A Jóisten tenyerén - Törőcsik Mari: "Nagyon szeretek élni"

                                                           A 2007 karácsonyán készült beszélgetéssel Törőcsik Marikának                                                            s Rajongótáborának kívánunk boldog karácsonyt,
                                                           s az eddigieknél tisztább, szebb, új esztendőt!

"Pély. Velem. 'Útközben' pedig szinte az egész világ meghódítása úgymond színészileg" - jegyzem meg Marikának, akiből harmónia, szeretet árad velemi otthonában. „Ó, ne mondjon már nekem ilyet…”, szabadkozik, s mintha el is pirulna, mint a Körhinta Pataki Marija tette nem is egyszer.

„Igen, velemi vagyok. Nézze, olyan régóta élek… Járok azokon a helyeken, ahol korábban is megfordultam, de nem okoznak bennem semmit. Ha viszont a szülőfalumba hazamegyek, akkor megrohan minden. Ahogy múlik az idő, a gyerekkor marad meg legjobban az emberben…

Fényesen gyönyörű karácsonyaink voltak. Nem is tudom, tudtam-e a gyerekeimnek olyan karácsonyokat rendezni… Csodás szüleim voltak; ez meghatározta az egész életemet. Meg az, hogy nem egyedül voltam, hanem a testvéreimmel. Emlékszem, még a háborús karácsonyok is… ’40-től apám katona volt, ’42-ben ott volt a II. Magyar Hadsereggel a Donnál. Amikor még otthon volt, kis szobabútort faragott nekem. Imádtam a rongybabákat is, azokat anyám készítette. Voltak gazdag karácsonyaink is; elég jól éltünk a háború végéig.

Egy katona hozta a hírt apám bajtársától, hogy édesapánk meghalt. Anyámnak gyönyörű, vörös haja volt, ami aztán csomókban hullt ki. Nem kopaszodott meg, csak erősen hullott a haja. Amikor később visszanőtt, sokkal világosabb vörös lett. Nem hitte el, hogy meghalt az apám. Megfogadta, hogy amíg haza nem jön, nem gyújt rá.

Karácsony előtt takarítottuk a templomot; mivel kicsi voltam és könnyű, álltam az oltáron, mostam le. Valaki futott be a templomba, hogy jön az igazgató úr! Leugrottam és rohantam… A nővéremet a szomszéd Lajos bácsi hozta haza szekéren Egerből, a zárdából. Mater Orsolya, a tisztelendő anya, a főnökasszony az ott rendezett karácsonyi ünnepségen azt kérte – minden évben kért ilyenkor valamit – az ötvenkét bentlakó előtt, hogy Törőcsik Teréznek az édesapja jöjjön haza. Lajos bácsi Terézt belebújtatta jó meleg, irhabunda lábzsákba, s szénában feküdt a nővérem a kocsin. El is aludt. Mikor megérkezett és kinyitotta a szemét, az apám hajolt fölé…
Anyám kis kosárkát hordott a karján, állandóan napraforgómagot pattogtatott a cigaretta helyett. Egyik karján Melinda húgom, másik karján a kosár. Ott állt, mi meg futottunk apám elé… Amikor aztán apám cigarettával kínálta, azt mondta, hogy soha többé nem mer rágyújtani. Nem is gyújtott rá, pedig erős dohányos volt.”
Később Marián (akkor még így hívták, bár szülei Mariannra kereszteltették, de a pélyi anyakönyvbe véletlenül Marián került) is Egerbe került, az orsolyáknál lakott és az angolkisasszonyokhoz járt.

„Mater Orsolya csodálatos, fiatal apáca volt! S ha az ember tízévesen bekerül egy zárdába… Ahogyan az orvosok, a tanárok, a takarítók, a vasmunkások, a művészek, úgy az apácák között is vannak ilyenek is, meg olyanok is. Ő egészen rendkívüli nő volt. Nagyon szerettem; mindenki imádta. Mint utóbb tőle megtudtam: az egyház egyezséget kötött a Rákosi-rezsimmel, hogy amikor megszüntetik a rendeket, bizonyos létszámú szerzetesek elhagyhatják az országot, ezért Mater Orsolya az utolsó évben franciául tanult, Mater Letícia meg olaszul. Nyilván már tudták, hogy ki, hová kerül. Mater Orsolya aztán Grenoble-be ment; Franciaországban az orsolyarend a legfőbb apácarend, a királyi családot Grenoble-ben az orsolyák nevelték. Ő mondta mindig, ha bármikor, bárhol jelentkezik, ő Lövei Olga. Miután a Körhintát bemutatták Cannes-ban, kaptam tőle egy levelet. ’Drága Maricám! Te vagy te?’ És megírtam, hogy én vagyok én… A hatvanas évek végén megengedték, hogy beutazhasson. De csak civil ruhában lehetett. Mondta is, hogy amióta letette a fogadalmat, most először van civilben. Elvittem az InterContinentalba vacsorázni. Mater Orsolyának hívtam. Azt mondja: ’Miért hívsz így?’. Azt feleltem, hogy most már szabad ezt mondani, és hogy büszke vagyok rá… Nagyon finom szürke kosztüm volt rajta, gyönyörű gyöngy a nyakában. Hihetetlenül elegáns volt. Elmesélte, hogy a francia apácák elmentek vele vásárolni. A frizurája is nagyon szép volt. Nagyon kedves volt; később többször is találkoztunk.

Jelölt volt Egerben a pélyi tisztelenő úr húga is, Verrasztó Teca. A rend feloszlatásakor tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Amikor az angolkisasszonyok aztán újra átvették az iskolát, meghívtak Egerbe, mert látták a tablón, hogy ott végeztem. Kérdeztem tőlük, tudják-e, mi van az orsolya zárdával? Elmondták, hogy az a nagy épület annyira tönkrement – általános iskola volt benne -, hogy a Grenoble-i székhelyű orsolyarend nem tudta visszavenni és felújítani. Inkább épített egy gyönyörű kis zárdát. Megkérdeztem, hogy ki a főnökasszony? Megtudtam, hogy Mater Skolasztika. Kiderült, hogy ő Verrasztó Teca… Meglátogattam. Gyönyörű volt még akkor is. Kérdeztem tőle: hogyhogy, hiszen annyira szép lány voltál, és még nem is voltál fölszentelve... Ezt azonban akkor titokban tartották és utóbb lett apáca. Most Egerben játszottam Ózét; a Kaszás Gergő miatt mentem el, mert nagyon szeretem őt, s Eger városa miatt is, mert azt is nagyon szeretem. Fölhívtam a zárdát telefonon, de, sajnos, közben meghalt…”

További szeretett személyeket is megidéz Marika.

„Meg szeretnék emlékezni Édiről, Tóth Pálnéról, anyám első unokatestvéréről, aki Pestre került. Egyszer Aldebrőn, ahonnan a család származott, talákoztunk. Szaladgáltam az udvaron a Tóth gyerekekkel, mindegyik kisebb volt nálam. Egyszer csak Édi azt mondja nekem: ’Te vagy az egyetlen, akit el tudnék fogadni még a három gyerekem mellé’. S miután fölvettek az Alkotmány utcai közgazdasági gimnáziumba, Édiéknél laktam. Édi a második anyám volt. De valamennyi családtag szeretett, magától értetődően ez az érzés kölcsönös volt.”
„Engem a sors, vagy a jóisten mindig a tenyerén hordott. A főiskolára például az első év után jóformán be se jártam. A Körhintát 1955-ben forgattuk… Az osztálytársaim engem hihetetlenül szerettek; valahogy talán ez rajtam is múlott kicsit. Mindig velem izgultak. Emlékszem, amikor meghívtak a francia követségre - ez még a párizsi bemutató előtt volt -, mert Cannes-ba ugye nem engedett ki a főiskola, szóval készültem a követségre; az egyik osztálytársamnak a cipője, a másiknak a harisnyája volt rajtam… Fölöltöztettek. Néha úgy estem be a főiskolára; beleszóltam valami vitába. A Fonyó Joci egyszer azt mondta: ’Te ne szólj bele, mert elszalad veled a ló, menjél föl, csinálj fekvőtámaszokat, mert elég girnyó vagy!’ Vagy bezártak a szekrénybe, ahol a tornaruhákat és a tornacipőket tartották. Kérleltem őket: ’Engedjetek ki, nem fogok elszemtelenedni!’ Nagyon-nagyon szerettem őket!

A főiskolán kiváló tanáraim voltak; Gellért Endre indított el engem ezen a pályán, úgy bízott bennem! Nem is tudom, miért… Majd bekerültem a Nemzeti Színházba a nagyok közé. Major Tamás ’56 után felújította a Vízkeresztet, én voltam a Viola. Hát, én tudtam, hogy semmit nem tudok, semmit. Annyira féltem, hogy a Major elkezd velem ordítani. Tizennégy nap alatt újjították föl, a harmadik napon azt mondja a Major: ’Törőcsik, jöjjön le!’. Alig tudtam letámolyogni. Mondom: ’Tessék, Major elvtárs’. Ő: ’Maga semmit nem tud. Én magával nem tudok mit kezdeni’. Én: ’Tudom, hogy semmit nem tudok’. Azt mondja: ’De egészen kiváló ízlésre vall, hogy az általam úgy utált általános színészi eszközöket nem képes használni. De pontosan érez maga mindent. Majd leírják magáról, hogy nem jön át a rivaldán, ne törődjön vele, majd itt megtanulja szépen a saját eszközeit. Behívom Mészáros Ágikát, hátha tud magának segíteni.’ (Ágika egy évig le volt tiltva…) És előttem fölhívta: ’Ágika, itt van ez a lány, gyere már!’. Ő rohant és segített. Semmit nem tudtam tőle ellesni… Egyébként imádtam, de, azt hiszem, ő is engem. Az volt még a csodálatos, hogy azok a nagy ’vadak’ – abban az évben szerződtem a Nemzetibe, amikor meg is buktam a Vízkeresztben…-, szóval a kollégák szavazatai alapján megkaptam a Farkas-Ratkó díjat. (Egyik évben egy fiatal férfi színészre, a másikban egy fiatal nőre szavaznak.)   A Mészáros Ági, a Somogyi Erzsi, a Lukács Margit és a többiek azt mondták, hogy bármit írnak rólad az újságok, te ide, közénk való vagy. Nagy szó volt!

Még szeretnék kitérni Bara Margitra. Általában nincsenek barátnőim, nagyon jó kolléganőim vannak, de a Margit nekem olyan, mint a testvérem. Azt hiszem, ő az egyetlen a kolléganőim közül, akit elvittem a szülőfalumba is. A családom is ismeri. Nagyon szeretem. Annyi méltánytalanság érte már! Azon nagyon csodálkozom, hogy mondjuk a filmszemléken az életműdíjat még miért nem kapta meg. (Utóbb megkapta – szp, 2017.) Pedig ő ott van a sor legelején. Nagyon nagy színésznő.”
Kortyol kávéjából. Szemében nem gyertya, hanem nap fénye ég. Fölmelegíti az embert. Mosolyogva meséli, hogy a Jézuska náluk is összeír(t), csomagol(t)… „Az ember nagyon izgul. Nem tudom, hogy a fiam és a felesége haza tud-e jönni Saigonból, de a lányom és a párja megérkezik Londonból. És természetesen elmaradhatatlan a karácsonyi pulykám. Mindig ugyanúgy készítem.”

Búcsúzáskor csendesen így szól: „Velemben szeretném leélni a hátralévő életemet. Tudják, nagyon szeretek élni.”

                                                                       Velem, 2007 karácsonya / Szenkovits Péter

(A beszélgetés föllelhető A jóisten tenyerén Törőcsik Mari című, tavaly megjelent kötetben.)