Még csak le se kell nyomni a torkunkon; habzsoljuk mi azt
önként és dalolva. Már ha nézünk tévét. És miért is ne lennénk a rabjai? Kell a
mákony. Azaz a sorozat.
Függőségünk határtalan. Átlagosan úgy négy-öt órát töltünk a
bekapcsolt kultúrdoboz társaságában. Megy az agymosás és a szívlúgozás.
Folyamatosan, folytonosan. Rutinból.
Csoda, hogy hovatovább már szinte nincs is egy önálló
gondolatunk, ötletünk, elképzelésünk, épkézláb tervünk? Mindent kitalálnak helyettünk,
megvalósítanak(?), persze értünk, s aztán két szék között – rendszerint – az
anyaföldbe csapódunk.
Maximum a távkapcsolóért nyúlunk ki a gödörből; menteni, ami
még menthető. Aztán újra és újra rá kell döbbennünk, hogy ez mégsem a segély-,
hanem a sekélyvonal. De már megint, mint oly’ sokszor, késő.
Hogy lehet bennünket ennyiszer, de ennyiszer átverni? Mi,
úgy látszik, erre születtünk. Tessék csak nyugodtan beprogramozni minket;
alázattal kérjük is! Lőjetek, ide lőjetek! Nem talált? Majd segítünk célozni. Merre
(ne) mozogjunk? Emiatt aztán végképp nem kell aggódni! Mindent megteszünk
azért, hogy a Homo sapiens, mint olyan, kisatírozza önmagát.
Elvonókúrára kéne menni. Egy zárkába, egy olyan cellába – avagy
inkább: a természetbe -, ahol önmagunkkal randevúzva talán még fölfedezhetnénk lángocskát
bennünk. Jé, valami dereng! Valamit szerettem volna, valamire vágytam, valami
küldetésféle…
De nem. Inkább megint: széria. Jöhet! Életprogramot – tényleg:
hol is van az a bizonyos lét-terv, már ha valóban volt? – ehhez igazítani.
Családi eseményt, beszélgetést; az eszmecsere, a társalgás meg a párbeszéd kifejezés
a szavak panteonjában nyugszik már réges-régen, akárcsak a merengés, a
töprengés, a teremtés…
S egyszer csak a horizonton – a képernyőn – föltűnik egy
kosztümös, angol-amerikai tévéfilmfüzér, a Downton Abbey. Egy nagybirtok. És - a
kasztok. Akiknek van valamilyük, és akiknek nincs. (Nem a fej és a szív bel tartalmáról
van szó.) Kiváltságosok és szolgák. Az 1910-es évekből. A 2013 emberének is. Nehogy véletlenül elfelejt(hes)se,
hogy aki nem (mégsem) képes a saját sorsát a kezébe venni, aki nem teremti meg -
mert egyszerűen nincs rá módja - a megélhetésének a feltételeit, akinek a
felmenői és brancsbélijei nem kaparták ki számára a gesztenyét, az másodrangú
földlakó; levegőnek tekintendő, legföljebb lábtörlőnek használandó, ha éppen
úgy hozza az úri kedv. Nincs új a nap alatt.
A Downton Abbey mostanság a világ egyik legnézettebb
sorozata. Besöpört Golden Globe-ot, Emmy díjat. És örömmel jelenthetjük, hogy –
ha igaz - már a negyedik évad felvételeit rögzítik.
Mikor az ember azon kapja magát, hogy a negyedik epizód
zárójeleneteinél máris vágyik a folytatásra; akkor kicsit (megint)
szégyenkezik. Ismét jól megfogtak; hat a narkotikum. Mennyire manipulálhatók
vagyunk. A negyedóránként sugárzott reklámzuhataggal, az újabb és újabb
sorozatajánlatokkal éppúgy.
Még csak nem is kell lenyomni azokat a torkunkon. Nyeljük,
mint kacsa a nokedlit.
(Szenkovits Péter – Vas Népe, 2013. március 5.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése