Olykor-olykor színlelni vagyunk kénytelenek, képmutatónak is tudni kellene lenni, púderezzük a körülményeinket, hogy úgy fessenek a dolgaink, velünk aztán minden a legnagyobb rendben van, lubickolunk a polgári létben, mint hal a vízben.
S hátha – mégiscsak, egyszer – sikerül kievickélni a partra, lecserélhetjük kopoltyúnkat tüdőre, és szívhatunk szabadon, nyugodtan oxigén-dús levegőt. Belénk költözhet az érzés: nem vagyunk másod-, harmadrangú földlakók csak azért, mert nem hullott ölünkbe vagyon, nem vágjuk zsebre az ország pénzét, nem kötünk maffiózós/gengszteri, másokat kirekesztő, kizsigerelő umbuldákat.
Szép Ernő, újságíró, költő, drámaíró,1884-1953. Ady Endre barátja volt. 1944-ben csillagos házba internálták, munkatáborba hurcolták nyilas brigantik. Egykori lakhelyének /Budapest, Liszt Ferenc tér 11./ falán lévő emléktáblán ez áll: „Én úgy szerettem volna élni, / minden halandóval beszélni, / mindenkinek nevét kérdezni, / mindenkinek szívét érezni”. (Wikipédia)
Vőlegénye arról (is) szól, hogy mindenki méltó lehet a boldogulásra, boldogságra. S nem szabad föladni se önmagunkat, se álmainkat, sem vágyainkat. Csak azért sem fogunk ülepnyalóként meg rabszolgaként vegetálni.
Léteznek csodák, ám azokért meg kell küzdeni, szenvedni. S előbb-utóbb a dolgok a helyükre kerül(het)nek. Békesség járhatja át testünket, lelkünket, szellemünket.
A Vőlegényt, az életünket halálpontosan
érzékelő, tükröztető, zseniális Novák Eszter rendezésében tűzte műsorára – a
Szentendrei Teátrummal karöltve - az Orlai Produkciós Iroda. OPI: Okfejtés, Profizmus,
Invenció. Másképpen: Optimális, Pontos, Intenzív. Ugyan nincs benne r betű (mármint
az OPI rövidítésben), ám alaperénye a Ritmus meg a Rend is.
Novák Eszter Vőlegénye bivaly
erős szereplőgárdával „fut” mostantól a budapesti Belvárosi Színházban. Kovács
Patrícia a lány, aki álmai hercegére vár, vár és vár. És aztán fel-feltűnik a
nagy ő, az annak látszó. Csakhogy a pénzhiány, a nyomor, a nélkülözés szele
(meg még mi minden) elfújja a remélt boldogságot. De megint itt van valaki,
igen, nincs mese, immár az igazi, Szabó Kimmel Tamás. Aki persze szintén üres
zsebű – hozomány után szaglászó, kajtató - flótás. Újra: fuccs!?
Mégsem. Hiszen nem lehet, nem szabad, mert ilyen nincs, folyton-folyvást padlót fogni! Az nem megy, hogy nem kellek (soha) senkinek. Hiszen én is vagyok: valaki. És persze kiderül (nem könnyen, ugyebár), hogy végtére: ő sem akárki.
Szuper érzékeny Kovács Patrícia és Szabó Kimmel Tamás. Ezernyi bennünk lévő színt ábrázolnak, s ösztönöznek arra, világítsunk csak be(le) szépen saját zugainkba!
Létképlet sorozatokat – elementáris erővel - skiccelnek föl tökéletesen. Jelen-létük lenyűgöző. Élnek.
Kapiskáljuk egyáltalán, mekkora értékek? Orlai Tibor direktor-producer és Novák Eszter rendező tisztában van ezzel. Lélekrezegtető, ahogyan trambulint – rakétakilövőt - építenek számukra, ami valójában értünk, a nézőkért lép működésbe.
Irány a külső-belső végtelen!
Takács Kati mamaként, Tóth Ildikó testvérként-nővérként, Gazsó György papaként páratlan. Színészóriások. S összjátékuk bámulatba ejtő.
Szempárásan derülünk az abszurd, előző s mostani századelős, rumlis világunkon, földönfutós, levegő utáni kapkodásainkon.
Lét-, tétmeccsünkön.
Dicséret illeti team-társaikat is: Fillár Istvánt/Keres Józsefet (mindkettejüket megadatott látni a fiú apjaként), Szabó Irént, László Lilit, Hevesi Lászlót, Madácsi Istvánt. S Kárpáti Pétert (dramaturg), Lázár Zsigmondot (zene), Zeke Editet (jelmez), Valcz Gábort (díszlet), Csáfordi Lászlót (grafika), Skrabán Juditot (a rendező munkatársa).
Mindig – most is - ki kell valamit
fundálunk. Ne legyünk restek, hogy a mindenkori elnyomók, „hatalmasok”, azaz:
törpék ne rabolhassák el a többségtől az emberi lényeget, a teremtő hitet, az
éltető energiát.
Révbe érhessünk - kasztoktól
mentes, igazságos, szabad, békés, oxigén-dús környezetben élhessünk,
alkothassunk - e páratlan, angyali/tündéri bolygónkon. 2017. szeptember 21-22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése