Brand... - Törőcsik Mari, Trill Zsolt és társaik lélegzetelállítóak a Nemzeti Színházban, Zsótér Sándor rendezésében - ... a lelke (lehetne) mindennek

                                                 „Legyen veled, s benned velem
                                                 az Úr, míg üdvöm meglelem!”
                                                 (Ibsen: Brand – Hajdu Henrik ford.)

 

Mennyire képmutatóak vagyunk. S bálványozni, azt tudunk! Ez megvan bennünk. Adventkor is, megint, újra: Krisztus születésére várva. Miközben a Megváltó már rég köztünk jár(t).
Vagy (soha) nem vesszük észre, nem akarjuk? Avagy: nagyon is tudjuk, érezzük jelenlétét és már mindent, de minden óvintézkedést jó előre meg is tettünk/teszünk ellene, nehogy véletlenül is labdába rúgjon/rúghasson e földtekén?
Lét/tél. Köszönjük szépen, jól vagyunk, leszámítva, hogy haldoklunk.

Egyház. (Közhely?) Mily’ szép szó: anyaszentegyház...  Magyar Szókincstár: „…szentegyház, egyházközség, hitközség, gyülekezet, nyáj, felekezet, vallásfelekezet, eklézsia; templom, székesegyház, imaház, kápolna” (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1988). Mennyi mennyeit, hitet ad(ott) nékünk, ám nem egyszer s nem kétszer földi, lelki-égi javakat rabol(t) el tőlünk valahány, szinte kivétel nélkül. Föláldoz bennünket - a Mindenható nevében – a mindenkori hatalom oltárán is. „Oly’ korban éltem én e földön …” (Radnóti Miklós/1909-1944) De vajon ki oldoz(hatna) fel – úgy igazán – minket?

Nincs jaj-baj, de mindez kizárólag a kivételezettekre érvényes. Mindenki más – irány a maga kereszt(jér)e! Hát, csoda, ha – pár ezer éve - a sár-gyúrmány nép (az istenadta) oly’ beszari pára?! S ezerszer kétkulacsos; csak jókor, ízes csalit kell néki, közibe dobni, lógatni, s a kapás soha(?) nem fog elmaradni. Kuss (újfent) a neve. A következő szavazásig/imitációig. Merthogy önként és dalolva smirglizi, veszni hagyja böszmén-bambán testét, lelkét, szellemét megint.
Matt az ember(i)ségnek.

Ám: Brand - lehetne - a lelke mindennek, s mindenkinek.

Henrik Ibsent (1828-1906) a modern színjáték egyik atyjaként emlegetik – nem kevesek meg temetnék -, papjának drámáját 1866-ra teszik, de rideg fjordok írófejedelme laptopba koppinthatná be művét ma meg holnapután is láva-fortyogtató égövön akár. Ezek aztán távlatok: táv-bajok.
Zsótér Sándor – ezúttal a Nemzeti Színházban – tapintja a világ s a mindenség pulzusát. Elsőrangú diagnoszta, a kutyafáját!
Brand-os brancsa sem kispályás: művészi-emberi kvalitás jelölte ki csapattagjainak POSZT-ját. Társas – s nem babra menő – játék!
Hogy az a fránya jövő-frász: az ígért holnap (tiszta honlapunk) örökkön-örökké reménymagzat marad. Mire éppen iperedne, máris elvész a mindenség dzsungelében.
Madzagon rángatott báb-(l)árvák táncát járatják velünk. S mi persze szíves-örömest, mint (be)képzelt pillangók, pördülünk-fordulunk, járjuk víg hála- s végtáncunkat.

Törőcsik Mari: létiskola-példa. „Gellért Endré-s”, hibátlan, torzításmentes, mértékadó, valósághű szövegértés, -értelmezés, artikuláció. „Hangsúúúly!” – Major Tamás pirította le anno nyilvános főpróbán, de ízibe nem volt rest a direktor bekopogtatni öltözőjének ajtaján, leborulva előtte: „De magánál nagyobb színésznővel még nem dolgoztam e pályán!”. 

Hogy mindezt – mi lényeg/e/ - ad(hat)ja tovább ma is Törőcsik Mari!? Sorsunk ajándéka. Játszótársaié is a Brand-ben. Szó se róla, nem is él vele vissza egy sem, merthogy minden(ki) klasszis, lélegzetelállító, isteni is egyben, tehát abszolúte rendben! 
Trill Zsolt Brand. Mindent vagy semmit.
Millióan, milliárdnyian szélkakasként, tömegláz-kórosan bóklásznak körülöttünk. De templomot, katedrálist(!) építeni, lelket emelni, terem(te)ni, továbbáramoltatni, s megalkudni soha (jó, jó, kompromisszumot azért kell/ene/ tudni kötni, néha-néha; de ha nem megy…?); Trill Zsolt színművészként is maga a minta.
Mátray László (penge!) bírója; hatalomaljadék. A prépost - Horváth Lajos Ottó is spíler! – a pofáját szégyellhetné, de ő aztán szintén nem fogja soha, ha csak egy revolúció el nem sodorja ő/ke/t. Szatory Dávid (mesteri!) orvosa: mintha mégiscsak az egész embert látná s nem csak rész-térképet lenne képes olvasni róla. (Az írnok vajon ezt jól érzi, látja-e benne? No, többünknek is meg-megadatik a külön-bejáratú kételye…) Trokán Nóra egyszerűségében oltári; Annájának patyolattisztasága, tisztessége - ez az igaz, egy ház: egyház! - erősítő-frissítő ózoninjekció.

A nép, persze mint olyan (említénk vala), nincsen, mégis: egyedek összessége, ám inkább személyiségmentes(ítő) elegy. S jó esetben? Van-e ilyen? Ugye, azért (csak-csak): igen! Harangozó, iskolamester, asszony… - vegyük is sorra, kikkel is vagyunk körbevéve; ilyen-olyan (ön)magunkkal? „Ez a kérdés, válasszatok!” (Petőfi Sándor, 1823-1949) Mert ezt érdemeljük…? Kristán Attila, Szűcs Péter Pál, Molnár Erika: csodás valahány! S ejnye-bejnye! - Ejnar. Aki beléd botlik, akármely arcod mutatod is, így vagy úgy, ha meg is változnál/változtál, pórul jár. Mátyássy Bence (is): színjeles!

De vissza(térve) még a plebshez: hja, kérem, átverni csak azt lehet, aki akarja/kívánja, szinte epekedik utána, hogy fordulhasson ide-oda gyurmatengelye. Meg is kapja méltó jussát. Megint a javából…

Egy az Isten.

Atyja Megváltó(k)nak. Kik itt jártak, jár(ná)tok, adventkor s máskor.
Kiket oly’ annyira tetszelegve váricskálunk, majd szenteskedőn ugrabugráljuk őket körbe-körbe, és mind ahányszor – valamennyit - sunyin csaltuk eddig tőrbe.
Íme, az ember.
Képmutató. De ugye, mégsem mindörökre?

                                                 2015. november 30., hétfő