Gobbi Hilda: "Nem igaz, hogy nincs folytatás"

Gobbi Hilda színésznő - Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész (1913. június 6. - 1988. július 13.).
100 éve született - 25 évvel ezelőtt hunyt el.

Utolsó napjainak egyikén - 1988 júniusában - kereste fel pasaréti házában Gobbi Hildát Szabó G. László újságíró. Az interjú 1990-ben jelent meg "Nem igaz, hogy nincs folytatás" - Gobbi Hilda - címmel az általam szerkesztett Magyar Színész című lapban. Utóbb a Magyar Színész című könyvben (1997 - magánkiadás) látott napvilágot.

Szabó G. László interjújából idézem Gobbi Hildát, a korszakos egyéniséget:
"- Engem az emberek szeretete éltetett mindig, meg az, hogy segíthetek, nyüzsöghetek, adhatok. A közönségnek élményt, a kollégáimnak színészotthont, halott pályatársaimnak múzeumot."

"...Várj csak, felveszem a telefont... Tudod ki hívott? Az Ágika. A Mészáros Ágika. Rengeteget játszottunk mi együtt. Egyszer úgy megröhögtettem szegényt, hogy felíratott a színpadi ügyelőnél. Hülyéskedtem vele és felíratott, de azért imádtam őt. Az élet hídja volt műsoron, amelyben Ági munkásasszonyt játszott. Teregetett, főzöcskézett, néha-néha megbillentette a kosárban a gyereket. Én egy kofa voltam, aki seftelésből él az ostrom után. Bemegyek a munkásasszony házába, látom a gyereket... szörnyű feje volt, rémesen csúnya. Össze is szűrtem a levet a kellékesekkel, kiöntettem a gyerek fejét betonból. Ágika szegény semmit sem sejtett... Kezemben a gyerek az egyik előadáson, én tudtam, hogy nyom vagy ötven kilót, de az Ági nem tudta, és akkor a szerepe szerint azt mondja: Idus néni, tessék ideadni a gyereket. Kezébe adom, erre bumm, leejtette. Nevetőgörcsöt kaptunk mind a ketten, úgy röhögtünk, hogy nem lehetett folytatni az előadást. Össze kellett söpörni a gyereket... Én meg fizettem. Iszonyú sok pénzt fizettem.
- A 106. születésnap című Jean Sarment-darabban, negyvennégyben, a matuzsálemi korú Celine nagymamát játszotta.
- Hát lehet ezt überolni? Ugye hogy nem?
- Jött is aztán éppen elég az ilyen sistergő matrónából.
- Legalább nem kellett félnem az öregségtől. Nem is féltem. Fiatal kolléganőim, tudom, iszonyúan nehezen esnek át a korszakváltáson, szinte tragikusnak érzik a ráncokat, a parókákat, pedig a parókák nem őszülnek. Az emberek igen, de a parókák és a lelkek nem."

"...Az élet tisztasága sok mindennel keveredik, s nekünk nemcsak a jót, a rosszat is vállalnunk kell, még ha restelljük, akkor is."

"...Miért nem lehet kiirtani az emberiségből a gyűlöletet?"

"...Bárhogy fáj, bárhogy csattan, bárhogy szúr is, a csatát nem adhatjuk fel. Tudod, hogy szoktam kimenekülni ebből az egészből? Krimit olvasok. Ott legalább nem engem ölnek meg, hanem a pasast."

"Egyetlenegy valamivel kacérkodom. A reinkarnációval. Mert nem igaz, hogy nincs folytatás, az lehetetlen. Kell, hogy legyen, a világ nem szűnhet meg. Én fű szeretnék lenni, mert az kinő, levághatják, letaposhatják, akkor is kinő."