Ványa bá. Nem öreg, nem vén, nem
trottyos, nem apó(ka), bácsi(ka), atyó vagy papa; aztán gyerünk, ra-ta-ta…!
Nem! A bá megszólítás tehát
nemcsak kedves, szeretetteljes, de kortalanságot is sugall (számomra). Sok
mindent megélt(em) már, de még mi minden áll/hat/ előtte(m)! Az, hogy mindez
időben – mármint (idő)számításban - mit jelent(het); nem is ez a lényeg. Hiszen
egy ciklus/terminus nem egyetemes abban az értelemben, hogy egy pillanat, perc,
óra, nap, hét…, etc., etc., kinél mennyi tartalmat-lényeget jelent. Ez, persze,
szintén megérne egy újabb misét. Mit tesz(ek), tehet(ek) le (még) az asztalra?
Hogy is állok jó magam velem és másokkal a lét vége felénél (jó-jó, tényleg
legyünk nagyvonalúak: cirka a közepe tájékán; de nem ez a lényeg: úgy egyébként)?
Az elkövetkezendő/jövendő - „…megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” -,
meglehet, folytatásnak tekinthető/tekintendő, avagy teljesen új intervallumnak?
Az általam lelassított, vagy éppen fölgyorsított (jelen s jövő) időben – fél
vagy teljes fordulatot veszek, éppenséggel picurkát korrigálok csak, vagy
történetesen hosszabb (kényszer)szünet után megint teszem (ugyan)azt, amiért
itt, ezen a csillagon-galacsinon egyszerűen (frázis vagy nem – persze, hogy az)
lennem-tennem kell.Túléljük, erősít bennünket a végén – „Minden pillanat azt ígéri, most kezdődik el az életem” (Bródy-Koncz) – Ványa bá, miközben unokahúga helyesel, belevetik magukat, együtt, megint/újra immár a laptopos tervezésbe-teremtésbe. Mert nem adják fel, csak azért sem! (Ezeknek…?)
S egyszer csak a szombathelyi Weöres Sándor Színházban úgy megemelkedik mindenki, velünk együtt. (S ezúttal nem azért, mert eleve súlytalanok volnánk.) Valahogy az EGÉSZ a helyére kerül. Utólagosan (is). Meg előzetesen… Itt egy új, tiszta lap(top). Lehetőség. Publikum, ha-hó: ébresztő!
Lét-, lélekinfúziót ad – mert igen-igen ránk fér – a WSSZ csapata.
Ennyi.
Réthly Attila: rendez, ő!
Ványa bá – a jó Mertz Tibor. Azaz, kiváló volt eddig is mindig. Mostantól nem
„csak” az – nagy színész! Szonya – Hartai Petra annyi, de annyi arcunkat megmutatta
már, úgy a múltunk, hogy jelenünk-jövőnk is. Érte, az ő generációjáért (még)
érdemes összeszednünk magunkat. Nincs veszve semmi! Bajomi Nagy György –
ezúttal is: klasszis – Asztrovja; huh! Ványának, de jó, mert neki van Szonyája!
De Asztrovnak nincs röptársa; ez baj. Tragédia. És már nem is lesz soha? Jelena
– Nagy Cili briliáns megint, mint mindig – persze, hogy tudna vele szárnyalni,
ha lenne hozzá mersze. De nincs. Ezek a Jelenák; a jó (öhöm-öhöm) életbe! (Finomak
vagyunk, kétségtelen, e hölgyemény-félével.)
Szerebrakov – tiszta sor -
nagy rakás álom- és államszar. Az elementáris Trokán Péter kellően undorítóvá
formálja a nyakunkon élősködő mintapéldányt. E – mindenkori – kolonctól miért
nem szabadulunk meg végre-valahára? Miért nem űzzük az ilyet s a bandáját
mondjuk Szibériába, a soros atyuska dácsájának tőszomszédságába? Mindörökre a
semmibe! Olyan elegáns folyton-folyvást belerúgni abba, akit már meg-megvezetett a sors? A Tyelegint formázó Orosz Róbert, aki pontosnak is rendkívüli, belesűrít mindent abba is, amikor, ahogyan megtűrtként csak úgy van, hallgat. A zenedoboza azt jelezheti, hogy van/lenne még szuflája. Nem sikerült teljesen földbe döngölni. Ha úgy adódna, benne lenne egy – nagyon is jogos, kívánatos – revánsban. Hááát; akkor?!
Vojnyickaja anya-nagyanya – a sorso(ka)t mindig szívbe markolóan fölvillantani képes Vlahovics Edit - elveszítette (hozzánk) a fonalat. Mi meg (ő) hozzá. Gyötrelmes dolog.
De, nincs mese, menni kell,
mert muszáj! Erre buzdít – de jó! - Sonya s a sokat megélt, megtapasztalt, de
még mindig friss-energikus nagybátyja. Ványa bá(ja)!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése