2013. augusztus 30., péntek

Szerelem


Nyárutó - tehát ismét rendrakás.
S mi minden bukkan föl ilyen tájban emitt s amott; ki ne tudná?

Valamikori zsengémre akadtam az egyik dossziéban.
Anno Muhr Gyula név alatt jelent meg a megyei lapban. Anyai nagyanyám - ómamám - Muhr Katalin, ópapám Péhm Gyula volt...
Íme:
   
                                                                          Szerelem

                                                 Amikor a lábnyomod még nyomtalan volt,
                                                 amikor a csókod még száj nélküli volt,
                                                 amikor a szemed barka volt,
                                                 amikor a szíved szerelem-jel sem volt
                                                 - én már akkor Rád találtam bennem.

2013. augusztus 28., szerda

A Nap születésnapja

Ha ő nincs, semmi sincs. Se élet, se energia. Tehát hit sincs, erő sincs. Meleget, fényt ad; vigaszt, derűt.. Általa tudjuk szeretni egymást és önmagunkat. Olyan, mint az édesanyánk. S ha történetesen a születésnpja közeledik, éppen ötmilliárd esztendős lesz, akkor azt méltóképpen meg kell ünnepelni. Tiszta szívvel, seregnyi meglepetéssel készülve, a barátokat köréje gyűjtve. Együtt örülve, hogy van, s mi meg létezhetünk általa.
Langyos, meleg, forró, tűz, tűz, tűz! Talált: a Napról van szó. Az ő születésnapjáról. S hogy kik a legeslegjobb barátai? Alighanem mindenki el tudná sorolni: a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó. Meg még néhány millió egyéb – „futottak még” a világűrben - planéta.
Nagy Natália a világmindenségre szóló esemény főszervezője, azaz a Nap születésnapja című verseskötet írója fifikával, nyitottan, felkészülten, humorának minden rétegét feltárva s mozgósítva kezdett bele – legfőképpen persze: szeretettel - a zsúr leírásába, a Nappal és barátaival kapcsolatos fényes esemény rögzítésébe.
Ekként (is) jellemzi a jó Napot: „Ragyogóan tartja magát,/ csupa tűz és élet./ Le is tagadhatna akár/ százmillió évet!” Nagy hajcihő lesz: „Fellép majd a csillagovi,/ köszöntőkkel, verssel,/ színpadra lép ezer lurkó,/ műsorszámuk perzsel./ Örvendezik mindegyikük: ’Buli lesz az űrben!/ Volt már nekünk is hasonló,/ csak miniatűrben./ Ám a Napnál más várható,/ fergeteges hepaj!/ Szerencsére nagy a kozmosz./ Sokan leszünk? Sebaj!”
Kacagtató (is) e hetedhét galaxisokon túl visszhangot kiváltó buli; Nagy Natália – bizonyára ismert - a humorista-író Nagy Bandó András leánya. Nati – s ez alighanem így van jól – első kötetével (eme születésnapival) máris túlszárnyalja a papát. Abban a bizonyos sorban, ahol mostanság a humor osztására várakoznak, beslisszolt az apja elé, a legelső helyek egyikére.
„Otthonunk az Univerzum./ Nincsen ennél szebb lak,/ s benne – bármily hihetetlen –/ minden csillag egy nap.” „Naprendszerből bizony sok van,/ nem is tudjuk, mennyi,/ a miénkben szeret a Nap/ középpontban lenni.”
A puding próbája (szakállas igazság persze) az evés. Fiúnkkal mindenesetre végiggurguláztuk Nagy Natália kötetét, melyet Szűcs Édua illusztrált étvágyunkat egyre csak fokozva, végül elteltünk, de olyannyira kellemesen, hogy békés álomba szenderültünk. Mernék rá fogadni: néhány éven belül világnyelveken is megjelenik e könyv, páratlan sikert szerezve írójának, rajzolójának, s egyben a magyar (gyermek)irodalomnak.
„Azt kívánjuk mi a Napnak/ - Földünkkel az élen -,/ ugyanilyen hőfokon és/ még sokáig éljen!/ Becsüljük meg, hisz a Naptól/ jó meleget kapunk,/ s örvendezzünk továbbra is,/ ha van egy szép napunk!”.

                                                                                                                         (Szamárfül Kiadó)

2013. augusztus 26., hétfő

Egyedül nem megy – Támadás a Fehér Házban

Mi minden megtudható bárkiről. S mi mindennel vissza lehet élni bármikor; sejtéseink lehetnek minderről.
Arra – természetesen - nincs túl sok esély, hogy valaha is összefutunk az amerikai elnökkel, ám azt kapiskálhatjuk, hogy az Egyesült Államok mindenkori első embere sem sebezhetetlen. Holott annak kellene lennie. Mégsem az. A Támadás a Fehér Házban (Olympus Has Fallen) című ameikai thriller - rémtörténet, tényleg – arra is kiválóan alkalmas, hogy bepillanthassunk a világ legbefolyásosabb politikusának privát (nem intim!) szférájába. Vagy legalábbis bemutatja, hogy a hús-vér elnök környezetében miféle események, miképpen zajlanak (alakulhatnának). Nem kispályázik a rendező, Antoine Fugua és csapata. Persze már a téma is kiköveteli ezt magának. Bár vagy csinál az ember valamit, de akkor aztán apait-anyait belead, vagy a félmunkára legyint inkább, hagyjuk a csudába az egészet…
Minden megtörténhet, te jó ég! Az Amerikai Egyesült Államokban is. Amikre soha nem gondolnánk. Ki tudná elfeledni, például 2001. szeptember tizenegyedikét?
Éppen e sorok számítógépbe táplálásakor érkezik egy SMS (vannak telepatikus történések, hiszen tudjuk): „Kihívta, majd túszul ejtette a tűzoltókat egy férfi az USA-ban. A túszokért azt követelte, hogy kapcsolják vissza a villanyát. A rendőrök lelőtték.”
S itt van történetesen Észak-Korea. Éppen e kis (fél)ország körülötti zűrzavaros, még inkább félelmetes bonyodalmakról is szól a Támadás a Fehér Ház ellen. Meg a fanatizmusról, aminél szörnyűbb dolog aligha létezik e földkerekségen. Bárhonnan, bármiféle ideológia álarca mögül bukkanjon is elő. Akár állam, akár vallás, akár csoport, akár egyén szintjén.
Borzalmak okozója. A fanatizmustól ments meg uram minket, sugallja ez az amerikai filmalkotás, amely arra is rámutat, hogy vészhelyzetekben is ember maradhat az ember. Sőt. Ekkor mutatkozik meg igazán, kiben mi is lakozik. Hogy árulók mindig voltak, akik eladták a lelküket – persze, hogy pénzért – az ördögnek? Nem újdonság. Nézzünk csak körbe ezen a golyóbison. A filmbéli elnök szavait azonban valamennyi valóságos amerikai prezidens is vallotta, s vallja e mostani is, ami az emberiség józan többségét megerősíti hitében: ha összefogunk, győzünk!
Rengeteg, talán túlontúl sok vér folyik a filmben. Ámbár meglehet, ebben is nagyon életszerű. Áldozatok nélkül soha nem megy. Balgaság lenne az ellenkezőjét állítani.

Sok minden megtudható bárkiről. Rólunk is. Nem hagyhatjuk, hogy bármikor is visszaélhessenek ezzel. 

2013. augusztus 22., csütörtök

Ha az ember él, akkor még mindig történhet valami - Szerb Antal: Utas és holdvilág

"Utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek az örök, sorsjelző csillagok", ez az egyik kulcsmondata Szerb Antal Utas és holdvilág (1937) című regényének.
Hogyan is lenne mindegy, ki, mikor, milyen lelkiállapotban - egyénisége, személyisége kialakulásának melyik szintjén - fog a kezébe például egy kötetet.

De hiszen minden találkánk, vagy éppen az egymást elkerüléseink meghatározóak lehetnek életünk további folytatására. És ez mégsem mond ellent annak, hogy profánabbul fogalmazva: igenis az adaptereinkre hagyatkozhatunk (más kérdés: hagyatkozhatunk-e mindig?), azaz "utunk irányát magunkban hordjuk".

S ahány találkozás e könyvvel, szinte annyi értelmezés. Ahányszor olvassuk, lapozzuk,belekukkantunk, megsimogatjuk, annyi emlék, érzés, vágyakozás éled fel bennünk. Végül annyira, de annyira a miénk lesz, hogy már soha nem enged el, már soha nem enged(het)jük el.

Mint minden elsőrendű alkotás, Szerb Antal remeke (azért ez nem lehet kérdés) is kiválthatja - szinte - a másik végletet. Kölcsönadtam olyan javakorabeli könyvfalónak, aki sugallatomra ugyan elolvasta, inkább átrágta magát az Utas és holdvilágon, de nem történt benne semmi.
Számomra csaknem bántóan semmi.
S amikor firtattam, hogy, ugye, milyen varázslatos látleletet ad barátságról, szerelemről, születésről, halálról, élet és elmúlás viszonyáról (az igazán nagy, fontos kérdésekről), belső tükörkészletünk fényesítéséről (gazdagításáról); szinte az elutasítás hangját véltem kiérezni válaszából.
Bosszantott is kicsit.

Aztán rájöttem, hogy önző voltam.
Mire föl a kizárólagosság(om)?
"A kegyelem tára is csak az előtt nyílik meg, aki részesedni akar a kegyelemből." S bár ez is alap Szerb Antal-mondat, ám ennek is oly' sok vetülete - lehetséges.

Az itáliai nászúton lévő Mihály megszökik újdonsült feleségétől. A misztikus talján vidékeken - "Ez Olaszország, hajigálják egymást a történelemmel, mert a kétezer év nekik olyan természetes, mint falun a trágyaszag" - találkozik önmagával, ifjúságával s annak szereplőivel. A(z egykori) vágy, a szabadság, a szenvedély csodájával (is). Meg a béklyó borzalmával.

Szabó István Oscar-díjas filmrendező ekképpen vélekedett egy helyütt: "Ez a regény a vágyakozásról szól, amelyben mindenki egy kicsit másként szeretne élni, mint ahogy él, és mindenki keres valamit, amit sokszor nem tud elérni".

Nem kell a dolgokat konkretizálni (igaz, túlmisztifikálni sem), de tény, s ezt Szerb Antalné megerősítette (1980-ban  Hegyi Bélának), hogy akárcsak a regénybeli Mihályé, férje első, korai házassága is "elhamarkodott" volt, "rövid ideig tartó kapcsolatnak bizonyult".
"Az Utas és holdvilág ugyan sok vonatkozásban kulcsregénynek is tekinthető, de gyökerei fiatal éveiből erednek. Bizonyíték rá egy tizenkilenc éves korában írt novellája, amelynek a címe: Hogyan halt meg Ulpius Tamás".

Az Utas és holdvilág befejező mondatai is belénk maródnak: "Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami".


2013. augusztus 19., hétfő

Mindenkinek megvan a saját „filmarchívuma”, amely segít a túlélésben - Gera Zoltán kilencvenéves

Egy „pofon”, egy „cirógatás”; nevezetes nap mérlege Gera Zoltán számára. Délelőtt rosszul lett a borbélynál, riasztani kellett a mentőket, irány a Szent János Kórház! A diagnózis: szívritmuszavar. Délután beszaladt hozzá Helga, a felesége, utána vitte az aznapi postát, közötte volt a Magyar Filmművészeti Szövetség és a Filmszemle Tanács levele, amely tudatta a művésszel: a 33. Magyar Filmszemlén (mindez még 2002-ben történt) életműdíjat vehet át. „Nyomban fittyet hánytam a ritmuszavarnak, elillant a betegségtudatom”, eleveníti fel a művész, aki addig mintegy száztíz filmben szerepelt, s akinek munkásságát Koltai Lajos operatőr, a zsűri elnöke meleg szavakkal méltatta az akkor még létező filmes seregszemlén.

2013 augusztusa; budai otthonában arról beszél, hogy seregnyi sorstapasztalatot gyűjtött. De nyomban hozzá is teszi: „A szenvedések nem csak negatívumokkal, hanem pozitívumokkal is jártak”.
Érdemes (1985) és kiváló művész (2004). Tulajdonosa a Magyar Köztársasági érdemrend középkeresztjének (1993), a Magyar Érdemrend Középkeresztje a csillaggal (2012) kitüntetésnek.
Idén márciusban kapta meg a Kossuth-díjat.
„Hétköznapi emlékezőképességem kopott, az öregkori feledékenység a legtöbb embernél ’megjelenik’; nem tudom, hogy tegnap mit ettem ebédre, de a kamaszkori távoli életem eseményeire jól emlékszem, ahogy végigzongorázok a történéseken… S azt is tudom, hogy soha nem irigyeltem a Kossuth-díjasok kitüntetését. A díj természetesen nagy megilletődöttséget és hálaérzetet keltett bennem, és szinte úgy érzem, mintha a haza megölelt volna. Hogy érdemeltem meg, s mint? A mai napig számolgatom; benne van a nem és az igen is... Ennyi: boldog vagyok! Köszönöm öreg koromban ezt a megtiszteltetést; fölragyogott a lelkem, s most fölragyogott lélekkel élem az öregkort.”

2009-ben forgatott utoljára filmet. Rengeteg külföldi produkcióban szerepelt, tökéletes angol, francia, német tudása is predesztinálta erre.
„A világra való kíváncsiságom ösztökélt a nyelvtanulásra. Korán, kicsi ország fiatal állampolgáraként, rájöttem arra, hogy van még a magyaron kívül más kultúra, más nyelv, más büszkeség, más eredményesség is. Határtalan volt az érdeklődésem, s ezért estem neki a nyelveknek. Hogy hidat verjek más kultúrák, más mentalitások, szokások irányába…”

Zoltánt már gyerekkorában rabul ejtette a mozi – előcsarnokostól, a tökmag illatától, a székek csapódásától kezdve – mindenestől. Borsózott a háta, amikor vetítések után kitántorgott nézőtársaival együtt a teremből, hogy aztán, uzsgyi, haza, otthon folytassa a „csodavárást”. A konyhában. A kredencre feltűzött lepedőre vetítette ki Tolnay Klári színezett arcképét (a korabeli Színházi Életből vágta ki), világításként a petróleumlámpa fényét használta, a cipődoboz közepén egy lencsét helyezett el. Mozgatta, igazgatta a szerkentyűt, élesítgetett. Ez volt az ő saját, külön bejáratú házi mozija. „Már embriókoromban a kép, a fény, az árnyék ragadott meg.”
Tizenöt évesen már maga is felvevőgép elé állt. A Negyedíziglen című filmben (producer és művészeti tanácsadó dr. Hosszú Zoltán, azaz Gera Zoltán apja, akivel amúgy nagyon rossz viszonyban volt) parasztfiút játszott, egy másikban, az És a vakok látnak címűben is epizódszerepet osztottak rá.
A moziba járást utóbb sem hanyagolta. A szerelmek városa című francia filmet (a főszerepben Jean Louis Barrault) vagy nyolcszor látta, örökre beléívódott „a költészete, költői ereje; ütköztette a tiszta, el nem múló szerelmet, a tisztességes emberi magatartást az aljassággal, a gyilkossággal”. Barrault inspirálta arra, hogy nyomban elkezdjen franciául tanulni és pantomimezni.
A főiskolán dekadens, rothadt polgári maradványnak titulálták némelyek a pantomimet, ezért azzal – ha nem akarta, hogy az utcán találja magát – fel kellett hagynia.
Nem volt szerencséje akkortájt a filmmel sem, bár színinövendékként szerepelt például Nádasi László végzős rendező vizsgafilmjében (partnere Gyurkovics Zsuzsa volt), de azt az alkotást csak évtizedekkel később mutatták be, illetve csak a részleteit lehetett látni egy, ifjú Nádasi Lászlónak az édesapjáról készített portréfilmjében. Igaz, nagy sikert aratott az egyik filmszemlén.

– Én nem voltam olyan kétségbevonhatatlan tehetség, mint a zseniális Soós Imre, vagy a remek Szirtes Ádám, de tagadhatatlan, hogy beleszerettem a filmezésbe. A kollégáim, pedig mindig is nehezményezték, hogy a színházzal szemben tartózkodó vagyok. Ennek persze az lett a következménye, hogy a színház is tartózkodó volt velem. Amit az ember nem értékel nagyra, ami nem ragyog előtte, mint konkrétan megfogalmazott cél, az hátrál az embertől. Ez már csak így van.
(Rögtön tegyük hozzá: elméletileg így lehet ugyan, de Gera Zoltán esetében ez azért sántít. Csak két példa: A hetvenkedő katonában brillírozott Eperjes Károllyal,  Spiró György Honderűjében zajos sikereket aratott Törőcsik Marival, Haumann Péterrel, Sinkó Lászlóval, Újvári Zoltánnal.)
Alighanem nincs olyan nemzedék ma e honban, amelynek tagjai ne látták volna A tenkes kapitányát (1964). Kutakodjunk csak emlékezetünkben, vajon kinek a bőrébe is bújt a tizenhárom részes tévés sorozatban Gera Zoltán? Kapiskáljuk-e?
Szabad a gazda: igen, igen, ő volt Dudva úr, a kocsmáros. Micsoda unszimpatikus alakot formázott; de milyen hihetően!
– Különféle temperamentumú színészek jöttek össze, Ungvári László, Zenthe Ferenc, Molnár Tibor, Szabó Gyula, Krencsey Mariann, Pécsi Ildikó, s mégis, rettenetesen jó hangulatú forgatás volt. Számomra a legnehezebb percek azok voltak, amikor bent égtem, azaz bent égett Dudva úr a kocsmában. A parázsló, üszkös gerendák mellettem estek le, az ablak alatt petróleumkeverék lángolt…

Fábri Zoltán jelentős feladatokat bízott rá. A Két félidő a pokolban (1961) című megrázó művében a magyar munkaszolgálatos focicsapat egyik tagja volt. (Emlékezetes, hogy a német katonákkal kellett megmérkőzniük; ha győznek, ha vesztenek, halálra voltak ítélve így is, úgy is.)
– Jóval a forgatás előtt történetesen egy asztrológusnőnél jártam, aki azt prognosztizálta, hogy az Uránusznak olyan hatása ér engem, hogy augusztus 11-én, 12-én vagy 13-án eltörik egy csontom. No, erre én kitaláltam, hogy behúzódok egy szobába, pihengetek, olvasgatok, szundítok, ki sem teszem a lábam a lakásból három napig. A jósnő így reagált: „ha maga a tudatába emeli a prognózist, enyhébb lefolyású lesz a baj, de akkor is be fog következni”. Mit ad Isten, a forgatást pontosan arra a három napra írták ki. A legelső dolgom az volt, hogy beszéljek a gyártásvezetővel, s arra kérjem, ha engem baleset érne, szálljon be az orvosi költségekbe. „Mi történhet veled?”, kérdezte, s én csak annyit feleltem: „nem tudom, de kérlek, szállj be!”. „No jó, csak hogy ne félj, kinyitom a bukszám.”
Első nap: semmi gond. Második nap: úgyszintén. A harmadik forgatási napon (azaz augusztus 13-án) azonban, seregnyi sikeres próbát követően, amikor is a Gera Zoltán által formált figurát egy testnevelő főiskolás fiú, azaz egy megtermett német katona szereli, pontosabban nem is szereli, hanem akárcsak egy mozdony, elgázolja, Zoltán beüti az állát a „fasiszta” kulcscsontjába úgy, hogy két fogának a vége letörött. (Más kérdés, hogy a főiskolás legény kulcscsontja meg elrepedt…)
– Nálam boldogabb ember akkor nem volt, hiszen csontom végső soron nem törött el, csak fogam! No, kérdezem a gyártásvezetőtől, állod a szavad? Visszakérdezett: „honnan tudtad?”. Így feleltem: vannak az embernek bizonyos megérzései… Becsületére legyen mondva, megtartotta ígéretét, hozzájárult a fogpótlás költségeihez.
A szintén Fábri Zoltán rendezte Magyarokban (1977) magyar származású, de már jó ideje Németországban élő és dolgozó, honfitársaival is igen-igen keményen bánó intézőt játszott. „Érdekes kaland belebújni egy másik univerzumba, másik rendszerű gondolkodásmódba, etikába, logikába, szent meggyőződésbe. Ezeket a legtermészetesebben kell kezelni. Néha szenvedéssel csinálja az ember, hiszen annyira idegen a figura. Kerülni kell a sémákat, s természetesen senki sem csak fehér vagy csak fekete. Fábri Zoltán egyébként kiváló atmoszférát tudott teremteni, s kialakult, konkrét koncepcióval érkezett a forgatásokra. Illés Gyuri operatőrrel is remek személyes kapcsolatom alakult ki, meg tudtam vele beszélni a beállításokat, például ez vagy az a beállítás mondjuk derékig ér, s így mérhettem a saját színészi játékom erejét, finomságát.”

Palásthy György Retúrjában (1996), amelynek operatőre szintén Illés György volt, Agárdy Gáborral, Bárdy Györggyel, Kibédi Ervinnel és Sinkovits Imrével nagyobbrészt egy hat négyzetméteres vonatkupéban játszották, mesélték, elevenítették föl életüket.
– Meghitt hangulat emléke idéződik fel bennem. Sinkovits Imrén, aki egyébként osztálytársam volt a főiskolán, ámulni kellett. Rejtély volt számunkra, hogy minden forgatási napon kaleidoszkópos színskálája van a szerepének; felkészültsége, koncepciója engem is inspirált. Neki köszönhetem, hogy az én nagyjelenetem előtt már több, úgymond színészajánlatot hoztam össze a rendezőnek. Volt egy próba, utána meg egy felvétel, ami annyira jól sikerült, hogy a kollégáim megtapsoltak…

Külföldi filmek garmadájában szerepelt. Amerikaiban, angolban, németben, bolgárban. Se szeri, se száma alakításainak. Egy ellenszenves török helytartót formált meg a Rabiga című, tizenkét részes bolgár történelmi tévésorozatban, a saját hangján beszélt – bolgárul. Aztán amikor nálunk is bemutatták a filmfolyamot, akkor önmagát szinkronizálta.
A Zsigmond Vilmos operatőr által rendezett, A tékozló apa (1990) című alkotásban Michael Yorkkal is filmezett. „Kicsit féltem, hogy nagyon lekezelő, magabiztos, elsöprő lesz. Ehelyett a legnagyobb elképedésemre rögtön baráti hangot ütött meg, nyomban kiderült: a szövetségesem.”
Jó sorsa összehozta A napfény ízében (2000) Ralph Fienesszal. „Ahhoz képest, hogy sztár, szelíden nyitott intelligencia áramolt belőle. Jóleső beszélgetéseink voltak. A félszegségemet, neki köszönhetően, hamar levetkőztem. Szabó István rendező pedig négy-öt mondatot mondott, de az olyan sűrű volt, hogy nekem elég volt arra, hogy már magabiztosan éljek a kamera előtt. Filmen, az objektív előtt ugyanis nem is annyira játszani kell, mint inkább élni.”
- Fiatal koromban volt egy képzelődésem: milyen volna, ha az emberben benne lenne egy mini felvevőgép. Az életünk során bejárt helyeket rögzítené, s azokat is, akikkel találkozunk, meg a különféle helyzeteket; örömöt, bánatot okozó pillanatainkat. Aztán időközben rájöttem, hogy ez a képzelődésem nemcsak az én filmbódulatomtól van, hanem végső soron létezik a mély tudatunkban „ipari kamera”. Kinek-kinek megvan a saját filmraktára, archívuma, s ha hozzájutunk az ezekben lévő információ-mennyiséghez, akkor akár felhasználhatnánk konfliktusaink, problémáink megoldásához. Azaz emlékeink segítenek bizonyos helyzetek túlélésében. Hiszen a sejteknek is van emlékezetük, akárcsak az embereknek, annak ellenére, hogy változnak, cserélődnek, mint ahogyan változunk mi magunk is. Halálunk előtt pedig, orvosok, pszichológusok hiteles állítása szerint, lepereg előttünk életünk filmje, érzelmi kísérettel; fájdalommal, örömmel, mindennel…

S mindig is tágabb értelemben tekintett a Földünkre, az egész kozmikumra; soha nem „csak” a színészetben gondolkodott, vetjük közbe.
„Igen, ez nagyon érdekes. Későbbi színészi fejlődésem során ráébredtem arra, hogy kvázi szórakozott vagyok a színpadon, különösen komikus szerepekben, s ez a szórakozottság engem asszociációkkal rohant meg. S ott rögtönöztem; ez az asszociációkból eredt, s váratlanul kitörő nevetést, sokszor nyílt színi tapsot jelentett. Amin szinte megdöbbentem, úgyszólván megzavart. De utána jött a boldogság, vagy a jó érzet, az elégedettség; nem az önelégültség…
Tágabb értelemben pedig: engem igen korán megfogott az, hogy a hinduknak rengeteg istenük van. Olyan a kultúrájuk, mely nem egyes években méri az időt, hanem korszakokban. Az ő mércéjük szerint ezek milliós nagyságrendűek. Az aranykort – ami szuper harmóniát, erkölcsi érzékenységet jelent – már régen elhagytuk. A hindu kultúra szerint van egy ezt követő ezüst korszak, ami még mindig nagyon jó lenne, ha a napjainkban lenne, de ezt is túlhaladtuk már. A bronzkorszak is zuhanás volt, vagy legalábbis annak a kezdete. Ezt követi a vaskorszak, amelybe most léptünk bele. Mint a neve is mutatja: vasimádatot jelent, az anyag teljes uralmát. Minden, ami anyagi és fizikai… A profitszerzés, az anyagi javak gátlástalan megszerzése és az ebből fakadó tömeges elszegényedés. Minden ’vaskíméletlenséggel’ zuhan… Ez pusztító korszak, amelynek az istennője – a hinduk szerint – Káli.
Az izgatott engem legfőképpen ebben a világképben, hogy micsoda nagy léptékű az időképük. Az aranykorszak több mint kétmillió európai évet ölel föl. S aztán fokozatosan fogy az idő… A jelenlegi vaskorszak – Káli istennő pusztító korszaka – már csak negyvenkétezer év. Úgyhogy ha egy kis türelmünk van, kivárhatjuk a végét” – fanyar mosoly villan át az arcán.

S hogyan tovább emberiség?  E felvetésre ekképpen reagál Gera Zoltán: „Ahogyan magam is leszűröm a következtetést: meg kell becsülni a kis közösségeket, amelyek igazán kreatívak. A kreativitás az egymáshoz való viszonyban is kifejeződik. Mondhatnánk akár úgy is: ’kreáljuk’ a kapcsolatot, a morális összetartozást, azaz a családot. Ez az óvóhelyünk, a menedékünk egy új szörnyűséggel szemben.”


Augusztus 19-én ünnepeljük Gera Zoltán kilencvenedik születésnapját.
A Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig!

                                                                                                                    

2013. augusztus 18., vasárnap

Rátalálni önmagunkra az időben - Mallorca

Cseresznyét, barackot szedni jobb-e vagy narancsot, citromot? Nézőpont kérdése. Akinek egyik adatik meg, az – meglehet - a másik után vágyik. És fordítva. Ilyenek (is) vagyunk.
Mallorca magyar megyényi mediterránium. Még inkább oranzs- és citromsziget. Barcelonától úgy kétszázötven kilométerre fekszik nagyjából keleti irányban. Minden vetületből áttekinthető manapság a Baleár-szigetek központja, természetesen; a világhálón keresztül ránk zúduló adatdömping csak egy dologra vár (ebben az esetben is): szelektálásra.
Merrefelé vágyik a lélek fizikai kabátjában, még inkább valójában is? Hogy azután a vándor bizonyos dolgokat talán másképpen érzelmezzen, más nézőpontokból figyelje, fürkéssze saját magát is. Mikre hangolódna rá leginkább; mik azok, amiket mellőzne, mert azokat az impulzusokat – avagy a hasonlóakat – itthon sem szereti.
Útikalauzból persze nem baj, ha több is van a hátizsákban; nyilván vannak, akik kedvelik a fakultatív programokat, mások sem idegenkednének tőle, ha nem éreznék zsebmetszésnek az értük kért díjszedést. Másrészt meg sokkal, de sokkal izgalmasabb meg persze olcsóbb is, ha helyi buszokkal kacsázzuk körbe az ismeretlenből – jó esetben szinte pillanatok alatt - baráttá váló mikro térséget.
S aztán egyszer, kétszer, háromszor (soha nem lehet elég a jóból! – a rossztól elég hamar megcsömörlünk, ki ne tudná? – legalábbis aki még nem felejtette el) rábukkanhatunk olyan zseni elődök nyomára, akik persze bárhol a világon hatással lehetnek (s bizony vannak is) ránk. Ám mégis ott sétálgatni, nézelődni, merengeni, ahol valaha ők maguk is jártak, éltek, időztek, az azért más. Még ha nem is ugyanabban az évszakban bolyongtak errefelé, mint mi. Hanem történetesen télen. Az egyikük cidrizett. Igen-igen. Főleg akkor kapott hideglelést, amikor három orvos is váltig állította, hogy reménytelen esetről van szó (tüdőbaj), közel a halál kapuja. Hát persze, hogy a tudorokat a pokolba kívánta a páciens. És neki volt igaza. De bökjük ki végre a csodaember (akit amúgy valóban csodagyerekként tartottak anno számon): Chopin (1810-1849).
1838. november 8-án – te jó ég, 175 esztendővel ezelőtt!– érkezett Palma de Mallorcára (Barcelonából) galambocskájával, George Sand - lányneve: Aurore Dupin - írónővel. (Ez a tubica sok mindenről híres-hírhedt volt, nem utolsósorban arról is, és ez ugyan nem a pletykálkodás helye, de ne hallgassuk azért el: számtalan neves kortársának, Balzacnak, Lisztnek,  Flaubertnek, Heinének, Stendhalnak, eccetera, eccetera – az ágyában „tollászkodott”. Na, ja.)
Itt s 1939. február 13-ig, (szinte) egészen bizonyosan, hű volt (aktuális) kedveséhez. A szigetről Egy tél Mallorcán című könyvében így ír Sand: „Ez a legszebb hely, ahol valaha is éltem.” Három hónap nem nagy „tétel”, ráadásul gyakran eleredtek az ég csatornái; nyolc nap meg aztán tényleg nyúlfarknyi, de bízvást állíthatjuk: nem jelent különösebb erőfeszítést azonosulni e vélekedésével. Abszurd helyzet persze, hogy végül majdnem úgy menekültek el, mert kivételesen hideg volt, ráadásul a helybeliek nem rejtették véka alá, hogy nincs ínyükre Sand férfias viselkedése (az emancipáció egyik élharcosa volt) meg a bagózása sem. A valldemossai kolostor ráadásul annyira nyirkos volt, hogy valósággal – ahogyan azt mondani szokták volt - Chopin csontjáig hatolt. El lehet képzelni, főleg a legutóbbi telünk után. Hát: iszkiri! Alkotásra azért futotta az ott-lét idején is. Mallorcai leghíresebb műve: a Desz-dúr prelűd, avagy amiként Sand elnevezte: az Esőcsepp.
Joan Miró katalán képzőművész-óriás harminchét esztendőt töltött itt; 1983-ban halt meg, kilencvenéves korában. Erősen érződik ma is a jelenléte (múzeum, szoborpark, alapítvány); nem mellékesen szinte mindenét Palmára (Mallorca fővárosára) hagyta. Legendás e kijelentése: „Én nem találok ki semmit, én mindenre rátalálok”.
Harminckilenc évig élt Mallorcán Robert Graves (1895-1985), angol költő, író. Alkotó-, egyben lakóháza – a sziget egyik „csúcshelye” - ma mindenki előtt nyitott. A lélegzet meg-megakad. Valami olyan óriási értéke az emberiségnek Graves, amit halandó nem igazán tud fölmérni. Legfeljebb valamicskét sejthetünk meg belőle, miközben a konyháját, a tányérjait, a fűszereit, az írógépét, a könyvtárát, a „frissen” vasalt ingeit (43-asat viselt), a kerékpárját vizitáljuk. Járt nála a mi Devecseri Gáborunk (költő, író, műfordító, klasszika-filológus – 1917-1971; Homérosz-fordításért kapott Kossuth-díjat, megzenésített Állatkerti útmutatóját alighanem mindenki ismeri, szereti). Találkozásuk első napján alaposan összevesztek; évekre szóló barátság szövődött közöttük.
S más műfaj: Agatha Christie (1891-1976). Utólag esik le a tantusz (sebaj!) a barangolónak, hogy itt játszódik az egyik Poirot-regény, A Pollensa-öböl (forrás: Novák Barna Mallorca – Magyar Szemmel sorozat, 2004).  A krimiírás fejedelemasszonya 1929-ben időzött errefelé. Az édes-drága jó Poirot épp egy minapi tévés epizódban hordott le egy kissé figyelmetlen hordárt, valahogy így: „maga nem méltóképpen gyakorolja a hivatását”. Hát, előfordul ez így a földkerekség bármelyik szögletében.

És még mi minden (egyéb is) Mallorca! Vasárnapi szentmise Palma katedrálisában. „A szentély feletti szép rózsaablak állítólag a legnagyobb a világon, átmérője 13,3 méter.” (Tum Burns Mallorca – Cartographia, Budapest, 1994). Formentor félsziget, a szárazföld legészakibb pontja. A hajtű kanyarok okozta izzadtságcseppeket „letörli” a látvány. Sóllerbe vonatozni a „C-vitamin expressz”-szen; alagutak, narancs- és citromligetek… Valahol mindig éppen ekkor szüretelnek. Nekünk a cseresznye, a barack, a mallorcaiaknak a citrusfélék adattak meg. Lehet, hogy így van jól?

2013. augusztus 15., csütörtök

Blogális boldogulást!

A teremtuccse.blogspot. hu. mottója, ars poeticája:

blogális boldogulást!  

Hívjuk segítségül a Magyar Szókincstárat (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1998):

globális (melléknév) - teljes, összefoglaló, teljes körű, átfogó

boldogul (ige) - előrelép, előrejut, előremegy, előlép, avanzsál (id), előretör, halad, érvényesül, érvényre jut, viszi (valamire), érvényt szerez, gyarapszik, fejlődik, erősödik, sikert arat, virágzik, virágját éli, prosperál, célt ér, emelkedik, föllendül, jól megy (valakinek), reuzál (idegen szó), felviszi az Isten a dolgát, zöld ágra vergődik, életmagra kap (tájjellegű), dűlőre jut, emelkedik a szamárlétrán (pejoratív)
elintéz (valamit), megbirkózik (valamivel)

Olyan kifejezés persze mindeddig még nem volt, hogy BLOGÁLIS - de (már régen) eljött az ideje, hogy legyen!
Hát, immár, van.

(blog - de hiszen ez a szócikk hogyan is lehetne benne egy 1998-as szókincstárban...?
Online internetes napló, ahogyan szoktuk volt immáron emlegetni. A csudákat így - a blog az blog...)

Blogarászunk, blogarászgatunk, blogarászkodunk, tehát vagyunk...
Blogarászunk a zavarosban... (Azért azt mégsem kéne, ámbár, van rá példa...)
De sokkal jobb: blogalitás - lojalitás.

Blogaméri, aki a a fagylaltját (az érzéseit, a gondolatait?) maga méri...

Fenyő Márta, a Sensolite, a  fényterápia egyik - aki e tekintetben első az egyenlők között - föltalálója, biofizikus, kétszeres Genius-díjas (1998, 2002), Pro Familiale Életműdíjas (2006), a sejtregeneráció szolgálatába állította a fényt, beszélgetésünkkor ekképpen fogalmazott:
"Azt szeretném, ha nyugalom lenne, ha az emberek szeretnék egymást, nem lenne ellenségeskedés, gyilkolászás, háború. Legeslegjobban azt szeretném, ha nem lennének átverések; nem az lenne a legfontosabb, hogyan lehet a másikkal kiszúrni, miként lehet a másiktól elszedni ezt-azt.
Mindenki közös erővel azon dolgozna, hogy ez a drága jó Föld működjön, jó legyen rajta élni együtt, békében. Totális lelki nyugalmat szeretnék a gyermekeimnek, az unokáimnak, a dédunokáimnak.".

Blogális boldogulást!

2013. augusztus 13., kedd

Szász Endre: Része vagyok a nagy körforgásnak - A lényeg sugárzik

Szász Endre (Csíkszereda, 1926 - Mosdós, 2003) emlékkiállítás nyílik augusztus 14-én Kaposváron, a Vaszary Képtárban abból az alkalomból, hogy a művész tíz éve hunyt el.

Szász Endrével négy hónappal a halála előtt - 2003 húsvétján - beszélgettem utoljára:


Mosdós, a kórház intenzív osztálya. Hosszú hetek óta ismét itt ápolják a hetvenhét éves festőművészt. A tervek szerint hamarosan Frankfurtba viszi gépkocsival felesége, Katalin asszony.
"A szívem miatt nem repülhetek, a mentőautó pedig kényelmetlen. A lábszárcsontomból vesznek ki velőt, hogy az abból nyert őssejtekből erősítsék föl a szívemet", tudatja a diagnózist az ágyban fekvő Szász Endre.
Nehezen veszi a levegőt.
Szabadkozom a zavarásért, de megnyugtat, örül a látogatásnak.
Kérdésemre, bekapcsolhatom-e a diktafont, igen a válasza.

- Mindig kimondtad azt, amit gondolsz, mindig fontosnak tartottad az őszinteséget.
- Lusta voltam hazudni. Az őszinteség egyszerű dolog. Nem kell figyelni arra, hogy az ember tegnap mit hazudott... Komolyra fordítva: egyszerűen ilyen a természetem. Valószínűleg ezt a csíki génjeimmel hoztam.
- "Hiszek abban, hogy amit csinálok, az társadalmilag hasznos", fogalmaztad meg többször is, amikor közösségekért, szűkebb-tágabb környezetedért tettél önzetlenül. 
- Ez is csíki eredetű: a kaláka-szellem. A közösség meg mindig jól fenékbe rúg érte...
- Erre szoktad mondani, hogy nem kell figyelni a kudarcokra, igaz, a sikerekre sem, csak a munka jó ízére.
- Így igaz. A munka öröme önmagában jó. Miközben az ember nem a tegnapra, hanem a mára meg a holnapra figyel. Leginkább persze a holnapra. Ilyen a karakterem. Van egy alapfilozófiám: nem tartom magam fontosnak. Aki fontosnak tartja magát, annak minden fáj. No, meg soha nem féltem a nehézségektől, ma sem félek.
- Gondolsz-e mostanában életed két legjobb barátjára, a gyerekkorira, azaz Kammerer Egonra és a felnőttkorira, Kárpáti Boldizsárra? Jóllehet többször is beszéltél arról, hogy a munkatempód mellett nincs időd barátságokat ápolni.
- Egon és Boldizsár is megvan még. Egon kispolgár bankember Venezuelában, Boldizsár pedig már egy vén szamár. Megöregedett. Ezek a barátságok megmaradtak.
- Amikor egyszer a gyerekekről beszélgettünk, nem voltál túl jó véleménnyel róluk.
- Hatéves koráig ragaszkodik a gyermek a szüleihez. Akkor pedig elkezd ellenséges lenni velük. A saját szabadságát, egyéniségét kezdi építeni. S akkor szembekerül a szülőkkel. Megkezdődik az elszakadás és ez fájdalmas. Akkor is szembeszegül, ha nincs mivel szembeszegülnie. Ezt ösztönösen teszi.
- Egy alkalommal így fogalmaztál: "Hiszek az örök halhatatlanságban, de a művészi halhatatlanságban nem".
- Része vagyok a nagy körforgásnak. Az anyagom majd valamiben, talán éppen egy virágban, benne lesz. Vagy valahol a világűrben.
- A Képet, így nagybetűvel, még soha senki nem festette meg, mondtad egyszer.
- Ez így igaz, de amit megfest az ember, az sugárzik. Az is energia, az is nagyon sokáig megvan.
- Bizonyos fokig tehát ez is halhatatlanság!
- Bizonyos fokig. De rövid ideig. Ez az emberi léptékű halhatatlanság, de ez engem nem érdekel, nem ezért festek. S ha meghaltam, meghaltam... Hanem az ember a munkájába annyi mindent bele tud rakni, érzem, hogy évezredek tapasztalata jön a múltból. S a tehetség lényeget fogó képesség, s a lényeg sugárzik. Ezért érdemes egy képet összerakni. S persze millióféleképpen lehet ezt tenni; itt kezdődik az egyéniség. De mindenki ugyanazokat az alaptörvényeket rakja össze. Varázslatos, amikor valami hat az emberre, ami jó értelemben nevel.
- Michael Pal, aki művészi reklámszakember, egyszer így jellemzett téged: "Technikai tudását tekintve a legjobb a világon. Először azt hittem, olyan jó, mint Picasso. Most már tudom, hogy jobb.".
- Szamárság. Ilyen nincs, hogy jobb. Először is: Picasso fantasztikusan tudott rajzolni. Annyira szellemesen rajzolt! Picasso az Picasso. Michael Pal túlzott.
- Van Gogh ma is a kedvenced?
- Rendkívüli módon hat rám, de én majdnem minden jó festőt szeretek.
- Itthon vannak-e Szász Endre-követők?
- Vannak sokan, de nem szeretem a követőket. A követő az sosem egyéniség; azért követ, mert nincs saját világa. Persze vannak itthon elhivatott, jó művészek. Csak Magyarországon nagyon nehéz kiemelkedni. Aki valamivel jobb, mint a többi, gyanús. Ez még most is így van. Sokakat ma is az vezérel, hogyan tudok a másiknak keresztbe tenni. Útban az unió felé is...
- "Inkább vagyok utcaseprő Európában, mint cigány báró a Balkánon", jelentetted ki. 
- Úgy csodálkozom, egyáltalán hogyan lehet vitatkozni a belépésről? Hát, nem mindegy, hogy én tízmilliós, vagy százötven milliós piachoz tartozom! Ezen túl még mit lehet mondani? A múlt és a mostani század is a kereskedelem százada. A piac dönt. Bizonyos piac nélkül lépni nem tudunk. Százötvenmillió az már valami!
- Számos országban éltél, alkottál. Melyek voltak a kedvenc helyeid? 
- Mindenhol jól éreztem magam, ahol dolgozni tudtam. És soha nem volt honvágyam. Odakint is megbecsültek, itthon is megélek.
- Mindig is azt vallottad, hogy a tehetség egyenlő a felelősséggel. 
- Abban a pillanatban, hogy hatsz az emberekre, felelős vagy. Ami már mű - azaz amikor azt érzem, összeállt valahogy a véletlenek vagy a tehetségem rezgései folyamán -, akkor az hat. S megy a maga útján. Ahhoz már nekem semmi közöm. Abba én már nem tudok beleszólni.
                                                                                                                                 

A kaposvári Szász Endre-tárlat október 27-ig látható.




2013. augusztus 11., vasárnap

Vásáry Tamás zongoraművész, karmester nyolcvan esztendős - Tokody Ilona, Ramón Vargas és Mérei Tamás is ünnepelte

Tisztaság, alázat s valami különleges jóság - meg persze másokat is lángra lobbantani képes szikra - jellemzi Vásáry Tamást, aki ma tölti be nyolcvanadik életévét.

Szombaton este a szombathelyi Iseumban ajándékozott meg bennünket születésnapi koncertjével.

A Savaria Szimfonikus Zenekar az ő irányításával világszínvonalúvá nőtt tegnap.

Vásáry Tamás nem ismeri a középszer fogalmát. Mindenkiből - akivel csak kapcsolatban áll - kihozza a maximumot. Nem adja alább.
Jól teszi.

Tokody Ilona, aki szintén etalon és az elsőrangú Ramón Vargas is még több fényt kapott tőle.
Mérei Tamás kiváló csellista - a szombathelyi szimfonikusok igazgatója - ugyancsak.

Izzottak.
Izzítottak bennünket.

Ilyen koncert miatt érdemes élni.

Mélyen Tisztelt Vásáry Tamás Művész Úr!
A Jóisten tartsa meg - de önzők is vagyunk - nekünk igen-igen sokáig!

Éltethessen bennünket a példája!
Az embersége, a testvérisége, a szeretete.
Immár erősebbek vagyunk, kevésbé esendőek.
Főhajtás és köszönet érte!

2013. augusztus 9., péntek

Vihar várható - vajon mire számíthatunk?

Benne van a levegőben a változás érzete.
Meg-meglendült a déli szél már korábban is, tudjuk, ez már önmagában jelez valamit.
Immár a mostani, az észak-keleti forró légmozgás is azt sugallja, vetíti előre, hogy megváltozik - ha (még) nem is a világ, de - az idő.

Gyöngyözik a bőröm, érzem a homlokomon is a nedvességet.
(Amúgy meg: mi "közöm" van nekem ahhoz, hogy izzadok? Itt vagyok... Tényleg?)

Tűröm. Jobban, mint a hideget. Brrr! Csak fázni ne...

Ilyesmi persze most - még - nem fenyeget.
De mire számíthatunk?
Nemrégen érkezett az SMS: "Másodfokú figyelmeztetést adott ki az OMSZ a Dunántúlra a várható zivatarok miatt. A hőség miatt továbbra is piros figyelmeztetés van érvényben. // origo".

Végletek.
Szélsőségek.
A Jóisten mentsen meg bennünket az ilyesmiktől!

Szélsőségek, fanatizmus - kiszámíthatatlanság.
Barbárság.
Bármikor, bárhol...?

Nem szeretek - nem szeretünk - félni.
Nem magunk miatt nem.
Az utánunk jövő generációk miatt.

A bizonytalanság bizonyossága, a kiszámíthatatlanság kiszámíthatósága...

Itt valami - nagyon - nem stimmel.

Bizonyos elemek elszabadul(hat)nak. Részben már el is szabadultak.
Megzabolázhatatlanok.
Tényleg azok?

Ne nyugodjunk ebbe bele.

Sok múlik - múlhat - rajtunk.

Ne engedjük, ne hagyjuk sodortatni magunkat!

Se most, se máskor.
Soha!


2013. augusztus 8., csütörtök

Fától az erdőt

Az évek során szinte láthatatlanná vált a kút. Pedig csupán néhány méternyire van a bejárati ajtótól.

Sokszor van úgy az ember, hogy a közeli dolgokat, értékeket - térben és időben - egyszerűen képtelen észrevenni. Adott esetben pont azokra lenne égetően szüksége. De messzebbre tekint, azt hiszi, a távolabbi lehetőségek izgalmasabbak, s hasznosabbak is számára. Holott karnyújtásnyira a megoldás.

Így voltak az évek óta lelakatolt kúttal e forróságban. Hoppá; nem kellene inkább annak a vizével oltani a virágok szomját?
Hol is az a fránya kulcs?
Vödörcsere, s máris klappol minden;
hogy ennek a vize milyen tiszta!


2013. augusztus 6., kedd

Csapatjáték, egység, egyenesség - hatvanéves Patonay Imre

Putesz - mindenki így ismeri. S nem csak a kosárberkekben.

Két aranyérmet, három ezüstöt, két bronzot az ő irányításával szerzett a körmendi kosárcsapat. Három kupaelsőség is fűződik a nevéhez.
Két évig az ifi, négyig a felnőtt válogatott szövetségi kapitánya volt.
Patonay Imrét félszáz esztendő legjobb tíz magyar kosártrénereként tartják számon.

Egy beszélgetésünkből idézünk abból az alkalomból, hogy szerdán - augusztus hetedikén - ünnepeljük a hatvanadik születésnapját.
A Jóisten éltesse nagyon sokáig!

"Nagy problémának látom a mostani hatalomvágyást, pénzhajhászást. Amikor elvesznek az értékek, nincs összetartozás. Kár, hogy nagyon sokan nem tudják, illetve elfelejtik, hogy honnan jöttek, mit kaptak. Azért remélem, talán jobb korszak következik..."

"...a mai napig is csapat orientált vagyok. Csapatban gondolkodom. Legyen jó kis egység. És ebben valahol mindig megtaláltam a szerepemet. Nem a központot, nem ez a lényeg, hanem ami a szervezést illeti..."

"... ha az ember még előre is tud gondolkodni, hogy a másik hogy gondolkodik... Igen, ez kell. A szakmához is. Akár a tanításhoz; megtalálni a hangot az elsősökkel, s persze a kollégákkal is..."

"...bennünket úgy neveltek, hogy megtanultuk, mi az, hogy egyenesség. Erről szól(t) a történet. Banda van, de: szemtől szembe. Nincs hátulról mellbe, meg egyebek. Mi ebben nőttünk föl. A mai valóság nem erről szól, sajnos. Hanem hátulról mellbe. Ez óriási különbség."






2013. augusztus 2., péntek

Brad Pitt és a sárkányaink - Z világháború - Legalább egyszer az életben nőjünk önmagunk fölé!

Nem kispályás film. Persze nem tökéletes. De tükörnek nem rossz. Láthatjuk benne akár magunkat is. Ha kinyitjuk a szemünk. Az összkép; hát, mit mondjunk?

A technika manapság már arra is jó(?), hogy egy idő után megszokjuk a borzalmak látványát. Folyamatosan - 116 percen keresztül - ugyanis nem lehet félni. Egy életen át sem lehet (pedig az azért jó esetben több ennél...), ha mindig a rosszra, a legrosszabbra gondolunk, ami szeretteinkkel és velünk megtörténhet.
Pedig aztán zajlik kinek-kinek a maga háborúja. Bárhol is legyen e földtekén.

Örökös - s ez bizony tényleg szüntelen - viaskodás önmagunkkal; időről-időre azért tűzszünetet kötünk saját énjeinkkel (tudathasadásos állapotaink nem feltétlenül igényelnek pszichiátert, akinek meg ránk lenne szüksége ahhoz, hogy kikecmeregjen az éppen aktuális gödréből). Békésebb időszakokban önmagunkhoz is engedékenyebb vagyunk, hogy aztán megint a saját sárkányfejeinket ritkítsuk, melyek száma csak időlegesen csökken. Gyarlóság, ember a neved. Jó lenne ezt megcáfolni, de ebbe ne - ezúttal se - "szaladjunk" bele!

Az egymás között vívott (szabadság)harc meglehetősen kétes kimenetelű; s mintha az időszakos világbékék idején lenne több a kockázat. Azok is fenik ránk a kést, akiket a legközelebb enged(t)ünk magunkhoz. Nekik a legkönnyebb elbánniuk velünk.

S ha jön egy közös ellenség, akkor vajon félre tudjuk-e söpörni kisstílűségünket?

Ha történetesen a zombiknak jut eszükbe (vagy milyükbe is?), hogy a maguk képére formáljanak bennünket, ha tetszik, ha nem; akkor mi légyen? Mindezt a témakört is feszegeti a Z világháború (World War Z) című amerikai-máltai(?) akció-horror, egy ENSZ-alkalmazott főhős fókuszba állításával, aki megmenti e sárgolyót és a lakóinak jelentős részét.

Brad Pitt nem szokta a nevét adni tinglitanglihoz. Most sem teszi. És az is be-bevillanhat, hogy nincsenek véletlenek: ez a szivar valahol zseni.Nem az őrült típusból, hanem az isteni szikrával megáldottból.

A gondolkodás és a tett szabadságának érzetét keltik képsorozatok, eseményzuhatagok, az egyes egyén felelősségének hangsúlyozása, az, hogy rajtunk - igen: rajtam is! - múlhatnak a dolgok, ne legyek olyan kishitű, mert akkor törpe maradok végérvényesen és örökre; legalább egyszer az életben növekedjünk önmagunk fölé - mindettől szép a film.

És még azt az érzést is előcsalogat(hat)ja, hogy nem csak mindenféle (annyi, de annyi) rossz történhet meg velünk bárhol és bármikor, hanem jó is. De a sült galamb soha nem repül a szánkba, egyszerűen nincs kedve hozzá...

Aki kispályázik, az egyben degradálja, lefokozza, leírja önmagát. Még jó, hogy vannak ilyen (ha nem is tökéletes) alkotások, melyek a "csudakardunkat" élesítik a (saját) sárkányaink ellen.








2013. augusztus 1., csütörtök

Casting a forró flaszteron

Válogat, mint tót a vadkörtésben...
A szemelgetés, a rostálás, a szelektálás, a besorolás, a szűrés, a szortírozás - tetszik, nem tetszik - életünk része. Ám nem mindegy, hol s miképpen zajlik egy casting (szereposztás). Aki s ahogyan csinálja: őt minősíti.

Példának okáért a telefonon összetrombitált mustra fura ízűvé válik, ha a három helyre pályázó tucatnyi - álldogáló - jelentkezőt az üzem kapujában, az út szélén noszogatják: meséljen már valamit magáról!
Ki-ki meg is teszi az éhbér reményében.

S amikor kihirdetik a forró flaszteron a nyertesek nevét, a kipottyanók összekacsintanak: azért inkább mázli, hogy ezek, ide nem vettek fel...