Kóstolgatás, ízlelgetés, aztán az ember egyszer csak azt
veszi észre, hogy teljesen belemerül az élvezetbe. Csuda dolog.
Sok Maigret-filmet vetített a Magyar Televízió; a főhős, Rupert
Davis hangját Básti Lajos kölcsönözte. (Hetvenes évek?) Élveztük a párizsi
főfelügyelő és a rá felnéző beosztottjainak izgalmas – igaz, leginkább széles
mederben lassan folydogáló - kalandjait. Annak idején még nem kellett vért fogó
lavórt tenni a képernyők elé, alá; a gyerekek is nézhették a krimi epizódjait,
melyek elvétve, ha okoztak rémálmokat.
Tudtam később is, hogy Georges Simenonnak nagy az
olvasótábora világszerte, de valahogyan nem vonzottak a krimijei. Idős, majd’
tíz évvel ezelőtt elhunyt kollégámtól, barátomtól megkaptam néhányat; ez ideig
megbújtak a könyvespolc hátsó sorában.
Tarr Béla készülő új filmjének - A londoni férfinak – a bemutatója
előtt olvastam el a szintén ugyanilyen című Simenon-kötetet (aminek alapján
készült a fogatókönyv), amely lenyűgözött, akárcsak utóbb a film. Elsősorban
nem a bűnügy és a nyomozás miatt. Hanem azért, mert a szerző alapvetően s
elsősorban azt a „krimit” ragadja meg, ami bennünk, velünk, általunk, köztünk (is)
játszódik. Lebilincselő tanulmányokat készített az emberről, kapcsolatainkról, jellemünkről,
jellemtelenségünkről. Kiveséző típus. Ráadásul jó csomagoló is, azaz tapintatos
is; annyira azért nem jövünk zavarba. Sőt. Éppen ellenkezőleg. Ragaszkodunk a „nyomozás”
folytatásához.
„Egy bizonyos vagyoni állapoton túl már nem a pénz számít,
hanem a hatalom”. Ez akár egy mai – akár honi - politológustól, szociológustól vett
idézet is lehetne, csakhogy ezt a sommás (és igaz) megállapítást Simenon írta
le 1948-ban, a Maigret első nyomozása című, magyarul (három évtizednyi idő
után) nemrégiben újra megjelent, 1913-ban játszódó krimijében.
Maiget s az őt akkortájt még lenéző kollégája (miután hősünk
egyelőre még csak megtűrt személy sem egy bűneset felderítésekor) között a
követkető párbeszéd zajlik: „Kezdem nem érteni, ami itt folyik.” Kolléga: „Miért?
Magában úgy túlteng a becsvágy, hogy mindent meg akar érteni?” Erre Simenon megjegyzi
(nem mintha a párbeszédet nem ő írta volna): „Talán ez volt az első lecke,
melyet szerénységből kapott Maigret.”
Ekkortájt fogadja meg a nagyívű pálya előtt álló (mi tudjuk,
ő még nem), leendő főfelügyelő: „Ha valaha is bekerülök a főkapitányságra,
sosem fogok lenézően bánni a kerületi kapitányságokhoz beosztott szerencsétlen
mókusokkal, erre megesküszöm”.
Más. Simenon ekként jellemzi a helyzetet, amikor Maigret
egyszer csak távolabbra lát akkori főnökénél: „Szegény Le Bret! Sehogy sem képes
megemészteni Maigret átalakulását. Mint ahogyan a szülők sem értik, hogy
csecsemőnek kezelt gyerekük miképpen változott át a szemük láttára hirtelen
felnőtt módon gondolkodó lénnyé”.
Példának okáért egy minden hájjal megkent csirkefogót ekként
jellemez Simenon: „Dédé kijelentette, hogy tele van dohánnyal, s ez kétségkívül
igaz is lehetett, mert olyan izgatott volt, amilyen csak akkor szokott lenni az
ilyenféle, ha váratlanul megtelik a tárcája”. S vegyünk egy helyzetelemzést:
„Furcsa és nyugtalanító volt ez a jeges, alattomosan fenyegető szívélyesség”. Hát,
nem igazi életkrimik ezek (is)!?
Ahogy kivégeztem a könyvet, máris túrkáltam a polcom hátsó
traktusában. Hová a csudába is tettem a Maigret-köteteimet? Immár lassacskán kezdenek
elő-előbukkanni.
Tandori Dezső a szívemből szól: „Én ma egyetlen módon nézem
Simenon bűnügyi könyveit: nekem kellenek”.
(Szenkovits Péter: Rajtam is múlik –
vallomáskönyv, 2008)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése