A mélypont ünnepélye (Pilinszky János) - Negyedmillió forinttal csaphattak be minden magyar/országi/ embert - EP-bizottsági vélemény

 

„A tevékeny szeretetet félelmetes szakadék választja el az ábrándos szeretettől. Az ábrándos szeretet nyomot kíván hagyni a földön s viszont szeretetre vár, méghozzá azonnali viszonzásra. Az igazi szeretet azonban hősies.” (Pilinszky János költő, 1921-1981)

Az Európai Parlament költségvetés-ellenőrzési bizottsága (CONT) 13:2 arányban szavazta meg azt a véleményét, hogy kéri az Európai Parlamenttől, hogy az uniós alkotmány 7-es cikkelye értelmében függessze fel Magyarország szavazati jogát a Miniszterek Tanácsában. (Forrás: G7.hu Nonprofit Kft./Wiedemann Tamás; MTI, HVG.)

Az EP-bizottság szerint „rendszerszintű fenyegetés éri a magyar jogállamot a korrupció és az intézmények függetlenségének romlása miatt.”
Felhívja a figyelmet a magyarországi közbeszerzési gyakorlatok hiányosságára. /A kiírt uniós pályázatok 36 százalékára 1 jelentkező akadt Magyarországon. S azt is megállapítja a bizottság, hogy a 2013 és 2016 között vizsgált (41) projekt 85 százalékával volt gond./ Annak a véleményének is hangot ad, hogy sem az Állami Számvevőszék, sem a Legfőbb Ügyészség elnöke nem teljesen független.

2009 és 2016 között az Európai Uniótól kapott pénzek 15-24 százaléka „válhatott köddé”. A magyar társadalmat emiatt 6,7-10,6 milliárd euró veszteség érhette. Ennek középértéke 8,65 milliárd euró, elosztva10 millióval: 865 euró. 310 forinttal számolva az eurót, minden magyar ember 268 ezer150 forinttal rövidülhetett meg.  

Tehát Magyarország valamennyi lakosát - a csecsemőket és az aggastyánokat is beleértve - egyenként több mint negyedmillió forint kár érhette.
Kiknél, hogyan, hol landolhatott s fialhat ez az összeg?

„Az ólak véres melegében / ki mer olvasni? / És ki mer / a lemenő nap szálkamezejében, / az ég dagálya és / a föld apálya idején / útra kelni, akárhová?

Ki mer / csukott szemmel megállani / ama mélyponton, / ott, ahol / mindig akad egy utolsó legyintés, / háztető, / gyönyörű arc, vagy akár / egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud / nyugodt szívvel belesimulni / az álomba, mely túlcsap a gyerekkor / keservein s a tengert / marék vízként arcához emeli?” (Pilinszky János: A mélypont ünnepélye – 1972)

                               2018. április 25.

Félni pedig nem szabad - Budapest, Szabad sajtó útja, 2018. 04/21 - "Testvér lészen minden ember"

 

„Hová valósi?” kérdi a mellette álló középkorú, szakállas férfiútól özvegy Maléter Pálné Gyenes Judith.
„Kőbányai”, hallik a felelet.
„Az én uram is ott van. A 301-es parcellában”.
2018. 04/21 – szombat este, Budapest, a néhai Filmmúzeum, ma Belvárosi Színház bejárata.
Hömpölyög a tüntető tömeg az Astoria felé.
Tiszta, merengő tekintetek. Idősek. Fiatalok.
Sípolás. Jelszavak skandálása.  
Gyenes Judith-tal elköszönünk egymástól. Biztat, ha elfáradok, ugorjak föl hozzá az innen pár tíz méterre lévő lakására, mert hamarosan hazamegy, nem bírják soká a lábai. Az interneten kövessük együtt az eseményeket. Köszönettel hárítom az invitálást: „Beállok. Érezni szeretném a hangulatot.” Megpusziljuk egymást. Integetünk.
Az Astoria Szálloda falán méretes tábla hirdeti, Petőfi Sándor e helyütt írta a János vitézt 1844-45-ben.
Hamarosan „beáll” a sokaság. A távolban kivetítők, az Erzsébet-híd támfalánál sejlik a színpad.
Türelmes a tömkeleg.
Kerülőutat fürkészek (nem bírom az egy helyben topogást/ácsorgást). Mellékutcákon eljutok a hídfőig.
Mennyi, de mennyi ember! Hallgatják, tapsolják, éljenzik a szónokokat. A civil aktivista hölgyet is, aki hitet tesz amellett, hogy magyar, civil és segítő nő. Nem szabad félni, tenni kell a dolgunkat másokért: városon, falun. Magyarázzuk el lakótársnak, szomszédnak: ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, félrevezetni. Tegyünk együtt embertársainkért!
A színpad mögül nézve is fejedelmi/magasztos a népsereg.
A rend őrei s őrnői arcán szelídség. Némelyikük szájában cigaretta. Vajon mire, kikre gondolnak?
Kálid Artúr színész hangja (üzenete) hallik a légben; szófoszlányok jutnak el hozzám.
Dr. Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester az emelvény mögött várakozik, bele-beleír a beszédébe.
Megkerülöm a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomot. Vigaszt, hitet, reményt áraszt.
Oszlopnak támaszkodom a Váci utca, Szabad Sajtó út sarkánál. Hernádi Judit színművésznő üzen. Nem látom a kivetítőt, hallom. „Üdvözlöm az összes többi ’senkit’, aki egy jobb és becsületesebb Magyarországot szeretne. Sokan vagyunk, és előbb-utóbb elegen leszünk. Én ezt hiszem.”
Mi is hisszük.
Márki-Zay, a mai főszónok – többek között - a reményről beszél. S arról: „Ti vagytok az új ellenzék!”. (Ilyen) tisztességes ellenzéket érdemel ez az ország. A korrupt hatalom ügynökeitől menteset.
Itt és most az egyik legfontosabb kérdés: kollaborálsz vagy sem?
Félni pedig nem szabad! (A mai hatalmat pont a félelem tartja össze, jegyzi meg.)
Bíztat, fogjuk meg egymás kezét.
Megtesszük.
Himnusz. A magyar. A mindnyájunké. Majd az úgyszintén miénk: az európai. Beethoven Örömódája:
„Lángolj fel a lelkünkben szép / Égi szikra szent öröm, / Térj be hozzánk drága vendég, / Tündökölj ránk fényözön.
Egyesítsed szellemeddel, / Mit zord erkölcs szétszakít, / Testvér lészen minden ember, / Merre lengnek szárnyaid.”

                                     2018. április 22.

 

Lelket erősít, szeretetre inspirál, utat mutat - Szombathely, Bartók Terem: Vásáry Tamás, Giulio de Padova és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertje

 

www.alon.hu
„Csak az igazság győz, / csak a jóságos szeretet üdvözít.” (Szent Ágoston 354-430; hippói püspök, filozófus)

2018. április 13., péntek. Szombathely, Bartók Terem. Az 1943-ban – Dohnányi Ernő (1877-1960) kezdeményezésére – alapított Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Beethoven (1770-1827) két mesterremekét úgymond csöpögtette, máskor meg hömpölyögtette felénk/belénk. Karmester Vásáry Tamás (1933), zongora-szólista Giulio de Padova (1986).

Átjárta a nézősereget a frissítő infúzió.
Hányszor, de hányszor billentette át már az embert a holtponton az efféle léterősítő, mikor már csaknem azt hihette, hogy a sátán hatalma szerez érvényt végérvényesen e Földön.
S aztán csak-csak talpra álltak elődeink, összekapták magukat/egymást, hogy a gonosz elleni /folyamatos/ küzdelmet mégse adják fel.
Örökül hagyták nekünk: kötelességünk az igazságért vívott harcu(n)kat folytatni. S ne csak egyik-másik ütközetet nyerjük meg, de tegyünk meg mindent azért, hogy eljöhessen végre-valahára az igazság pillanata.
Akkor meg pláne ne adjuk föl, mikor szinte teljesen kilátástalannak tűnik. A mi felelősségünk a következő generációk boldogulásának, boldogságának alapköveit elhelyezni. Nem csinnadrattával, nem melldöngetőn. Szerényen, de az ördöggel soha, semmikor sem kollaborálva.

Beethoven V. Esz-dúr zongoraversenyének interpretálása közben mindezek is kavaroghattak bennünk. Kérlelés és mennydörgés, forradalmi lendület, páratlan színgazdagság.

Töprengés, és „hoppá, megvan!” élmény. A ráébresztéstől a cselekvés elhatározásáig, a magánytól a közösségi tett öröméig.
Vásáry Tamás ezúttal „csalafinta módon” vendég zongoraművészt ültetett a maga helyére. A kezdeti csalódottság(om) után Giulio de Padova nem hagyott kétséget afelől: penge pianista. Korunk kimagasló muzsikusával, Vásáry Tamással és a rádió szimfonikusaival olyan egységes, mondhatni forradalmi cselekvési programot „terjesztett be”, amit szinte pillanatok alatt a sajátunknak érezhettünk. Nincs kétségem afelől sem, hogy odafönt a nemes szellemű, tisztaszívű, az igazságért és a szabadságért lángoló Beethoven csettintett nagyot.  

Beethoven VII., A-dúr szimfóniája a lelkünket mostanság át- meg átjáró mély, szavakkal aligha érzékeltethető csalódottságot, keserűséget igyekezett oldani. Nem hagyta, hogy a gyász leteperjen bennünket. Az Egmont nyitányt is felidézte bennünk, ’56 legendás muzsikáját, hogy aztán olyan „orgiasztikus” fináléban lehessen részünk, ami egyben útravaló is. Van még esélye az ember(ség)nek, az emberiségnek.

„A világban legtökéletesebb az ember. / Az emberben legtökéletesebb a lélek. / A lélekben legtökéletesebb a szeretet. / A szeretetben legtökéletesebb az Isten.” (Szalézi Szent Ferenc, 1567-1622, püspök, teológus, lelkiségi író)

                       2018. április 20., péntek

Nem leszek a játékszered - Kovács Kati hisz abban, amit énekel - Életműkoncert a Pesti Vigadóban

  
„A szivárvány színei, / oly gyönyörű az égbolton / ahogyan az elhaladó / emberek arcán is
Barátokat látok kezet fogni / említvén ’Hogy vagy?’ / Valójában azt mondják / szeretlek” (Louis Armstrong /1901-1971/: What a Wonderful World).
Kovács Kati (1944) Milyen csodálatos világ; Armstrong reszelős, bensőséges hangját mímeli, majd „kovácskatisan” is a szívünket vitalizálja. 
2018. 04/11. Pesti Vigadó. Díszterem. Ez a legeslegutolsó újrázás (a csuda tudja, hányadik is?) életműkoncertjén.

Kati az 1965-ös Ki mit tud? megnyerése óta rezdül velünk.

Jóban. Rosszban.

1966-ban kiáltotta a világba, amit 2018. április 11-én a Vigadóban elsőként láthattunk/hallhattunk tőle (felvételről, kivetítőn): Nem leszek a játékszered. (Gyulai Gaál János/Hajnal István).
Tehát tíz évvel ’56 után: Nem leszek a játékszered!
Megosztott első díjat érdemelt. (Szintén első lett Toldy Mária a Más ez a szerelem című dallal – Bágya András/G. Dénes György.)
A mostani Vigadó-béli nézőpartnerem Gyenes Judith, Maléter Pál ’56-os mártír honvédelmi miniszter özvegye. Aki sokunkkal együtt ’66-ban - kemény fizikai (kényszer)munkásként - bezárta a szívébe Katit.
Mindmáig ott őrzi. Ő is. 

„Elringattad a szívemet minden jóval / Csupa vágy-teli színes szóval / Milyen könnyen hittem neked én
Rájöttem, hogy szívedet másnak szánod / De a csókokat tőlem várod / Nem is voltál soha az enyém
Nem, nem, nem / Soha nem, nem, nem / Én nem leszek soha sem a játékszered / … Ha már a mindened nem lehetek / Soha én”
S aztán Kovács Kati immár a maga valójában ad bele anyait-apait a Pesti Vigadóban, akárcsak teszi ezt ötvenhárom éve.
Építkezik. Épít bennünket. Vigyáz ránk.

Tíz év az úton (Presser Gábor zene/szöveg).  „…ó, ez nagyon sok, / …nem is gondolod.”

Most kéne abbahagyni (Kalmár Tibor/Wolf Péter).
„Most kéne abbahagyni, / Elfutni, elrohanni, / Érzem, hogy holnap már többé nem lehet. / Maradni esztelenség, / Elfutni képtelenség, / Bilincsben él, aki téged így szeret.”
Az én hazám (Koncz Tibor/Szenes Iván).
„Az én hazám nem túl nagy ország / A földnek térképén nem büszke óriás / De énnekem mindennél drágább / Mindennél többet ér a hozzá tartozás
Jártam már sok helyen / Láttam sok szépet / Véletlen hozta így az életem / Tudom, hogy jó barátok másfelé is élnek / De legjobb énnekem mégis köztetek
Az én Dunám, bár kéknek mondják / Holott a színe más és más, oly változó / De nyár felé, a hídról nézve, / A tiszta álmoknál is szebben csillogó”
Találkozás egy régi szerelemmel (Gábor S. Pál/Szenes Iván).
„Találkozás egy régi szerelemmel, / Rossz randevú, / De megbocsájtható. / Egy torz mosollyal búcsút int az ember, / Miközben érzi, sírni volna jó.”
Egy hamvas arcú kisgyerek (Ganem Claude/Youcef Eliaou – Vándor Kálmán).
„Egy hamvas arcú kisgyerek / Nem ismeri az életet, / Mi bármit mondunk, hisz nekünk, / A példakép az életünk.
De mit gondol, ha mással lát, / Ha rádöbben, hogy elhagytál, / Ha megkérdezi, mit felelsz, / Hogy minket többé nem szeretsz? / Csöpp szíve megremeg, nem érti meg.
Nem akarom, hogy így legyen, / Nem engedem, sohasem, sohasem, sohasem, sohasem, / sohasem!”
Búcsú (Koncz Tibor/Sülyi Péter).
„Esti Hírlap egy régi számát, / az ágy mögé becsúszva. / Róza néni porcelánját, / több darabba zúzva. / Hét évet, hét napot / egyszerre itt hagyok. / Végleg elbúcsúzom: mától jó napot.”
„A Magyar Nemzetről” (ami éppen e napon, 2018. április tizenegyedikén jelent meg utoljára, szp) – „még nem írtunk szöveget”, jegyzi meg Kati.
„Itt hagyom mindenem, / ez volt az életem. / Jó hogy elbúcsúzunk, mégis könnyezem.”
A Hulla a hó a kéklő hegyeken-t (Aldobolyi Nagy György/Tóth Bálint) talán e sorok írójának is köszönhetően „skiccelte” az életmű-koncert „vásznára”.
„Szívet cseréljen, aki hazát cserél! / Mert bárhogy él, s bárhol, csak félig él. / És bármerre jár, bárkit is talál, / más ott a csók, más a táj.
Otthon újra zajlik a folyó, / s a várra ezüst dér szitál majd. / Léptünk nyomát rég belepte már a hó, / vissza hozzád hogyan találjak?”  
A régi ház körül (Aldobolyi Nagy György/Szenes Iván).
„A régi ház körül csendes lesz minden, / A kert, a fák, a fal, a bútorok. / A régi ház körül nagy élet nincsen, / Bezárja jó anyám az ablakot. / A régi ház körül öregszik minden, / A gyorsvonat velem tovább robog…”
Éjszakáról éjszakára; Indián nyár; Én sohasem búcsúzom; Add már, uram, az esőt! Mondd gondolsz-e még arra; Mit remélsz.

Mikor a zongorához ül a „sztárvendég”, Kati leghűségesebb, legfontosabb alkotótársa, Koncz Tibor (1940) zeneszerző, fényutazásba kezdünk.  

Kovács Kati: Apák és Anyák. Ez a szám a Közel a Naphoz című lemezen (1976) található, melynek a zenéjét a Locomotiv GT szerezte, a szövegíró Adamis Anna.
„Apám tudta a csillagok nevét /Anyám kötözte virágok sebét
Anyám szebb volt az apám szemében / Apám egy szó volt az anyám nevében
Anyám ismerte apám lépteit / Apám szerette anyám éveit
Anyám felhő volt világos égen / Apám esőcsepp megázott réten
S eljöttek értem… s eljöttek értem…” /Adamis Anna/
Lét-megnyugvás.
A festő és a fecskék (Schöck Ottó/Sztevenovity Dusán).
„ egy hírt hallott egy barátjától / egy szomorú kisleányról / s elhozta a festményt az ára csak egy / mosoly,”
„… távol jártak mind a fecskék / de az a kettő itthon maradt őrizni a / fészkét / s a kislányban a reményt / és egyre jobban hitte el sem szállnak talán
lassan meggyógyult és egy napon már / lábra is állt /  
és az első rövid útján / ott lenn a havas utcán / a fecskefészket nézte meg a szemben / lévő ház falán / és akkor jött csak rá, hogy festve van a / fecskepár!”.
Erősítő infúzió-sorozat.
Franz Schubert dala Koncz Tibor átdolgozásában, Kati versével: „Ave Maria, égi Szűzi lény! / A lelkem a lelked földi párja / Az élted reményt és oltalmat ád, / Szánj meg engem, / Ne sújts, ne kínozz tovább, / Földi lányod szól hozzád. / Ó, küld le rám az enyhe álmot, / Ne hagyj el míg kél a Nap, / Ó, szánjad balsors űzte lányod, / És hű fohászát elfogadd! / Ave Maria!”
Tapsorkánnal köszönünk el Koncz Tibortól.
Kovács Kati: „Az én időm egyszer lejár, jól tudom.” (Koncz Tibor/Szenes Iván). „Biztos lesz más, ki majd helyemre siet, / Biztos lesz más, ki nálam többet tehet. / Kívánjuk hát neki a legjobbat, / De néha rám is gondoljatok. / Mondjátok el majd neki, / Hogyha megkérdezi, / Hogy elődje miféle volt. / Mondjátok el majd neki, / Azt, hogy volt valaki, / Aki hitte, amit dalolt.”
Szólj rám, ha hangosan énekelek (Presser-Adamis). „Élveztem, hogy lépek végig az utcán, / Arcotokba nézek, s visszanéztek rám. / Énekelve menni az utcán is lehet, / Aki szeret engem, az ilyennek szeret.”
Nálad lenni újra jó lenne (Koncz Tibor/Szenes Iván).
„Mindig kettőn áll a boldogság. / Újból kezdhetnénk, ha gondolnád, / Nem mondtuk ki még a búcsúszót, / Hát adj még egy találkozást.”

Csak félemberek voltunk (Gábor S. Pál/Bradányi Iván).

„Csak félemberek voltunk te meg én / De megtaláltuk egymást idején / Egy pillanatra megállt a világ, / Hogy kéz a kézben mehessünk tovább…
Csak félemberek voltunk te meg én / Most úgy vagyunk, mint árnyék és a fény / Pont ugyanúgy, mint tenger és az ég / Ha rám nézel, már indulok feléd…”

Csárdáskirálynő. Kálmán Imre-Lajtai Lajos/Békeffi István-Jenbach Béla-Kellér Dezső-Rátonyi Róbert-Stein Leó, Gábor Andor: Hajmási Péter.

Bizony, Kovács Katitól s „nem középiskolás fokon” (József Attila: Születésnapomra – 1937. április 11.):
„Hajmási Péter, Hajmási Pál / A barométer esőre áll / Ne búsulj rózsám, mert az egy garast sem ér / Ne búsulj lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér / Hajmási Péter, Hajmási Pál / A barométer nem imponál / Húzatom agyba-főbe, beugrom a nagybőgőbe / Hajmási Péter-Pityke Pál”.
Rock and roller. (Zene-szöveg: Presser Gábor).
„Ha egy rock and rollert kaphatnék, mindjárt hozzád / szaladnék / felülhetnél leghátra, azt sem bánom, hogy ki látja.”
Azért vannak a jó barátok (Máté Péter/S. Nagy István).
„Az álmot meg nem álmodni úgysem tudod / Az érzést elhallgattatni úgysem tudod / Ujjaid közt a kor / Úgy száll, mint szürke por, és a perc hordja el
Azért vannak a jó barátok / Hogy az eltűnt boldogságot / visszaidézzék egy fázós alkonyon.”

Brass4 Fúvós Team – zenei vezető Kalmus Pál; Kovács Kati Zenekara – zenekarvezető Kolta Gergely; Monarchia Kamarazenekar – koncertmester Schuster Andrea.

Mély főhajtás!

Kovács Kati élet/műv/e mintaszerű. 

Szeretem. Becsülöm. Rajongok érte. A hangjáért, a lénye sugárzásáért.
A szerénységéért.
Ahogyan a kezünket fogva, velünk együtt átmegy a szivárvány alatt.
Napsütéses jégzivatarok idején.
Most is.
Nála a te, az ő, a mi, a ti meg az ők után következik csak az - én. Számára mindenki: ember. Bárhonnan jön. Bárhová tartozzék.
Valamennyiünket tisztel.
De jó lenne - végre-valahára - ezt ki is érdemelni!  
Honban. Európában. Glóbuszon.

 Gyenes Judith, özvegy Maléter Pálné a koncert végén mosolyog: „Nagy élmény volt!”. S vásárol egy Kovács Kati CD-t.

Louis Armstrong/Kovács Kati: What a Wonderful World/Milyen csodálatos világ:

„Sírni hallom a babákat / Nézem, ahogy növekednek / Többet fognak tanulni, / mit én valaha is tudni fogok / És azt gondolom magamban / Milyen csodálatos világ / …Milyen csodálatos világ”.

                    2018. április 14-16.
www.alon.hu

 

Mosolygó békét a jövőnek - III. Richárd, másodszor; Radnóti Színház/Zikkurat Színpadi Ügynökség - Alföldi Róberték nem ismernek lehetetlent - Andrei Serban rendezése tisztítótűz

 

           „Ő mindig Isten ellensége volt,
           S ha küzdtök Isten ellensége ellen,
           Isten véd titeket, katonáit.”
           (Shakespeare, III. Richárd
            – Vas István fordítása)

Rólunk – értünk – szól a Radnóti Színház III. Richárdja, a címszerepben Alföldi Róberttel, a rendező Andrei Serban. Koprodukciós partner: Zikkurat Színpadi Ügynökség.

A premier előtti első nyilvános előadásról február 19-én számolt be a teremtuccse.blogspot.hu.
Második „olvasatban” – április 7-én, szombaton este – ugyancsak megrázó s fölemelő/katartikus volt.

III. Richárd „hidegen számító észlény”. „ …ezt a Richárdot nem Shakespeare találta ki, …megtetézi Richárd gazságait a maga leleményéből…, és Shakespeare csak annyi szabadsággal élt, hogy ténynek vette azt, ami feltehető, s így az ő III. Richárdja következetesebb gazember, mint az igazi.”

„Az 1485-ben megvívott bosworthi csata, amelyben III. Richárd elesett, nem csak egy csata volt a sok közül…” „…véget ért a ’rózsák háborúja’, amelyben két főúri, sőt királyi vérből származó család, a Lancasterek és a Yorkok harcoltak egymással a koronáért harminc éven át, de – amint a III. Richárd tanúsítja – végül már nem is két egymással szemben álló s egymástól jól megkülönböztethető tábor közt folyt a küzdelem: aki éppen a trónon ült, vetélytársat, megsemmisítendő ellenséget sejtett mindenkiben, aki túlságosan közel volt a trónhoz.” Az idézetek Ruttkay Kálmán (1922-2010) angol irodalmártól, tudós-tanártól valók (1985-ből – William Shakespeare III. Richárd, Európa Könyvkiadó; Utószó), aki „önálló, szellemileg megingathatatlan független polgár volt” (Pintér Károly egyetemi docens jellemezte így Ruttkay Kálmánt).

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. Ruttkay Kálmán szerint (is) ez jelzi azt, „hogy Richárd nem beteg, akiben nincs vagy elhalt az erkölcsi érzék, s aki ezért erkölcsileg nem beszámítható és felelősségre vonható. Ő tudatosan járja végig azt az utat, amelyre az ösztönei is húzzák: gonoszsága cinikusan kigondolt és végrehajtott program.” „Nem megszállottan cselekszik, hanem ’ravasz áruló’-ként, nagyon is kiszámítottan és számítóan, mesterien űzve a képmutatást.” Shakespeare-Vas István: „Rosszat teszek s elsőnek morgok érte. / A titkos bűnt, amelyet elkövettem, / Más emberek súlyos terhére róttam.”

Szintén Ruttkaytól: „Richárd tudatában is van bűneinek, de a szó közkeletű értelmében vett bűntudata nincs.” „Szörnyetegszerepével tökéletesen azonosul…” „…egyetlenegyszer s akkor is csak átmenetileg – kizökken ebből a szerepéből. …A bosworthi csata előestéjén…; …Jézushoz kiált irgalomért; fél, s nemcsak a bosszúval fenyegetőző szellemektől, de még inkább önmagától; kínozza a ’gyáva lelkiismeret’ és a ’bűntudat’, s talán még erősebben az a gondolat, hogy senki szeretetére és sajnálatára nem számíthat, még az önmagáéra sem.” Shakespeare-Vas István: „Kétségbeesem. Senki sem szeret, / S ha meghalok, majd egy lélek se sajnál. / De mért is tennék, mikor én magam / Sem tudom megsajnálni magamat?”.

Alföldi Róbert minden(ki)t el tud játszani.

Zseniálisan.
Andrei Serban rendezése halálpontos.
III. Richárd bűnszövetkezeti atombombafej, s nincs olyan óvóhely, ahová el lehetne előle rejtőzni.
Igaz, emigrálni (még) szabad. Ám a szállóiga, no: szállóige (mi van ezzel a klaviatúrával?) szinte folyamatosan érvényes: itthon maradni az igazi (meglehet, súlyosabb kifejezések illenének ide) kaland.

Richárd az egész világ, s Richárd-szerű benne minden…

Ugye, hogy ez (így) nem igaz? 
Nagy-nagy csönd.
Visító.
Elindulunk a megtisztulás – út-ján (hess, Kádár!)?
A „radnótis” III. Richárd lelkiismeret-gyógyászunk. Nem bulvárkodik, nem csacsog, nem bájolog, nem szépeleg.
Bennünk (mély)búvárkodik. Velünk együtt. 
A következő nemzedékekért.
Élhető országért. Reményért. Türelemért. Kézfogásért.
Békéért. Európánkért. Bolygónkért.
Engedjem befogadni a bennem lévő – jót. Hiszi: van bennem. Én elhiszem-e? Keresem-e? Megtalálom-e?
Miért is ne lenne bennünk, bennetek, bennük?

Amit ember – színész/szív-ész – megtehet, azt a „radnótisok” megteszik. Hogy ne legyek, ne maradjak önmagam foglya/zsákmánya, saját magam és környezetem fölzabálója/pusztítója – hanem…!

S ha, nem?
Alföldi Róbert, Gazsó György, Kelemen József, Kováts Adél, László Zsolt, Martin Márta, Pál András, Porogi Ádám, Rusznák András, Schneider Zoltán, Sodró Eliza, Dargay Marcell (zene) és alkotótársaik küldetéspróbára sarkall.
Bíznak bennünk. Bennem.
Ne okozzunk, mert nem okozhatunk csalódást – magunknak, egymásnak, a világnak!

„Anglia őrült volt elég sokáig: / A testvér testvérvért ontott vakon, / Az apa leölte saját fiát / S a fiú apjának lett hentese. / Mindezt a szörnyűmód kétfele osztott / York- és Lancaster-ház osztotta ketté.” „De most Richmond és Erzsébet, a két / Királyi ház igaz örököse, / Isten szép parancsára egybekelnek, / S utódjaik – ha Isten úgy akarja - / Mosolygó békét hoznak a jövőnek, / Gazdag napokat, víg bővelkedést.” (Shakespeare-Vas István).

                       2018. április 8. (vasárnap)   

 

 

 

 

 

 

 

Létünk sokszínű virágoskert: Noé Inui és Schotenröhr-Horváth Piroska szívmelengető koncertje - Szombathely, Bartók Terem

 

Megtanuljuk-e, megtanítjuk-e, hogy a sokszínűség maga a boldogság? Képesek leszünk/vagyunk ráérezni, hogy az itt-létünk – a mostani létmegjelenési formavilág - micsoda gazdagságot kínál mindnyájunkak?
Kivétel nélkül.
A zeneművészet demokratikus - mondhatni - műfaj. Nem lehet bezárni a huszonegyedik (akárhányadik) luxuslakba, mint teszem azt, egy festményt, és a kivagyiságot hizlalni vele. Mindenki mást (többek között) fricskázva, kirekesztve.
A zene mindenkié – amiként Kodály Zoltán (1882-1967) definiálta. Kiegészítve a mester-géniuszt: lehetne - bizony!
No, nem hullik pikk-pakk csak úgy az ölünkbe a zene-öröm, a muzsika-gyönyör; bár nem kell megszakadni azért, hogy részesedhessünk belőle, de csak-csak ki kell(lene) nyújtani – képletesen szólva - a kezünket, hogy ezt a nemhogy nem tilos, de egyenesen nekünk szánt gyümölcsöt elérhessük, leszakíthassuk, megkóstolhassuk, s aztán boldogságot sugározhassunk szerteszét.
Hét és fél milliárd kortársunk felé.

Mindezek is belém kúsztak Noé Inui hegedűművész és Schotenröhr-Horváth Piroska zongoraművész csütörtöki szonátaestjén a szombathelyi Bartók Teremben.

Az univerzum tavaszi virágoskertjébe, a mindenség csuda-arborétumába kalauzoltak bennünket, ahol – jé, ki tudja, miképpen? – olyan vetület-variációk is fel-felbukkantak, látószögek is (b)elénk villanhattak, melyek csak kivételes alkalmakkor adódnak.
Bravúros technikai tudás, mikro-érzékenység és makro-energia, fogékonyság egymásra és ránk. A virtuozitáson túl (mellett? fölött?) olyan sejtetés-féleség, amiről nem nagyon szoktunk beszélni, mert annál sokkal jobban óvjuk, mintsem úton-útfélen kimondjuk, félve, hogy elillan, ám olykor – éppen most - mégsem szabad elhallgatni: kapcsolatba kerülünk a magasabbrendűvel, ami nem távolságot jelent, hanem egységet – bármily fennköltnek hangozzék is - önmagunk s a mindenség között.
Isteniség.
Ebből bárkit, bármiért is kizárni – ki jöhetne ahhoz, hogy ezt megtegye?
Senki.
E két jeles művész, küldetést teljesít. A Bartók Teremben, lakhelyükön: Németországban, s missziós útjuk minden állomásán.

Csütörtökön este megerősítést kaptunk Noé Inuitól és Schotenröhr-Horváth Piroskától a szombathelyi Bartók Teremben. Mozart, Brahms, Weiner Leó, Bartók Béla… - a paletta olyan sokszínű, s maguknak az árnyalatoknak is mennyi, de mennyi variációja van!  

S egyszer csak - nahát! - „beszippant” a teremtő ember-csodája.
Ugye, egyre többen s többen leszünk képesek ráérezni az itt-létünk – valamennyiünk – sokszínűségére, gazdagságára?!

                               2018. április 6.
www.alon.hu

 

Spiró György: Nem fejlődik, változik az emberiség - Egymásra épülnek a megoldatlan konfliktusok - A szerző a szombahelyi Weöres Sándor Színházban a Kőbéka című mesélyéről - erről a mi tébolydánkról - mesélt

 

Az emberiség s benne a magyarság szatírája Spiró György Kőbéka című „mesélye”. Szerzője, aki korunk egyik legjelentősebb európai írója, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban - Jordán Tamás direktor és Lévai Balázs irodalombúvár társaságában - beszélt a tavaly megjelent gúnyiratáról/paródiájáról.

„A filozófiaprofesszor hamarosan közgazdasági Nobel-díjat kapott a könyvéért, amelyet Kálmánkát (Melák Kálmán a Kőbéka főalakja - szp) és társait bámulva érlelt ki magában… Alaptétele szerint csak az ember az, aki képes nem tudni. Az állatnál a tudni tudás fel sem merül, mert ami neki kell, azt eleve tudja. (Közbevetés: és a kutya? Válasz: a kutya nem állat, hanem az ember kénye-kedvére kitenyésztett rabszolga.)

A tudatlanságból következik a kitaláció. A téves eszmék sokasága rendszerré összeállva hozza létre a kollektív tudatot, magát a társadalmiságot. Történelmi tudata csak az embernek van, és a történelemről kialakított képzeteink nemzettől, kultúrától függetlenül a tudatlanság pazar virágai. Mennél kevesebbet tudunk, annál színesebb, bűzösebb a hazugságrendszer, amelyet magunk, eleink és utódaink köré növesztünk. E láthatatlan hálóról minden igazság úgy pattan le, mint a Földet ölelő légkörről az ultraibolya sugárzás nagy része. Lehet ezt hiedelemvilágnak is nevezni, de minden megnevezés megtévesztő, mert szűkít. A mese a mi egyetlen csápunk a valóság felé. A mese bevallja, hogy hazudik; ez az egyetlen becsületes álláspont. Az összes többi nézet, kitaláció, vallás, ideológia nem vallja be, tehát a legsötétebb, legaljasabb módon hazudik. A mese: hazugság az első hatványon, a többi elmemutatvány viszont hazugság a második, huszadik stb. hatványon.” (170-171. oldal)

Csokorra való a WSSZ Stúdiószínpadán elhangzott Spiró György-gondolatokból: „A szürreális események viharában sodródik a jámbor, féleszű, bugyuta Melák Kálmán, a ’főhős’. Kálmánka butasága antropológiai butaság.  Nincsenek démonikus vonásai. Eleget szenved ahhoz, hogy még a szimpátiánkat, együttérzésünket is megnyeri. A felelőssége - kétséges. Mint kormányfőjelölt valamit aláír, amitől ’ketyeg’ az ország, félig-meddig ki van irtva. Atomtemető. Nagyon tartok civilizációs bajtól. 1986. április, Csernobil… ’Ketyegtem’. Már Vörösmarty Mihály, Juhász Ferenc is tartott az ember utáni világtól.”

„Vissza-visszatérő helyszín a börtön; szép szimbolikus helyszín… Egyre sötétebbé vált, válik a világ.
A Kőbéka a világrendszer - de nem önmagáért való – paródiája. A szatíra: melléírás. Kicsit ’elmozdítom’, attól lesz nevetséges.
Honnan jutottunk el ebbe az embertelen világba?
1945 után még volt valami remény. Mára elfelejtődött: mi vitt a háborúig? Mi a háború? ’Békésen, szépen’ meg lehet csinálni a harmadik világháborút.”
„Se ellene, se mellette nem vagyok a globalizációnak. De ábrázolásra méltónak találtam. A fejlett világ része Magyarország, ha a periférián is. Nem csak bennünket súlyt a sors. Nézzünk szét!
Apokaliptikus történet.”
„Soha nem bírtam annyira pesszimista lenni, mint ami következett. Valószínűleg érzékelem a konfliktusokat, úgy hagyom őket, ahogy vannak. Soha, semmilyen ellentmondást nem tudott föloldani az emberiség. Rétegzettség: egymásra épülnek a megoldatlan konfliktusok. Nem fejlődik, változik az emberiség. Sokszor téved.
A valóságba bele vagyunk zárva. A mese lebeg – felette. Mese-beszély.”
„Minden szereplőm a magáét mondja.” „Felelős vagyok minden szóért, amit leírok.”

Spiró György Kőbéka (mesély), Magvető, Budapest, 2017. Idézetek az (ön)ironikus műből: „ - … Ki kellett volna ugrani a háborúból, ez a lényeg. Nem tudtunk kiugrani, ez a lényeg. Nem kellett volna hadat üzenni a Szovjetúniónak, ez a lényeg. Idióta volt az egész horthysta bagázs, ez a lényeg, és a nép nem rúgta ki őket, ez a leglényegesebb…”.

Spiró szatirikus alkotása részben a Lipótmezőn, a 2007-ben megszüntetett elmegyógyintézetben – mondjuk így - játszódik.
„Olyan volt a Lipót, amilyen, alapvetően borzasztó intézmény, egy fegyház, mint a tébolydák szerte Európában, de mindvégig voltak, akik emberségesen bántak a betegekkel, erőlködtek, harcoltak, és mégis bezárták! A modern Magyarország történetének része ez a százharminckilenc év, az archívum értéke pedig felbecsülhetetlen! És kidobták, tönkretették, elherdálták, még csak nem is politikai nyomásra, még csak nem is a háborúban, hanem közönyből, hanyagságból, nemtörődömségből, békeidőben!”
„- Az anyag egy részét – ecsetelte a Történész sötéten – az Országos (újabb nevén Nemzeti, hahaha!) Levéltárba vitték…, de ő, a Történész ezekbe se tudott belenézni, mert a levéltárat tíz évvel a Lipót felszámolása után, 2017-ben ’átmeneti időre’ bezárták, és nem tudni, mely dokumentumokat mely nyirkos, penészes, ’átmeneti’ tárolóhelyre szállítottak bedobozolva. Dehogy épült meg a végleges tároló, dehogy épült meg az ideiglenes, már hogy épült volna meg! Az erre szánt összeget kihúzták, átcsoportosították vagy meg sem ítélték azok, akiknek ez lett volna a dolguk, akiket ezért fizettek az adófizetők pénzéből, a névtelen senkik, az arctalan, pimasz, pofátlan felelőtlenek; eltörölték a múltat! Nem lehet kutatni többé! Ezzel vége a magyar államnak, mit államnak, az államiságnak, az eszmének magának! És ezt a magyarok tették! Nem a törtök, nem a tatár, nem a német, nem az orosz, hanem a magyarok!”
„- Így rohad le minden, így válik a földdel egyenlővé! – kiáltotta a Történész. – Bárcsak magyar kézre ne került volna soha ez az ország!”
„Gartner Pál egyetemi magántanár pedig azt fogja mondani: ’Minden társadalomnak olyan bűnözői vannak, amilyeneket megérdemel’.”

„…skandáltak, …lelkesedtek, aztán börtönbe csukták egymást, felkeltek, leverték, megbosszulták, elsumákolták, elfelejtették, újrakezdték.

Az örvény újból felragadta Kálmánkát, és vitte, vitte, vitte, akár egy griffmadár, amíg le nem csapta a jövőben, hogy ő is megszülessék.”
/Spiró György Kőbéka (mesély) – Magvető, Budapest, 2017/

                                      2018. április 4.