2014. július 31., csütörtök

Teremtés, pusztítás - Ukrajna, Gáza...


Percenként, óránként, naponként önmaga – anyagi, esendő volta - fölé képes emelkedni/szállni/ röpülni az Ember, hirdetve földi, (l)égi, kozmoszi közösségeknek: csodateremtőként igen is van értelme a létezés(ünk)nek.
Minden minutumban… önmaga alá zuhan/süllyed az emberiség, újra és újra, folyamatosan sokkolva a mindenséget: ördögként/sátánként kérdőjelezi, mérgezi, semmisíti meg az egyetemes érvényű, hatású (újra)alkotásba és az együtt/csapatban megvalósítandó jó cselekedetekbe vetett hit(ünk) alappilléreit.

                                                                                                                                   2014. július 31. - szp




2014. július 28., hétfő

Nagylelkűség vagy hitványság? - Hegedűs a háztetőn; a Pannon Várszínház kőszegi vendégjátéka kapcsán...

Nagylelkűség vagy hitványság?
Tejesemberek közössége: a mérleg nyelve (lehetne)
(Hegedűs a háztetőn – a Pannon Várszínház és a Budapest Klezmer Band Kőszegen)

Szenkovits Péter
szenko@t-online.hu

Életszekerünk elé magunkat fogjuk be; Tóbiásként/Tevjeként… Egyedül vagyunk és persze a Jóistenünkkel.
Tehát semmiképpen sem magányosan, mert Vele számíthatunk egymásra. Meg azok némelyikére is(?)  – kisebbségként aligha a többségre -, akikkel gyakran szívunk sorsközös levegőt.
Az egész emberiség valójában ezt lélegzi be, avagy azt mi. Egyre megy.  Hogy aztán adott helyen mennyire mérgezett az ájer; ebben azért, igaz, vannak – lényegi, a majdnem-et jócskán árnyaló – fokozatok.
Közhangulat, atmoszféra, miliő; üresség, űr, semmi. Hm. Egyetlenegy földszekér a miénk. Hogy erre eddig miért nem jöttünk rá!? Vagy, ha (picit) igen: pökhendien lefitymáljuk e tényt. S ugyan már, mit keresnek itt mások, akikkel egyetlen tervünk van csupán: kibabrálni/leszámolni velük. Miután a nyakukba varr(t)unk mindig mindent, ami csak rossz lehet(ett) ezen a szavatosságát már régen elveszítő csokoládés labdacson.

Húzzuk-vonjuk a (tejes)kordénkat, rendületlenül. De, többnyire nem hagy bennünket béké(be)n – Salom! - a mindenkori hatalom, nem bírja ki, hogy ne vámoljon meg bennünket, ne alázzon meg, ne furakodjon a magánéletünkbe. Ne hajbókoljunk neki; ha mégsem tesszük – és miért is tennénk, a csuda vigye el! -, akkor ránk uszítja a gonoszt, bárminemű megjelenítési formájában. A tanulatlan/tudatlan – az állami propagandagépezet által, demagógiával elbutított, megnyomorított, megalázott, kisemmizett – bólogatójánosokká, csőcselékké degradált milliókat/milliárdokat kénye-kedve szerint fölhasználja, uszítja, s ha úgy tartja úri kedve, akkor maga géppuskázza/rakétázza és löveti le őket, azaz a sajátjait is akár, gyerekestül, asszonyostól, kórházastul, repülőgépestől. A(z újra meg újra föléledő) világuralmi ambícióknak senki és semmi sem állhat útjába - tényleg nem? -, mellszélességből, vállveregetésből aztán nincs szűkölködés. A tömegek meg csak nyugodtan dögöljenek meg.  A pitiáner ülepnyalók pedig – kisebb államok agyat vesztő, XXI. századi Napóleonjai is – rekordokat döntögetnek a nyelvcsapásokat illetően, hátha nekik és a sleppjüknek is jut még valami a koncból. Még talán nem is sejtik, hogy a zárt osztályra szóló biankó végbeutalóik sas behívóknál kegyetlenebb sorsot szánnak nekik. Amit jól meg is érdemeln(én)ek, csak hát addig is hányan, de hányan lesznek földön-, égenfutók e tűzgömbön innen és túl? Melyik következő életükhöz szedjék össze villámgyorsan személyes motyójukat, újra meg újra? Vagy talán (már) nem is érdemes sehol – egyik Anatevkában – sem kicsomagolni, minek? És már nem is lenne igen mit.
A lelki batyu persze immár alig-alig cipelhető; és mégis, újra meg újra, meg kell próbálni, neki kell gyürkőzni… A hagyomány nem vész el, csak átalakul; hozzáigazítjuk (próbáljuk - nem könnyű, persze, hogy nem!) a lelkünket, a szívketyegésünket, az agyműködésünket; az egész létberendezkedésünket ennek a galaxis nevezetű küzdőtérnek parányi pöttyös – modernizálódó(?) - gömbdöcén.

Ám nem feledhetjük közben – mert, hát, ez az alfa és az ómega - Jean-Paul Sartre úgymond felfedezését, amit Oz Ámosz idéz Szeretetről, sötétségről című nagy ívű, létkarbantartó életregényében (Európa Könyvkiadó, Budapest – 2013): „Egyáltalán: mi az, amit az ember maga választ? Mi az a két véglet, amely között a nap minden percében dönteni kell? Megmondom: a nagylelkűség vagy a hitványság. Tudja ezt minden kisgyerek, de a gonosz mégis örök életű.”
Ugyanebből a kötetből: „A németek és segítőtársaik két nap alatt, 1941. november 7-én és 8-án, több mint huszonháromezer rovnói zsidót öltek meg. Az életben maradtak közül ötezret később, 1942. július 13-án végeztek ki.” És akkor, ma, 2014-ben föl lehet állítani Közép-Európa szívében, egy szabadságról elnevezett téren a „segítők” felelősségét kisatírozó emlékművet? Igen. Szembeköpve leginkább saját magunkat s az utánunk jövő nemzedékeket. Az alkalom amúgy igazán kézenfekvő, hiszen, mit ad isten: éppen a holokauszt hetvenedik évfordulóján… Meg egyébként is, mi szükség is van/lenne még – liberális – demokráciákra e gombostűfejnyi golyócskán? Vigyázó szemetek Putyinra vessétek; a többit csak bízzátok rám, meg a brancsomra, nyugodtan…

Édes jó istenem! – sóhajt(hat)unk Tevjeként. Miként azt nem egyszer tette Gazdag Tibor is a tejesembert jelesül, emberül megformálva (történetesen július huszonhatodikán) a Kőszegi Várszínházban. Saját magunkat is láthattuk, erényeinket, gyarlóságainkat, küzdelmeinket, kudarcainkat, örömeinket, keserveinket. A veszprémi Pannon Várszínház – Vándorfi Lászó irányításával - missziót vállal(t) a Hegedűs a háztetőn című musical varázslatával, miközben érzés- és gondolatfüzérek kavarognak a nézőben, zsebkendő után kotorászik, nagyokat nyel az öntisztulást szolgáló forráscseppek belső/külső patakokká duzzadásakor. Ki ne tudná: Sólem Aléchem (Béke veletek – ez az alkotói neve, de szép!) novellafüzére alapján a szövegkönyvet Joseph Stein írta, zene Jerry Bock, dalszövegek Sheldon Harnick. Jerome Robbins eredeti New York-i koreográfiáját (ő az „ősrendező” is) Krámer György zseniálisan teremtette újjá. Kovács Yvette Alida díszlete káprázatos/ezerfunkciós, Justin Júlia jelmezei alázatot is sugallnak. A Budapest Klezmer Band pedig olyan szerves része – ni csak, önálló életre kel a számítógépem, mert azt írja - az életünknek, szóval a játék(unk)nak/drámá(nk)nak, amely, akárcsak a színi csapat, „öregecskéktől” aprónépestől, mindenestül, hogy ezt valahogyan így nevezik: szolgálat.

Életszekerünk elé immár valamelyest – és ez mennyire, de mennyire sok is e zord/vérzivataros időkben – könnyebben fogjuk be magunkat. Kordéink útvonalának koordináta rendszerei, pedig kijelölhetik/kijelölik találkozási pontjainkat. Ahonnan együtt nekilendülve talán-talán könnyebb lesz közösen haladva legyűrni az akadályokat – semlegesíteni a gonoszt - sorsközös utunkon.
                                                                                          Harasztifalu, Rábafüzes, 2014. július 27-28.




2014. július 24., csütörtök

Fohász - Az olajfák alatt (is) hirdessünk fegyverszünetet, kössünk békét, legelőbb is önmagunkkal, a sajátjainkkal!

Fohász 

A keresztutak bennünk/belőlünk ágaznak el/szét.
Az Olajfák alatt nem (sem) lesz egyetértés//harmónia/háborítatlanság mindaddig, amíg muzulmán a muzulmánnal, zsidó a zsidóval, keresztény a kereszténnyel - önmagunkkal, a sajátjainkkal, a „mieinkkel” – nem tudunk tartós tűzszüneti megállapodásra jutni, végleges békét kötni/teremteni.
E nélkül nincs/nem lehet igazi (világ)megváltás.
A keresztutaknak – hát, legelőbb is – bennünk kell találkozniuk.
(Egy)isten engem/mindnyájunkat úgy segéljen!

                                                                                                      2014. hetedik hó 24. (Szenkovits Péter)


2014. július 17., csütörtök

Tolnay Klári - 100 - "a fiataloknak fogalmuk sincs az elhunyt nagy színészekről"


Ma száz esztendeje született Tolnay Klári (1914-1998), minden idők egyik legnagyobb magyar színésznője.
Generációk tagjai az Ő nevét aligha fogják elfelejteni, hiszen a filmjei megmaradnak, színpadi alakításainak egy részét is őrzik archívumokban. Ezekből már jó néhányat digitalizáltak, s nyilván olyan „konzerválási eljárásokat” is kifundál az emberiség, melyek lehetővé teszik, hogy a XX. század Dérynéje sugározhasson mindaddig, amíg magyar kultúra létezik.
Aligha van olyan sajtóorgánum, tévécsatorna e honban, amely ne emlékezne meg ez idő tájt Róla.

Fölidézzük - tényleg csak jelzésszerűen – néhány gondolatát, melyeket a Művésznő 1990 nyarán osztott meg közönségével/olvasóival az akkor induló MAGYAR SZÍNÉSZ című önismereti, közösségi és érdekvédelmi lap első számának első oldalán.
Az újságot jómagam szerkesztettem és adtam ki, kollégáim társadalmi munkában pazar írásokkal emelték a rangját. A legkiválóbb interjúkból 1997-ben Magyar Színész címmel kötetet jelentettünk meg.

Tolnay Klárikával Törőcsik Marinak, a Magyar Színészkamara akkori elnökének közvetítésével válhattam szót.
Tehát, ne feledjük - 1990.
Bizony, már ez is történelem…

„-  … ha Déryné szóba kerül, akkor általában velem is összekapcsolják a nevét…
- A fiatalabb színész generációk tagjai vajon figyelnek-e arra, hogyan vélekedik róluk Tolnay Klári?
- Ezt inkább tőlük kellene megkérdezni. Annyit tudok, s ez viszont nagyon szomorú, hogy a közelmúltban elhunyt nagy színészekről, Kiss Manyiról, Pécsi Sándorról fogalmuk sincs… Az elmúlt negyven évben a hősi múltról hallgatni kellett, de ez nem csak a színművészetre vonatkozott, hanem a tudományra és egyebekre is. Fölnőttek olyan generációk, amelyeknek tagjai a nemzeti múltról szinte semmit sem tudnak. Arról sem, hogy a színészek kocsmákban, ekhós szekereken, s mindenütt terjesztették a magyar szót.
- Ön mennyire figyeli a fiatalokat?
- Imponálnak nekem a kiugró, tehetséges vezető színészek, de más művészek is. Érdekes, hogy a mi szakmánkban inkább a fiúk tehetségesebbek ez idő tájt, nem tudom, mi lehet ennek az oka. A választási kampány során megdöbbentettek a FIDESZ fiútagjai is: okosak, aktívak, harcra készek. Hogy a fiatalok között sok huligán is van? Ez sajnos a felnőtteknél sincs másként.
- A színház mai (tehát: 1990 – szp) helyzetét miképpen látja?
- Katasztrofális. Fél ház és fél ház a legjobb daraboknál is. Nem figyelnek eléggé a tömegpszichózisra. Mély drámák és a közelmúlt tragédiáiról szóló darabok nem vonzanak igazán. Ilyen időszakokban a líra eladhatóbb; az első világháborúban sem a nyomorról szóltak az előadások. Fontos a felüdülés, a feledés; nem véletlen, hogy kizárólag csak a musicalek mennek. Az igazgatók régen a pártnak akarták megmutatni, hogy mire képesek, most pedig önmaguknak akarják. Valószínűleg el kell oda jutni, hogy a színház el tudja önmagát tartani. Van egy nagy bizonytalanságérzet a színészek körében, igaz, az elbocsátás réme másokat is fenyeget. Kegyetlen szelektálás lesz; az államrendszer, a státuszok elkényeztették az embereket, szemléletváltás szükségeltetik. Mindenkinek a legjobbat kell nyújtania, hogy megkapaszkodhasson. Most egyelőre a lerohadás állapota van; remélem, megérem a jobb időket is.”
                                                                                                                                        1990 nyara (szp)




2014. július 16., szerda

Béke

             
 Létdefiníciók
- Az élet kóma közti állapot.
- Amit ma („mindig ma van”) megélhetsz, az … kómában nem (volt/lesz) ugyanaz.

Tökély
A legtökéletesebb hangfal teljesítményét is fölülmúlja a csend.

Ami nem megy…
Állásfoglalást nehezebb kiszedni belőle, mint kutyából erdőnyi kullancsot.

Csoda(?)
Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek…

Béke(közvetítés)
Rezgést csillapítok/tompítunk, tehát (még) vagyok/létezünk.

                                                                                                                                                              szp




2014. július 15., kedd

A megváltás bennünk van - salom/szalem-alejkum/béke...


A megváltás bennünk van - salom/szalem-alejkum/béke velünk; toda/sukran/köszönöm

Egész életünkben várjuk/vártuk/várni fogjuk a Messiást. Mindhiába(?) Ámbár mégsem; sors(pályafutás)aink célszalagjainál - mint mindig, mindenkor - Ő vár/számít ránk, mindnyájunkra; türelmesen/tárt karokkal/szeretettel. 
De: elsősorban rajtunk múlik.
Ne okozzunk, hát, se önmagunknak, se egymásnak, se Neki csalódást.
Salom/szalem-alejkum/béke velünk.
Toda/sukran/köszönöm.

                                                                                                                 Glóbusz, 2014. július 15., kedd

2014. július 12., szombat

Izrael a nagyvilág keresztútja: híd a sötétség és a világosság között - Ember vagy. Tudod, mi a különbség jó és rossz között (Leon Uris: Exodus - 1958, New York)


Impozáns Leon Uris ír katolikus író könyve, az Exodus. Néhány villanás:

„Izrael földje a zsidó nép szülőföldje volt. Itt alakult ki a zsidóság szellemi, vallási és nemzeti karaktere. Itt vívta ki függetlenségét, itt teremtette meg nemzeti és egyetemes jelentőségű kultúráját. Itt írták meg a Bibliát, itt ajándékozták meg vele a világot.
Az Izrael földjéről száműzött zsidó nép a szétszóratás minden országában hű maradt ehhez a földhöz, sohasem szűnt meg imádkozni érte és reménykedni abban, hogy visszatérhet, vagy visszaállíthatja nemzeti függetlenségét.
E történelmi összetartozástól ösztökélve a zsidóság évszázadokon át törekedett arra, hogy visszatérjen atyái földjére és visszaállítsa államát. …tömegesen tértek vissza. Termővé tették a pusztaságot, föltámasztották nyelvüket, falvakat és városokat építettek, egyre fejlődő, önálló gazdasági és kulturális életet élő közösséget hoztak létre. Békére törekedtek, ám készen álltak arra is, hogy megvédjék magukat. A haladás áldását hozták el minden itt lakó (számára  - szp)…”


„1947. november 29-én az Egyesült Nemzetek közgyűlése határozatot fogadott el arról, hogy Palesztinában zsidó államot kell létrehozni… a zsidó népnek vitathatatlan joga, hogy létrehozza saját, független államát. A zsidó népnek, más nemzetekhez hasonlóan, természetes joga a független lét egy szuverén államban.”


„Miért kell nap mint nap azért is megküzdenünk, hogy jogunk legyen élni?”

„Mennyi fájdalmat, megaláztatást, árulást, szenvedést kell eltűrnie az embernek, mielőtt visszaüt?”

„Az arab népnek egy békés évszázadra van szüksége.
Az arab népnek vezetőkre van szüksége, de nem a sivatagi sejkekre, akik ezerszámra tartják a rabszolgákat, nem a gyűlölettel izzó vallási fanatikusokra, nem a katonai klikkekre, ne olyan emberekre, akiknek az egész gondolkodása megrekedt a sötét középkorban. Az araboknak olyan vezetőkre van szükségük, akik meghozzák a polgári szabadságjogokat, az oktatást, az orvosi ellátást, a földreformot, az egyenlőséget.
Olyan vezetőkre van szükségük, akik bátran szembenéznek az igazi gondokkal, a tudatlansággal, az analfabetizmussal, a betegségekkel, nem pedig a szélsőséges nacionalizmus dagályos jelszavait hangoztatják, nem azzal mételyezik az arabokat, hogy minden bajukra Izrael elpusztítása lesz a gyógyír.
Sajnos, valahányszor fölbukkan egy-egy felvilágosult arab vezető, rendszerint meggyilkolják. Az arabok nem akarják letelepíteni a menekülteket, nem akarnak enyhíteni a szenvedéseiken, és nem akarnak békét sem.
Ma Izrael mutatja az egyetlen utat, amely az arabokat kivezetheti a sötét középkorból.
Ha majd az araboknak olyan vezetőik támadnak, akik hajlandóak megragadni a feléjük nyújtott baráti jobbot, akkor láthatnak hozzá azoknak a problémáknak a megoldásához, amelyek hosszú ideje erkölcsi és politikai nyomorban tarják őket.”

„…azt kérdeztem magamtól, hogy miért születtem zsidónak. Most már tudom a választ. Isten nem azért választott bennünket, mert gyöngék vagyunk és elfutunk a veszély elől. Hatezer éven át elviseltük, hogy gyilkoljanak, gyötörjenek, megalázzanak minket, és közben megőriztük a hitünket. Túléltünk mindenkit, aki ki akart bennünket irtani… Ezt a kis országot azért választotta Isten nekünk, mert ez a nagyvilág keresztútja! Isten azt akarja, hogy itt éljen az Ő népe… itt őrizze az Ő parancsolatait, melyek az emberiség erkölcsi létének pillérei. Mi másért volnánk a világon?
Izrael a híd a sötétség és a világosság között.”

„Rájöttem, hogy az ember nem lehet úgy keresztény, hogy lélekben ne érezze zsidónak magát.”

„Ember vagy. Tudod, mi a különbség jó és rossz között.”

                               (Leon Uris: Exodus – Fabula Könyvkiadó, Budapest - 1989;  fordította Békés András)





2014. július 6., vasárnap

Boldog születésnapot, Gordon Zsuzsa!

                                                           Szem nélkül nem megy 

A Budapesti tavasz (1955) Jutkájaként beírta magát a fimtörténetbe Gordon Zsuzsa érdemes művész, aki kétszer is kiérdemelte a Jászai Mari-díjat. Ma, július hatodikán ünnepeljük a születésnapját. A Rajtam is múlik című vallomáskönyvemben (2008) megjelent írással köszöntjük el nem múló szeretettel!


„Édesapám, dr. Gartner Pál ideg-és elmegyógyász professzor volt, rengeteg könyve jelent meg. A papám saját magát mindig Sigmund Freund unokájának nevezte, mert ő Prágában végezte a bécsi egyetemet (ugyanis ott volt egy kihelyezett kar), onnan Bécsbe ment, és Freund egyik növendékéhez, Wilhelm Stecklhez járt úgynevezett tanulóanalízisre, aki korábban Freundhoz járt ugyanerre, de egyébként újított is mestere tanain. József Attila, akiről tudjuk, hogy – sajnos – elmebeteg volt, az apukámhoz is járt analízisre. Akkor én még gyerek voltam, de ismertem. Adott dedikált verseskötetet édesapámnak, ma is megvan. Nekem nagyon tetszett a Medvetánc című verse a refrénje miatt: ’Brumma, brumma, brummadza’. Az ölébe ültetett, és akkor kérleltem: ’Tessék nekem elmondani a brumma, brumma, brummadzát!’. Erre ő: ’Mondd te, mert szépen mondod!’. Kisgyerek voltam ugyan, ám mégis mély hangom volt. Mondtam. Így ismertem én a József Attilát. Nagyon sok versét tudom, van is egy összeálításom, amit mindig szoktam mondani. Imádom a verseit.

Az apukámnak nagyon sok író betege volt; Nagy Lajos, Szomory Dezső… Amikor fiatal színésznő voltam, akkor játszottam a Szomorynak a Györgyike, drága gyermekében a Györgyikét. Akkor mesélte az apukám, hogy a Szomory Dezső a világ legérzékenyebb embere volt; hogyha egy a betűt kihagytak az írásából, akkor sírva fakadt. Százhúszszor játszottam Györgyikét. Éppen nemrégiben láttam a darabot; történetesen a második felvonással kezdődött… No, gondoltam, Szomory most úgy, de úgy bőgne!
Apukámnak nagyon sok színész barátja is volt. Igen jóban volt Básti Lajossal. Még fiatal színész voltam a Nemzetiben, Schiller Ármány és szerelemje ment. Én a főiskola után Pécsett voltam színésznő, a Gellért Endre a Nemzeti után ott is megrendezte a darabot. A Ferrari Violetta játszotta Budapesten a Miller Lujzát, én Pécsett. A Ferrari beteg lett, meg kellett operálni; akkor ő a Bástinak volt a felesége. A Gellért Endre azt mondta, ugorjak be, egy próbával eljátszom. Tőkés Anna volt a Lady Milford, Gózon Gyula bácsi az öreg Miller, a papám, a Básti a Ferdinánd. Nagyon rondán viselkedett velem a Básti. Borzalmasan undok volt. A Gellért rá is szólt, hogyhát végülis egy próbával ugrom be… Tőkes Anna délutánra odahívott a lakására, elpróbáltuk a közös jelenetünket, Ő nagyon aranyos volt. Apukám meg azt mondta, hogy jó hátsó fertályon kell rúgni a Bástit, mert az ő lányával ilyen szemtelen! (Nevet gordonzsuzsisan.) A beteg Ferrari Vilcsi pedig írt nekem egy nagyon édes levelet, eltettem: ’Köszönöm, hogy helyettesítettél!”. Ő angyal volt világ életében. Amikor még főiskolások voltunk, akkor Afinogenov Kisunokájának a címszerepét játszotta, s azt kérdezte tőlem, hogy el akarom-e játszani, Azt feleltem, hogy igen. „Ide figyelj, tanuld meg, én majd beteget jelentek és beugrasz!’ Ilyen színésznővel még nem találkoztam a pályán! Mondjuk nem került rá sor, de viszont később Pécsett eljátszottam a Bessenyei Ferivel, ő volt a nagypapa, azután amikor fölkerültem Pestre, akkor a Kemény Laci bácsival játszottam, akivel a Vilcsi játszotta még növendék korunkban. A Vilcsikét nagyon szerettem, nagyon jóban is voltunk.

Első szerepem a Légy jó mindhaláligban Dorogi Bella volt, a második egy beugrás, Zója szerepébe, száz oldalas szöveggel, ma sem tudom, hogy csináltam. Voltak ilyen kiértékelések; Szakács Miklós, aki a legrangosabb színésze volt a Petőfi és a Jókai Színháznak, fölállt és így szólt: ’Kérem szépen, én minden este játszottam egy szovjet tisztet egy csodálatos színésznővel, aki ott állt velem szemben, és egy nagyjelenetünk volt, ez Ilosvai Katalin volt. (Államtitkár volt a férje, aki magával vitte egy külföldi hivatalos útra.) Egyszer egy este bemegyek a színházba, kimegyek a színpadra, és ott áll velem szemben Zója Kozmagyenjanszkaja!’. Azt hittem, hogy nyomban elájulok. Ennél nagyobb dicséretet nem kaphattam.”
1962-től 1968-ig a Vígszínház művésze volt Gordon Zsuzsa. Jeles partnerekkel hozta össze jósorsa az idő tájt is.

„A kitűnő Benkő Gyulával játszottam a Hajnalban, délben, estét, eredetileg Ruttkai Éva szerepét, aki akkor a Júliára készült, ezért vettem át tőle. Minden szombat délután játszottuk. Páger Antallal egy amerikai darabban, a Barátom, Hervé-ben játszottam. Isteni színész volt. Emberként én, mondjuk, nem szerettem, mert sok rosszat tudtam róla. De nagyszerű színész volt. Óriási volt Ruttkai Éva is! Ma már nincsenek ilyenek; úgyhogy már nem is hiányzik a színház… A Latinovitscsal is több darabban játszottam. Nagyon jó színész volt, de nagyon görcsös ember. Voltak nagyon jó periódusai. A Trójai nőket nem csak a Vígben, hanem Szegeden, a szabadtéri színpadon is játszottuk, a szegény, nagyszerű Vámos Laci rendezte lent is. A Latinovits akkortájt, azt hiszem, San Franciscoban nyert valami filmdíjat, onnan érkezett Szegedre, állati jó hangulatban volt. Forró nyár volt, ezért mindig este próbáltunk, délelőtt jártunk a Tiszára úszni, voltak ilyen uszodák, rajt a vizen. Napoztunk, úszkáltunk, rengeteget röhögtünk, nagyon jól töltöttük ott a napokat. Nagy sikere volt a darabnak. Sulyok Mária az egyik főszerepet játszotta. Éppen az első előadáson elkezdett zuhogni az eső. Műszakiak jöttek föl a színpadra, kezdték letakarni a reflektorokat. A Sulyok meg ázik. Az orra alatt motyogja: ’Mi az, a reflektorokat sajnálják, hát csak engem nem sajnálnak?’ Teljesen eláztunk, abba is maradt az előadás. Aztán amikor elállt az eső, folytattuk. Különben vissza kellett volna fizetni a jegyek árát… Sulyok nagyon-nagy színésznő volt. Szigorú volt, de engem nagyon szeretett. Én is őt. Megtaláltuk a hangot. Például nem szerette, hogyha a fiatalabb színészek Macának szólitották, de tőlem eltűrte. Lorca Bernardájaként is óriási volt.

Számomra mégis Darvas Iván volt az egyetlen európai magyar színész. Kafka három novelláját dolgozta át későbbi, immár utolsó  társulatomnál, a Radnótiban. Csodálatos, izgalmas próbák voltak vele. Egész életemben nagyon utáltam próbálni, nem tudom miért, csak játszani szerettem. De a Darvassal imádtam próbálni. A Metamorfózisban – átváltozásban - játszottam életem első anyaszerepét. Állattá változik a fiam, akit Simon Péter alakított; hasonló típusú színész, mint a Darvas, fiatal változatban. Iván tervezte, rajzolta meg neki az állatot, amivé válik. A filmgyár egyik részlege készítette el; bele kellett bújnia. Megérkezett az állat, amit kitettek a folyosóra, egy asztalra. Rosszul lettünk a félelemtől. Majd belebujt ez a kolléga, állattá változott, s négykézláb mászkált a színpadon. Dermesztő volt. Másnap reggel öt órakor csöng a telefon a lakásomon, az Iván volt: ’Te, Zsuzsi, légy szíves nyolcra gyere be, tízkor főpróba, közönség lesz, előtte valamit kell csinálni!’. Végigtelefonálta az egész társulatot hajnalban. Nyolcra bementünk. A Darvas megállt és kijelentette: ’Gyerekek! Én egy őrült vagyok. Nem lehet belebújni egy színésznek egy valamibe, mert színész szem nélkül nem színész, és szem nélkül játszani sem lehet. Úgyhogy ezt az egész állatot eldobjuk, a Péter egy fekete kezes-lábas trikóban lesz, a karjáról fekete szőrök fognak lelógni. Nektek kell azt eljátsszanotok, hogy ő egy állat. Szóval ti azt játsszátok el, hogy - arra gondoltok: ő az. S akkor állat lesz. Ez valami olyan csodálatos volt! Hogy ez az ember elismeri saját magáról, hogy amit addig elképzelt, az mégsem jó… Fantasztikus előadás, s életem egyik legjobb alakítása volt. Mert én tényleg állatnak láttam azt. Az Ivánnak ez a szuper agya, kultúrája!  Nagyon elsirattam, mert nagyon-nagy vesztesége a magyar színjátszásnak.”

Drága Zsuzsa!

A Jóisten éltessen nagyon-nagyon sokáig erőben, egészségben, szeretetben!
(Szenkó Péter, Panni, Buda)