Annyira pofon vág. Engem legalábbis. És bizony tartani kell magam az első etapban, hogy a szemem sarkából ne induljon lefelé az erecske… Ne légy már gyerek! Nem mintha szégyellném, mert hát ezért is járok moziba meg színházba, koncertre, hiszen baromian jólesik meghatódni, valójában saját magamon. Az a krapek ott, vagy éppen perszóna, dettó, olyan, mint én. Illetve fordítva, én vagyok szinte ő(k)… Ám siheder „fiókám” ül mellettem, s bár tudom (mérget vennék rá), hogy most éppen ugyanarra gondol, mint én, tán’ ki is mondja magában: apa, hiszen te is éppen most (megint) kezdesz, de ciki! (Barátom másképpen fogalmaz: kopasz vagy!)
Az? Nem is tudom. De rezzenéstelen minden porcikám (vagy csupán hiszem), s érzéki csalódás, hogy egyáltalán itt lennék. Apa – „A kezdő” - másutt portyázik ám…
Meg hát én nem vagyok (finoman szólva, s ez bizony, kár – szomorú; na, bumm!) Robert De Niro, azaz Ben Whittaker, aki hetvenévesen csöppen bele gyakornokként egy energikus, zömmel huszonévesekből álló csapatba.
Először is fiatalabb vagyok (ötvennyolc) De Nironál, aki, legyünk pontosak, 1943. augusztus 17-én született, másrészt ifjabbak, isis (első-második elemis) gyerekek közé csöppentem, ráadásul én cirka harmincöt esztendő „bolyongás” után (Ben pedig még egy évtizedet sem hagyott ki).
Miképpen is csinálja De Niro/Whittaker? Illetve Anne Hathaway/Jules Ostin, a neveletlen divatcég-vezetőnő?
S a „menő” netező generáció?
De spongyát a film(ünk) történéseire, és nem azért, mintha nem lennének húsbavágóak az események, csudákat, hanem, mert az elemzéssel olyan vizekre is eveznék, ahol/amellyel jegyzetszerű sóhajtással aligha tudnék megbirkózni. Csupán a felszín fecsegne, hallgatna a mély (ez több plágium gyanúnál, kétségtelen).
Ami lepereg párhuzamos belső vetítésemen (már a filmszínházban szaladnak, haladnak e snittjeim), klisé vagy sem: valahová, valakikhez mindig tartozni kell(ene). Már a legeslegelső(?) pillanat előtti időktől. Ebbe aztán jól bele lehetne gabalyodni, juj-juj: honnan jövünk, még annál is messzebbről(?), aztán araszolgatás errefelé; mi/ki(k) felé is…
Az ego(nk) fabatkát se érne, ha valahol/bárhol nem henceghetnénk el vele/magunkkal?
Jóllehet kell a csend, az alkotásra inspiráló nyugalom, fesztelenség, de előbb-utóbb a saját monológjaink ön-harsogásába őrülnénk bele (ha eddig nem történt volna ez meg).
Kisebb-nagyobb közösség nélkül nem megy.
S ha ezt örök kezdőkként nem fogjuk föl, akkor – egyszerűen – rácsimpaszkodunk létezésünk vészfékére. Stop az értékteremtésnek.
Mindezek miatt (is) habarodtam belé A kezdőbe. S Anne Hathaway terebélyes-barna szembogara meg Robert De Niro ráncai/barázdái!
Bár azért emitt-amott bevillan(t) a műviség. No meg annyiszor (már-már elviselhetetlenül sokszor) látjuk azt a bizonyos autómárkát, amely nem csak Amerikában vált immár a csalás/csalódás szimbólumává, s nem csupán levegőt, lelket is szennyez. Hamisat, galádságot, gátlástalanságot sejtet ott is, ahol egyébként…
Az újrakezdéshez ezen a leckén (is még) alaposan át kell rágnunk magunkat.
Aztán jöhet újra a penzum-zuhatag ebben a nagy földi mozinkban.
Hogy a szemünk sarkában megint meg-megcsillanhasson valami, ami (a lurkók előtt) nem (lesz) gáz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése