Amikor az ember klinikai halott, akkor nem géppel lélegeztetik, hanem letolnak ide – meséli, s mutatja nyaktájékát velemi kertjének dúsgazdag termést ígérő diófája árnyékában Törőcsik Mari, akinek a világon egyedüli színésznőként nyolc(!) filmjét mutatták be Cannes-ban – egy olyan vastag bot féle valamit; szörnyű. Két napig egy szemhunyást sem aludtam, és tudtam, hogy megfulladok, ha nem veszik már ki. S az ember, aki az életben tudja magát tartani is, bizony el is tudja magát hagyni. Amikor azt mondták, hogy nem veszik ki, én már le is mondtam; akkor meghalok. Olyan közel voltam hozzá.
És egyszer csak kivágódott az ajtó, és bejött Iványi Zsolt docens, gyönyörű szép férfi, okos, zseni, azóta úgy hívom: kedves fiam… Közli, művésznő – mert akkor még így szólított -, úgy döntöttem, hogy ezt kiveszem, de a maga engedélye nélkül nem tehetem, mert a konzílium mást szavazott meg. Amennyire tud, legyen szíves bólintani. Mozogni se tudtam, azt hitték, nyilván, hogy hallani se hallok. Megjegyzi valamelyik, hogy nem lehet neki azt mondani, hogy elnyisszantjuk a nyakát; ez egy érzékeny színésznő, így a másik. A „fiam”: „De én nem a hangszalagját meg a torkát vágom el, itt a bőrt vágom el!”. /Nézze, itt van a nyoma! – simítja meg./ Hát, ha maga még látott így bólogatni embert /biccentget serényen s közben kacag „törőcsikmarisan”/. És attól kezdve…! (Persze szörnyűségeket is éltem át; ne tudja meg, két hónapig feküdni az intenzíven.) Ide figyeljen, de én olyan boldog voltam! S aztán amikor kikerültem, egyszer csak, kezdtem arra figyelni, hogy mindenünnen a múltam köszön vissza.
Demeter napi búcsúk Pélyen! Október végén még sokszor olyan meleg volt. Az volt a nagy szám, hogy felültünk a sergőre, nem a lánchintára; fölálltunk a padok tetejére, az nagyon tetszett a fiuknak. Aki ezt meg merte csinálni, az volt valaki. A lánchinta az, amilyenen a Soós Imrével ültünk a Körhintában. Annyira izgult a Fábri Zoli, hogy kihívott orvost, mondván, gyógyszer kell majd, hogy bírjuk. Három teljes napig forgattuk azokat a jeleneteket. S aztán még fél órán át fönt maradtunk Hegyi Barna operatőrrel és Imrével. Alig akartunk lejönni. Röhögtünk, bírjuk mi, bírjuk, akár egy hétig is itt ülünk, aztán forgunk, csak forgunk…
S a Hunnia Filmgyár kapujában állok… Megjelent az újságban, hogy Úttörők címmel filmet forgat Makk Károly, tíz-tizennégy éves korig fiúk-lányok jelentkezhetnek. Hát, én rögtön… El se tudtam képzelni, föl se tudtam fogni, vajon, hogy lehet valaki színész? Jellemző rám, hogy verssel készültem, Petőfi Sándor Szeptember végén /nevet/. Bementem. Az udvarig jutottam. Egy magas férfi megfogta az államat, fölemelte, jobbra-balra forgatta, azt monda: menjen el! Ő volt Koza Dezső asszisztens – aki később nagyon jó barátom lett. A film végül nem készült el, mert nem engedték megcsinálni a Karcsinak, nyilvánvalóan nem úttörőset készített volna, hanem belerakott volna kis humort meg ezt-azt… Utólag nagyon örülök, mert tájszólásban beszéltem, mindenki kiröhögött volna, elment volna a kedvem, sose lettem volna színésznő… Anyám várt odakint, látta, mennyire kétségbe vagyok esve. „Ne búsulj kislányom, kimegyünk a Vidámparkba!” Fölült velem mindenre. Csak a hullámvasútra nem, mert abba sose mertem beleülni. Végül is nevetőssé sikerült a nap. Majdnem lekéstük a vonatot. Magyarán, anyám azt tudta érzékeltetni velem, hogy több is veszett Mohácsnál.
Az első felvételim után – harmadéves voltam a közgazdaságiban -, miután Lehotay Árpád konstatálta, milyen jó tanuló vagyok, érettségizzem le, s azután jöjjek vissza, beültem a belvárosi templomba, s ott voltam egészen a zárásig. Olyan kicsi voltam, hogy eltűntem a padban; az volt a szerencse, hogy koppanásokra lettem figyelmes, föleszméltem, szóltam, ne tessék engem bezárni! De ott megfogadtam, hogy én soha többé nem jelentkezem. S nem is jelentkeztem.
Csakhogy Búzás Palival megint véletlenül - akárcsak az előző évben, hiszen akkor is ő, mint dramaturg szakos hallgató volt az én iránytűm a főiskolára – találkoztunk, ám ezúttal nem a vonaton, hanem a Rákóczi úti könyvesboltban. „Mikor jössz?” „Nem jelentkeztem…” Megfogta a kezem, berohant velem a főiskolára, lekéstük a prózát. Operett… De mivel ő már ötödéves volt, dolgozott a filmgyárban is, fölvitt Simon Zsuzsa főigazgató lakására, nagyon kérte, hogy fogadja el a jelentkezésemet. Éjfélkor járt le a határidő.
A felvételim egy közröhej volt. Hosszú történet. Mindig megemlítem, ha nincs Keres Emil… Más azt mondta volna, hát, ne haragudjon, ilyen felkészületlenül nem lehet jönni és elküld. Átölelem, ha találkozom vele és megköszönöm. Fischer Sándor tanár úr azt kérdezte: mit tud énekelni? Megyen már a hajnalcsillag lefelé – feleltem, mert ezzel szoktam elaltatni édesapámat. Azt mondja, kellene egy operett szám. Jó, bementem az Erkel Zeneműboltba, kértem egy operett albumot, kérdezték, milyet? Kálmán Imre neve jutott az eszembe. Adtak egyet. Duett meg tercett meg tudom is én és - Sylvia belépője. El tud engem képzelni a Körhinta előtt két évvel Sylvia belépőjével? Akkortájt Honthy Hanna már a Cecíliát játszotta, vele nem láthattuk, Németh Marikával, Petress Zsuzsával „ment”.
Második rosta. Ott ült, mint mindig Gellért Endre a színész főtanszak vezetője, a Nemzeti Színház főrendezője /1914-1960; kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a XX. századi magyar színház egyik legjelentősebb rendezője, színészpedagógusa/ rezzenéstelen arccal. Mindenkinek megtiltották, hogy bármit is reagáljanak. Se nevetni, se unni, semmit nem szabadott. Gellért megengedte, hogy két végzős színész-, vagy rendezőhallgató is beülhessen, így lehetett ott Pethes Gyuri rendező – sajnos, már régen meghalt -, aki nekem később mesélte el, hogy mi történt. Bementem, s hiába jártam már negyedik éve pesti középiskolába, abszolút tájszólásban beszéltem. Elkezdtem, hogy „Gellért elvtárs, kérem…”. Elkezdtem onnan, hogy én el nem tudtam képzelni, hogy lehet színésznek lenni, elmeséltem Hevesvezekényt, ahol fölszállt a vonatra Búzás Pali, elmeséltem, hogy késtem le a jelentkezést, mert nem akartam jelentkezni, a templomot is, hogy majdnem rám zárták, s hogy elmentem az Erkel Zeneműkiadóba, Kálmán Imrét úgy-ahogy ismertem. S akkor megkérdezte, hogy „abból” mivel jött, mondom Sylvia belépője, de „itten” tessék leállítani, innen már nem tudom… Mindezt hosszan meséltem-beszéltem, ő végighallgatott. Elkezdtem mondani a verset (Csokonai A Reményhez), leállított, kérte, „no, kezdje el a Sylvia belépőjét”, ezt is rezzenéstelen arccal… Hajhó, hajhó… Azt mesélte utóbb a Pethes Gyuri, én kimentem, a Gellért Endre – aki sosem csinált ilyet – hátravetette magát, elkezdett visítva röhögni. Mindenki röhögött, engem idéztek tájszólásban. Minden mondatom után röhögtek. Úgyhogy majdnem negyven percig senkit nem hívtak be. Hát, én tudtam, hogy engem nem vettek fel.
No – megszeretett a Gellért Endre!
S később, mivel ő hamar öngyilkos lett, átadott a Majornak…
Ha nem Gellért Endre fedez fel, s ha nem Major Tamás nevel föl, akkor nem az
a színész vagyok, mint ami vagyok. S amikor Gellért első öngyilkossági kísérlete után, a zárt osztályon feküdt, a főiskolán elzártuk a székét, hogy más nem ülhet rá, csak ő, ha már meggyógyult. Annyira tiszteltük.
Mondták, hogy senkit sem ismer meg; elfelejtett olaszul. Egyszer csak jött a hír, hogy megismerte a Majort, a Gobbit, bement a Várkonyi, akivel olaszul beszélgetett. Jön az Egri Pista, ha valaki most nem tudná, színész-rendező, s azt mondja: „Törőcsik, a Gellért kéri, hogy látogassa meg!”. Még a zárt osztályon volt. S én meg harmadéves főiskolás. Nem a zárt osztálytól ijedtem meg – nem azt mondom, hogy jó oda menni -, hanem attól: én, a Gellérthez? Egri: „Nézze, ott fogom magát várni, és mikor maga megjön, én elmegyek”. Fölmegyek, bemegyek, Egri: „Bandikám, megérkezett a Törőcsik Mari! Mari, üljön ide!”. Sose felejtem el a szobát. Keskeny volt, s érdekes, ilyen sötétzöldre volt festve /közeli bokor erőteljes zöldjére mutat Marika a velemi kertben/. De valahogy olyan göcsörtös és fényes volt. Egy ágy, aminek nincs széle, csak egy paplan meg párna. Hokedli-szerűség, azon Egri Pista. Fölállt s azt mondta, „Törőcsik, üljön ide le, szervusz, Bandikám, elmentem!”. Azt mondja a Gellért: „Adna nekem egy pohár vizet?”. Én: „Gellért elvtárs, mindjárt szólok egy ápolónőnek!”. Ő: „Nézze, ott a falban nekem már nyitva hagyják az ajtót, nyissa ki!”, s ott volt a csap. Ilyen, mint a fürdőszobákban van… Aztán visszavittem a poharat; ráhajtottam az ajtót, leültem.
Hogy megértse az ő első mondatát, s megértsék az olvasók is: ő tudta már azt, amit mi csak később tudtunk meg, hogy úgy lett öngyilkos néhány évvel később, 1960 tavaszán, hogy ne lehessen megmenteni. Eljátszotta… Mindig késett és egyre többet késett. Mert mindig kísérgették, mindig volt vele valaki. Kérte, „hadd menjek – maradhassak – már öt percig egyedül”. Addig húzta egy évig, hogy már késett egy órát; egy óra hosszára ment el és még késett tizenöt percet s bejött röhögve: „Meg vagytok ijedve, ugye?”. És öngyilkos lett, úgy, hogy nem tudták megmenteni. Ezt szépen fölépítette az ő kristályagyával. Mindezt most azért mondom, mert a zárt osztályon ezzel kezdte: „Azért kértem, hogy jöjjön be, mert végül is nem tudom, hogy mi lesz velem. És szeretném, ha tudatosítaná magában, hogy maga nem parasztszínésznő, hanem intellektuális színésznő”.
/Ránk s belénk telepedik a csend az alpokaljai domboldalon./
Mondom: „Köszönöm szépen!”, és elmentem. Ott nem kérdezhettem meg, hogy ezt miért nem mondta el a Soós Imrének, aki hercegnek született? Nem tudom. A Major meg azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák az Imrét. Rólam se tudta – akkor még nem. Tudniillik filmeket nem nézett, azon kívül a rendezőket tanította, s a negyedéves színészvizsgákat nézte csak, de se a Soós Imre nem vizsgázott, se én, mert filmeztünk. Tehát bennünket ő nem látott. Azt viszont tényleg betartotta – mindenkit nem tudott leszerződtetni minden évben -, hogyha valakire fölfigyelt, annak a nevét fölírta és azt figyelemmel kísérte. Így szerződtette le aztán a Kálmán Gyurit, a Máthé Erzsit… De ő a Soós Imréről nem tudta… A Gellértet meg ott a zárt osztályon nem kérdezhettem meg.
Az Imre ebbe halt bele. Ezért ivott. Mert neki Hamletet kellett volna játszania.
/Közbevetem, hogy Debrecenben Rómeó volt./
Rómeót játszotta Soós Imre, ez igaz. Maár Gyula készített velem egy – Színész vagyok címmel – interjút, hosszú beszélgetést, amikor elküldtek bennünket a pályáról, akkor költözünk ide, Velembe /1973/. Boldog vagyok, hogy archiválták ezt a beszélgetést, én kértem, hogy soha ne töröljék le. Szerencsére Maár Gyula még élt, amikor megismételték! Ma már nem divat, de telefonok özönét kaptuk, hogy ilyen csodát ritkán láttak… No, itt volt az, hogy állandóan vette a Koltai Sutyi – Koltai Lajos operatőr – a beszélgetést, s én sose tudtam, mikor van vagy nincs bekapcsolva a kamera, ezzel én nem törődtem. Azt megszoktam, hogy ő ott van és kész. Egyszer csak azt mondja: „Gyere Mari, bekapcsolnék neked egy magnót, és hallgasd meg!”. Bekapcsolja. A Peer Gynt-ből volt a Solvejg, amiért egy életre elküldtek a pályáról. És jó voltam. Rájöttem, hogy jó voltam. Kárpáti Aurél volt az egyetlen, az a régi nagy kritikus, aki azt írta: „Még keveset tud, de megérkezett valaki a magyar színpadra”. Egyedül ő. A többiek azt mondták, hogy kerültem én színpadra?! Szóval rájöttem és hát teljesen elaléltam. Utána bekapcsolja: A vágóhidak Szent Johannája… Mondom: kapcsold ki! Azt hittem, hogy ebben már olyan jó vagyok. De csak A szecsuáni jólélekben tudtam megcsinálni, amit itt kért tőlem a Major. Nem vagyok itt olyan jó… Ezután még valamit bekapcsolt, ezt már elfelejtettem, de utána: „Na, most még egyet hallgass meg!”. Lenyomja. Elkezdtem sírni. Összevágott bennünket a Soós Imrével. Az erkélyjelenet… És, tudja, az volt a fantasztikus, hogy én ezt a Majorral csináltam, s egyedül az erkély-jelenetet azt meg is csináltam. Ezt ritkán merem mondani, de ezt merem állítani. Na, most, hány évvel, évtizeddel azelőtt játszotta ezt a Soós Imre, s egy jottányit…, hogy mondjam: azonos ritmusban, úgyhogy, egyszerűen ilyen nincs a Földön, ilyen… Egyszerűen azt hittem, hogy ott… Végigbőgtem. Fantasztikus volt.
És hát ebbe halt bele.
De, hogy mennyire az volt a munkás-paraszt kormánynál: ha valaki parasztként jött, az paraszt is maradt. Ám nézze: Páger Antal nagyon szegény közegből jött, no, de fölvette a szmokingját, bement a villájába…
/„Az elegancia magatartás” – emlegette gyakorta Marika főiskolai tanárnője, Gombaszögi Frida/
Köztudott Richard Burton-ről, hogyha Angliába van embertelen szegénység, akkor ő aztán onnan, egy eldugott bányavidékről jött, na de, beült a Rolls-Roys-ába, rajta szmoking, mellette az Elisabeth Taylor, hát, az egyszerűen…! Akkor ő nem volt hülye paraszt.
Próbálj meg ne parasztlány lenni!
De, nálunk, képzelje el… Ugye, emlékszik a Vasvirágra? /Herskó János rendezte 1958-ban./ Eszméletlen siker, igen, eszméletlen siker volt Cannes-ban. Egy pesti lányt játszottam, Avar István alakította a szerelmemet, de eladtam magam a Várkonyi Zoltán által megformált mosodásnak. Herskó János körülbelül, nem akarok túlozni, de minimum huszonöt próbafelvételt készített, ha nem harmincat. S kihívott engem a filmgyárba, s ott ülök a székben, a Hadai Karcsi tette rám az alapot, ott volt a Pásztori Tibi is; ők még anno a Karády Katalint és a Szeleczky Zitát is festették. Teszik rám az alapot, és leguggol mellém a Herskó. De láttam, hogy… Mondom: „Mi baj van, János?”. Ő teljes kétségbeesésben: „Mari, Mari, könyörögve kérlek, próbálj meg ne parasztlány lenni!”. Mondom: „Miről beszélsz? Az én apám a harmincas években négylovas hintón járt, de amikor megunta a lovakat, csak lovaglásra tartotta azokat, autót vásárolt magának. Nagy személyzetünk volt. Vasárnaponként általában Lillafüredre vagy Egerbe jártunk ebédelni, hercegi uradalom intézőjével jártunk össze”. Ő: „Igen?”. Mondom: „Igen. Azt gondoltad, mert játszottam egy falusi lányt, akkor én már buta paraszt vagyok? Vagy a falusiak azok csak buták? Egy paraszt nem tud eljátszani egy Shakespeare-főszerepet, mit képzeltek ti?
De komolyan kérdem, de tényleg, hogy a halálba vitték a Soós Imrét?”
Aztán meglett a film.
Nekem az a szerencsém, hogy az Isten a tenyerén hordott, hogy ezzel engem megvédett. Igaz, hogy én annyira vigyáztam ezután. S olyan emberekkel voltam körülvéve, mint a Gellért Endre, aki, ugye, örökül hagyta rám: tudatosítsam magamban, hogy nem parasztszínésznő vagyok.
Miniszter volt Darvas József író. Hasonló szerepem lett volna az általa írt filmben, mint a Körhintában. Azt mondtam, nem létezik, hogy eljátsszam. Megsértem a miniszter urat, mondták. Én erre: nem sértem meg, föl fogom hívni. Ha még egy paraszt szerepet eljátszok a Körhinta után, le nem mossák rólam… Úgyhogy a Bara Margit játszotta el. Ez volt az első filmje. Ő meg annyira titokzatosan szép, gyönyörű volt, hogy rögtön ráfogták, hogy azért kapta meg, mert a Darvas József szeretője. A legjobb barátnőm, bár nekem nincsenek barátnőim - testvéremként szeretem. Statisztált nekem, értem a Nemzetiben, aztán meg én is megtettem ugyanezt neki, érte. Mert mi ilyenek voltunk. Életem talán két legjobb partnere ő meg a Kálmán Gyuri volt. Meg az Avar Pistuka. Azért volt egy pár, de a Margit csodálatos! Mert nem minden jó színész jó partner.
/Meg nem minden jó színész jó ember, már bocsánat a közbevetésért!/
Aki nem jó ember, az „lejön” a színpadról. Sőt, én tudok példákat, csak természetesen nem mondok. Hogy valakit csodálatos színészként ismertem meg, s romlott, mint ember - romlik, mint színész. Ez így van. Elromlik.
A másik testvérem: Jirí Menzel. Legelőször Belgrádban találkoztunk. Kérdezték utóbb: hogy tudtatok beszélni? Merthogy nem volt tolmácsunk. Ő az egyetlen ember, akivel kézzel-lábbal megértettük egymást. Három szót tudott angolul, én ugyanennyit. Bár ő most már beszél világnyelvet. Valamitől nagyon-nagyon megszerettük egymást. Gyakran kijártam Prágába, s ha ő ott volt, mindig találkoztunk, gyakran ebédeltünk együtt. Maár Gyulánál játszott is egy főszerepet /Felhőjáték, 1983/. Korábban kőbányában is dolgozott, aztán csak ígérgettek neki munkát… Én meg, ugye, libling voltam. Mert, ahogy Magyarországon semmit le nem írtak rólam, de Moszkvában meg ott mindent. Cannes-ban Arany Pálma, egyből megkaptam Karlovy Varyban az életműdíjat… És az volt az én nagy örömöm, hogy amikor bejött a rendszerváltás, a Menzelék, az elnyomott generáció tagjai meghívtak Prágába, s rendeztek nekem egy nagy vetítéssorozatot, hogy én az övék vagyok… Ez annyira jólesett, hogy azt hittem, belehalok.
Garas Dezső is különösen közel állt a szívemhez; vele játszottam a legtöbbször. Férj-feleséget, mindent. Kozák Andrissal, sajnos, csak egyetlenegyszer játszottam Jancsó Csend és kiáltásában. Látom-hallom a tévében egyik március tizenötödikén, hogy a Nemzeti dalt elmondja Kozák András. Ez nem normális! – így magamban. „Talpra magyar…” Végigsírtam. Fölhívtam a Drahota Andreát, s kértem: „Mondd meg a párodnak, hogy egy életre beleszerettem.”. S aztán még egyszer mondott Petőfi-verset: „Ha férfi vagy, légy férfi, / S ne hitvány gyönge báb…”. Hát, ezt is úgy! Még a Fehér Gyuri rendezett nagyon szép József Attila-estet Jordán Tamással.
Pilinszky János testi-lelki jó barátunk volt, Négysorosát tudom kívülről, ha álmomból fölébresztenek, akkor is. Jó, hát persze, szívesen elmondom most is: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.”
/1970-ben, a Szerelem című Makk Károly-film forgatásakor ismerte meg élete párját, Maár Gyulát – 1934-2013/
Meg szoktam mondani, hogy őneki a nevét nem említem, nem beszélek róla. De most kivételt teszek, mert végül is azt a pillanatot idézem föl… Ott állt egy férfi a díszletek között és rám se nézett. Csak úgy néha. Nem jött oda bemutatkozni, úgy állt ott. S kérdeztem, hogy ki ez? Mondják, Maár Gyula filmrendező, de még nem készített filmet. De újságírással is foglalkozik, bölcsészkart is végzett és fölkérték, hogy a Filmvilágnak írjon a Szerelem forgatásáról. Kérdem: nős? Azt felelték: igen. Huh! – mondom magamban. A lényeg az, hogy kimentünk a Nemzeti Színházzal Moszkvába vendég játszani, visszajöttünk, folytattuk a filmet. Bementem a díszletbe, ugyanott állt Maár Gyula. Kinéztem rá, de szerintem akkor sem nézett rám. Odanéztem. Odamentem hozzá. Átöleltem. És azt mondtam, hogy itt vagyok. S azt válaszolta, hogy akkor jó!
A napokban fölhívtam Nemes Lászlót, a Saul fia rendezőjét, s nem csak azért, hogy gratuláljak. „Tudom, hogy Maár Gyula lett volna az első, aki át akarja magát ölelni! Én mondom, nagy szerencséje van, mert ha így mennybe ment, akkor itt már nem tudják eltaposni!”
/Alföldi Róbert azt mondta Marika hetvenötödik születésnapján a Nemzeti Színházban, hogy kevés embert irigyel, de őt igen. Az eszéért, a humoráért, a tehetségéért, az erejéért, s azért, hogy többször föl tud(ott) támadni./
Egyedül ő látott engem halva. A családom se látott. Kérdeztem tőle, hogy néztem ki? Azt mondja: „Mari, ne haragudjon, borzalmas látvány volt, borzalmas”.
Sose törődöm azzal, hány éves vagyok. Most se azzal vagyok elfoglalva, hogy nyolcvanéves vagyok, hanem, hogy igen, az élet véges. Nem foglalkozom azzal, hogy meghalok s hogy mikor. Ezt tudomásul kell venni. Azt szoktam mondani, a drága Máthé Erzsivel meg a Psotával szoktam beszélni arról, hogy „egy életünk van, és nekünk nagy életünk volt; nem véletlen, hogy most is ti szerettek engem a legjobban, én meg titeket”. Nem tudom, szóval csak erre gondolok, hogy az élet véges és mindenütt szebb a múlt, ahová beteszem a lábam, mint a jelen. Úgyhogy ez van.
Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy mit adnék útravalóul a gyerekeimnek? Mondom, ne haragudjon, de ilyen hülye kérdésre nem tudok válaszolni. És egyszer hajnalban fölébredtem, mondom, dehogynem! És meg is kapta a fiam is meg a lányom is: a legfontosabb, hogy szeretni tudjunk. Ez a legfontosabb. Ennél fontosabb nincs a földön.
Szenkovits Péter (Velem, Harasztifalu - 2015 nyara)
Orvosok - művészet-tudomány-élet - magazin; 2015. TÉL
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése