Marton László ugyanitt vitte színre Dés-Geszti-Grecsó A Pál utcai fiúk-ját (amit eddig mintegy százezren láttak). A premier tavaly, az ’56-os forradalom november 4-diki szovjet/orosz megszállás hatvanadik évfordulójának másnapján, 5-én volt.
Hamlet. Nemecsek.
Lenni – a földi küldetésüket teljesítve győzelemre viszik az igazságot – vagy nem lenni; hiszen itt-létüktől hősként mernek megválni.
Ekképpen: LENNI.
Féltjük a tyúk-szaros
életünket. Rettegünk a kaszástól.
Hamlet: „…A halál: az alvás;
talán álom – itt a gond: / hogy milyen álmok jönnek a halálban, / mikor az élet
gubancát leráztuk, / ez meggondolkodtat – ezért van az, / hogy hosszú életű a
szenvedés. / Mert ki tűrné a sok szégyent, csapást, / zsarnokságot és
nagyképűsködést, / lenézett szerelmet, kijátszott törvényt, / a vezetők
arcátlanságait, / a csöndes embert érő száz rúgást, / ha nyugalmát megadhatná
magának / egy puszta pengével? Vinnénk e terhet / izzadva, nyögve egy életen
át, / ha nem félnénk, hogy mi lesz azután, / az ismeretlen országban, ahonnan /
még nem tért meg utas – ez visszatart; / inkább az ismert rosszat tűrjük el, /
mint hogy fussunk a nem-ismert felé. / A lelkiismeret így kényszerít /
Mindenkit gyávaságra; így lohasztja / az akarat természetes színét /
sápadt-betegre a meggondolás; / a nagyravágyó, szép vállalkozások így futnak
zsákutcába, csúfot űzve / a ’cselekvés’ nevéből.” Majd Hamlet észreveszi Ophéliát, s így szól csendesen: „Tündér, imáid értem is szóljanak!”
Hiszi a Jóistent. Amikor megölhetné a gyilkos királyt, s az éppen imádkozik, morfondíroz: „De akkor mennybe megy - / miféle bosszú ez? … Gondoljuk el: / egy gazember megöli az apámat, / és én, egyetlen fia, a gazembert / a mennybe küldöm. / Nem bosszú ez, hanem szép jutalom. / …Hát milyen bosszú az, / ha ezt, itt, lelki tisztulás közben / küldöm el, mikor úgyis útra kész? / Nem.” (Nádasdy Ádám fordítása. A Vígben a magyar szöveg Forgách Andrásé, aki Vörös Róberttel együtt készítette el e friss változatot.)
A hazájától távol tanuló
fiatalember édesapját odahaza megöli a nagybátyja, akihez ripsz-ropsz hozzámegy
az anyja. Halotti tor/lakodalom. A srác megérzi, bűzlik valami. Apjának
szelleme – és/vagy: isteni sugallat - tudatja vele, sejtései nem alaptalanok.
Ne maradjon tétlen! Ő teljes bizonyságot akar, ezért kiugratja a nyulat a
bokorból. Trónbitorló bácsikája elbukik.
De csitt; hajítsuk vízbe - itt
és most - a vasmacskát! Nászlakomát említettünk; a zseniális vígszínházi verzióban: töke van a menyasszonynak! Dánia (új) királya s Hamlet apjának Szelleme egy s ugyanaz az illető. (Hegedűs D. Géza)
Megtörténik a gyilkosság, igaz; így-úgy megspékelve aljasságzuhataggal.
De: egyetlen személyen belül.
Lekaszabolja az egyik, a jobbik ént a gonosz másik.
A hitvány ördög végérvényesen, mindenestül kiirtja magából az Embert.
/Meglehet, legbelül mindig is hétpróbás gaz volt, csak ügyesen titkolta; ideig-óráig talán még önmaga előtt is./
Megvan mindehhez az asszisztenciája. Gertrud királyné, Polonius főtanácsos, a benyaló Rosencrantz, Guildenstern, a pap, etc., etc.
Elvonulva kiönti lelkét(…) Claudius-papa: „A én bűnöm szaga az égre bűzlik, / átok van rajta, az ősi, az első - / az, testvérgyilkosság…
Vétkeztem, megvolt – de milyen ima / illik ide? ’Bocsásd meg azt, hogy öltem’?... / Lehetetlen, hisz most is az enyém / mindaz, amiért gyilkos lett belőlem: / a koronám, a becsvágyam, királyném. / Kaphat az ember bűnbocsánatot, / míg élvezi bűne gyümölcseit?”.
Ezer bocsánat a szokottnál több idézetért, de ha behelyettesítjük mostani viszonyainkra Shakespeare töprengéseit, fejtegetéseit, miután előkerestünk itt-ott megbúvó Hamlet-köteteket - melyeket legfőképpen a vígszínházi előadás hatására fogunk menthetetlenül ronggyá nyűni - rájöhetünk: Shakespeare költő- s látnokfejedelem (1564-1616) bármelyik korszaknak pimasz-igaz, patyolat tiszta forrása.
Csupán szirmokat, virágokat jelezhetünk e dolgozatban; egek, hol az egész koszorú?
E lángelme olyan egyetemes emberi alapművet: szent írást alkotott, melyben nemcsak aktuális kételyeinkre, kérdéseinkre, de a válaszokra, a megfejtésekre, a megoldás-lehetőségekre is rábukkanhatunk. Ha akarjuk. Ha teszünk érte. Ha nem rezelünk be.
Shakespeare „honlapja” a tegnapunk, a mánk s a holnapunk.
Mi másért nyúlt volna e remekért Eszenyi Enikő?
Aligha volt rá nagyobb szükségünk bármikor is, mint e harmadik évezred második évtizedének Európájában. S csak nyugodtan tágítsuk a teret: világméretű e 2017-es látlelet. Modern, mikro s makro.
És mindez mégsem lenne elegendő, ha nem volna Hamletünk: ifj. Vidnyánszky Attila. Olyan, mint egykor lehetett a lánglelkű Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Gábor Miklós, Kálmán György, Mensáros László, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc. A már említett Hegedűs D. Géza (Claudius-szellem), s Börcsök Enikő (Gertrud), Kútvölgyi Erzsébet (Sírásó), Venczel Vera (Sírásó cimborája), Fesztbaum Béla (Polonius) a Vígszínház eddigi - mindenkori - legnagyobbjainak továbbéltetői egész valójukkal, létezésükkel. De jó volt látni a közönség soraiban közösség-társukat, Halász Juditot, aki a folyamatosan épülőt-építőt szintúgy jelképezi!
S minden-minden hihetetlen horderejű! Precizitás, pontosság, rend Feszítettség és szabadság. A kreativitás kreativitása, az interaktivitás magától értetődősége. Az együvé tartozás, az iszonyú stabil egység-akarás – a közös tettvágy! A valószínűtlen valósága. A szembekapaszkodás bátorsága, hajtóereje.
Díszlet – Antal Csaba. Jelmez – Pusztai Judit. Zene - Michal Novinski. Video - Szöllősi Géza. Szcenika – Juhász Zoltán. Fény - Csontos Balázs. S valamennyi alkotó: társ!
Hajduk Károly „hamletes színésze”
éppen úgy erősség.
„…Színházba hát: / fogjuk meg
a király bűntudatát!” – bíztat Hamlet/Vidnyánszky. (Ez is Nádasdy-, s nem
Forgách-fordítás.) De hiszen mi ezért járunk teátrumba, ez hajt bennünket oda,
nemde?! Jó, hát könnyezni sem utolsó meg muníciót spájzolni se kutya; de szinte
a legfőbb, hogy minden, mi másutt s máskor nem /vagy nem feketén-fehéren/, az
komédiaházban - egyelőre még - ábrázolható, leleplezhető. Nem babra megy a színjáték!
S a jó Horatio: Király Dániel. Aktor ő is a legjavából. A féregtengerben szinte az egyedüli, aki Hamlet/Vidnyánszky/Hősünk szívét erősíti, s akihez, mint igaz baráthoz, így szól:
„… - Tudod, / mióta lelkem választani képes, / és emberek közt különbséget tesz, / téged a sajátjaként megpecsételt. / Te elbírsz mindennel; mindent kibírsz; / a Szerencsétől ütést és jutalmat / egyformán jól fogadsz; boldog lehet, / akiben indulat és bölcs ítélet / ilyen kiváló arányban vegyül: / ő nem síp, amin a Sors ujjai / kedvükre játszanak…”. S Horatio annak letéteményese is, hogy az utókornak pontosan beszámoljon arról, ki, mit, hol, hogyan, miért tett.
S a szerelem…! Réti Nóra egyetemi hallgató kívül s belül csodás Ophelia. Apja eltiltja Hamlettől, ettől totálisan elbizonytalanodik, holott bődületesen szerelmes. Hamlet teljesen belezúgott (volna), de az igazság-, a LENNI-vágy oly’ erős, ösztönző, s annyira igénybe veszi; persze adhatna (jóval több) erőt neki akár Ophelia is, Horatio mellett, vagy inkább vele együtt, de valahogy túlontúl sok a kuszaság. Polonius papa ilyen-olyan aknamunkája, a királynő meg a gaz országló sem éppen tiszta ez ügyben /sem/; ez az igen-igen érzékeny leány persze, hogy megőrül. Belepusztul. Réti Nóra megérdemli ezt a pályarajtot; a Víg-közönség köszön(t)heti őt.
Háború volt Hamlet idejében.
Az van ma is. Egyre pusztítóbb.
A Vígszínház színpadán sincsen
ez másképpen. S hozunk-e áldozatot, s ha igen, mekkorát, hogy megállítsuk a további szenvedést, vérontást?
Hamlet nem habozott – ahogy a drága jó Nemecsek sem.
Földi küldetésüket teljesítve győzelemre vitték az igazságot.
Pedig korábban Hamletünk még így ostorozta magát:
„Micsoda barom vagyok!... Szép dolog, / hogy én, egy meggyilkolt apa fia, / kit menny és pokol bosszúra tüzel, / csak rinyálok itt, mint a fürdőskurva, / és szitokkal könnyítek magamon, / mint egy mosónő! Jaj, hányok magamtól!...-” (Nádasdy Ádám fordítása)
Aztán mégiscsak mer. Lenni - vagy nem lenni; itt-lététől hősként mer megválni. S ilyképpen: LENNI.
2017. október 2-3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése