A mi csodaszép Budapestünkön, a gyönyörűséges kisebb-nagyobb településeinken emitt-amott fel-feltűntek - az elmúlt hetekben - szíveket melengető plakátok, rajtuk hétágú menóra/gyertyatartó (lámpás - a zsidóság egyik legrégebbi jelképe) s alatta: Hegedűs a háztetőn.
Hirdeti, hogy itt és most (akárcsak a Hamletben) missziót teljesít színi csapat, mely ellenpontozni kívánja – a maga szerény eszközeivel – az otromba, a goromba, az erőszakos, a rémhírterjesztős, a manipulációs, a méreggel átitatott nép-, Európa- s civilizációellenes hadjáratot, amely szinte besötétítette az egész országot. Hisztériakeltési, gyűlöletkeltési, kirekesztési szándékkal.
A hatalmat minden áron kisajátítani/megtartani próbálóknak végre-valahára tudomásul kellene venniük, hogy ebből elég!
Az Alföldi Róbert
rendezésében színre vitt Hegedűs a háztetőn-t eddig kétszer mutatták be
Budapesten. Szombathely volt (szeptember 16-án) az első vidéki helyszín;
következik Győr, Debrecen, Miskolc, Veszprém, Pécs, Zalaegerszeg, Nyíregyháza,
s a jövő nyáron Szeged: Szabadtéri Játékok.
Tevjeként Stohl András a
kételkedő önmagunkkal szembesít. Hogy őrületesen nehéz magunkban rendet tenni.
S ez nem egyszeri feladat; folyamatos készenlétet igényel – s jelent - döntéssorozatainkat
meghozni. A lelkiismeretünkre, s nem az érdekszférák szirénhangjaira hallgatni.
Felelősnek lenni kisebb-nagyobb közösségeinkért. Képesnek lenni – jó szívvel -
szétosztani azt a kevéskét is, amink van. Édes, jó Istenünk!
Húzni „hagyományosan” az igát, tenni, teremteni. Miközben szembeszállunk a bennünk s a körülöttünk grasszáló gonosszal! Kételkedem (magamban is), tehát vagyok. És nyitok újra meg újra: a maira, a frissre, a korszerűre.
Végtére is, „csak” boldog/ok/ szeretné/n/k lenni, akárcsak mindenki e glóbuszon. De ehhez a bennünk meglévő falakat, kerítéseket téglánként, drótszálanként kell lebontogatnunk, hogy megláthassuk a másik, észrevegyük a mások (hasonló) kínjait. És eredményeit.
A távlatokat. A fénynyalábokat.
Nem a bezárkózás, nem a kirekesztés a mi utunk; a nyitottság, a tolerancia, a belátás, az elfogadás. A szeretet.
Golde: Éder Enikő. Hű társ nélkül nem megy, nincs mese. S a fantasztikus gyermekek: Martinovics Dorina, Bánfalvi Eszter, Sodró Eliza, Pájer Alma, Kornis Anna. Hát, nem értük élünk? Dehogyisnem. Mit szólnának ők, ha behódolnánk? Mérhetetlenül nehéz szülőnek/családfőnek(?), Embernek lenni, hát még lámpásnak! Megalázkodni, azt már nem!
S a többiek! Csákányi Eszter, Szatory Dávid, Bányai Kelemen Barna, Fehér Tibor, Tóth Gabi, Náray Erika, Hevér Gábor, Lugosi György, Márton András, Patkós Márton, Makranczi Zalán, Juhász Levente, Misurák Tünde meg a táncosok, a zenészek, s valamennyi fénygondozó!
A lázadó, igaz Percsik szavai belénk telepednek: nem maradhatunk tétlenek! És kisatírozhatatlan: „az” nem számít. Értsd: a származás, a vallás nem/sem lehet, soha ne lehessen ürügy arra, hogy bárkikből is ellenséget fabrikáltathassanak bennünk/velünk - ellenünk!
A csendbiztos mentegetőzik: nem tehetek mást. Kérem szépen, hát álljon meg a patkánymenet; tényleg nem? Jobb szembe köpni magam-magamat, mint kiállni a kortársakért, az igazság/uk/ért, az igazamért?
Itthon, Európában, a világban.
„Itt élned, halnod kell.” Nekem, neked, neki, s nekünk, nektek, nekik! Mert miféle indokkal nem? Mert csak? Nem férek be a sablonba; és akkor mi van? Vagy, mert: (érted) haragszom? De hiszen nem – én sem - vagyok ellenség!
A menórát néző/látó Zakariásnak (aki kisprófétaként élt - szolgált/!/ - Krisztus előtt 500 körül) is mondva volt: „Nem hatalommal és erőszakkal, hanem az én lelkemmel.”
Így legyen.
2017. szeptember 17., vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése