/Szombathelyi7 – 2015.
november 28., szombat/
Egyszerűen mázlink van nekünk,
vasiaknak. Lehet(ne) csűrni-csavarni, vagy éppenséggel szerénynek,
visszafogottnak is lenni, mert mondjuk egyszerűen (talán) úgy illik/illene, de
végtére akkor is igaz ez: minden idők legsikeresebb magyar színésznője – nyolc
filmjét mutatták be Cannes-ban, ahol a legjobb női főszereplő díját is megkapta
(Déryné hol van? – 1976), életműdíjat is átvehetett (1983) - picurkát jobban a
miénk, mint bármely más honi régióiban élőké.
Törőcsik Mari a mi vidékünkön
van leges-legelsősorban otthon. És nem „csak” Velemben meg Kőszegen, hanem,
bizony, Szombathelyen is. Immár 1973 óta.
Időről-időre futótűzként
terjed az örömhír, többnyire kérdés formájában: „láttátok a piacon?”. S
meglehet, akkor is érzékeljük itt-létét emitt s amott, főtéren, kávézó
teraszán, vendéglőben, amikor csupán a képzeletünk festi oda. Bensőnk bizsergi,
hogy bármelyik pillanatban össze is futhatunk/futhatnánk vele; de, ha ez mégsem
történne meg a maga valójában, valahogy az egész miliőnk akkor is más
megvilágításba kerül, fény fókuszálódik – általa/tőle – ránk is. S persze
fészkelődik bennünk a kíváncsiság: vajon miképpen lát(hat) ő bennünket? Hogy
érzi magát velünk/közöttünk?
Kobak-számítógépünk
memóriaegységét rendesen inspirálja, rögvest ki is dobja a „gép”: hol, miben,
mit is játszik most éppen… Hja, azt tudjuk, alapból: a mindenkori Nemzeti Színház
az ő bázisa. 1958 óta. A Blaha Lujza téri, majd a Hevesi Sándor téri (igaz,
azért voltak ágak-bogak), manapság a Bajor Gizi sétányon, a Dunától épp, hogy
(tényleg) kőhajításnyira fekvő színi palota.A nagy nemzeti-s generáció utolsó mohikánjaként nekünk, személyesen is elmesélte már – vasi megyei és városi lapban, helyi tévéstúdiókban, teátrumban, agorán, néhány nappal ezelőtt pedig a Savaria Moziban: a születésnapja alkalmából, az Aranykorúak ölelő/babusgató karéjában –, hogy őt, amikor bár a filmes „Körhintán” már(is) a legmagasabb szférákban repült, ragyogott, csillogott világszerte, addig anyateátrumában zöldfülűként kik, mekkora színészóriások is vették védőszárnyaik alá.
„Igen-igen jó közegben dolgoztam, nagyon szerettek engem. Amikor például A tizenhetedik baba nyarában próbáltam – a Várkonyi Zoltán rendezte, játszott benne a Mészáros Ági, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Básti Lajos, Bárdy György -, milyen rendesek voltak velem! Abban az időben nem nagyon lehetett utazni, s én minden évben voltam azért vagy Párizsban, vagy Cannes-ban. 1960-ban meghívtak a mexikói Acapulcóba, csakhogy én próbáltam… Mikor egyszer megyek be a próbára, ott áll a Major Tamás, a Várkonyi, az egész társaság, s elkezdenek velem majdnem ordítani: mit képzel maga, hogy kikéreti magát Mexikóba, amikor a Nemzeti Színházban szerepet játszhat ilyen és ilyen színészekkel! S én elkezdtem dadogni: bocsánatot kérek… Máskor gondoljam meg, mondta a Major. S akkor: letérdelt a Gobbi, letérdelt a Básti, a Mészáros Ági, a Lukács Margit, a Bárdy, s így szóltak: kérik a vezetést, ők próbálnak helyettem felváltva, csak engedjenek el. Végül is így kiadtak a Hungarofilmnek, utazhattam. Szóval ilyen emberek között tanultam a szakmát!”
S cseng ott, legbelül a mi
földink megélt, megszenvedett életérzeteinek nem egy s nem kettő eszenciája (kivonata), esszenciája (lényege)
is: „Amikor valami nem sikeredett, vagy bukást éltem át, akkor az első sokk
után rettenetesen bíztam magamban. Amikor valami nagyon nagy siker ért, akkor
az első eufória után rögtön azt mondtam, hoppá, csak ennyit tudok? Az örök
kétely kell, hogy mindenkit éltessen.”
Marika – s ki ne tudná,
Marián-nak kanyarította be a Heves megyei Pély jegyző ura a nevét /véletlenül/
az anyakönyvbe 1935. november 23-án, gyermekkori „színjátszó-társai” pedig Mariannak
szólították – szinte soha nem felejti el elsősorban miattunk, az őt példának
tekintő/tartó, benne a művésznőt s az embert egyszerre/egyaránt tisztelő, becsülő,
őt követni szándékozó nemzedékek érdekében kifejteni: „Amikor elkezdek hinni
valakinek, akkor nem tudna velem örömmel dolgozni, ha bizonyos pillanatokban
nem inspirálnám őt vissza, nem adnék neki valamit. Ebből születhetnek szép
pillanatok.”
S persze, hogy itt(hon), Vasban,
velünk együtt élte meg: „Sok-sok évig innen egyfelé nem volt kijárat. Ennek
persze azért örülök, mert így bejártam az Őrséget, minden falut és várost.
Voltam az összes templomban, parókián, ismerek minden szép házat, hiszen
folyton ezen a vidéken kirándultunk. Aztán egyszer csak átéltük, hogy akkor
mehetünk át az addig számunkra csukott részbe, Ausztriába, amikor csak akarunk…
Amikor néha csak úgy szórakozásból kijelentettük, no, menjünk át a szomszédba
valahová, hosszú ideig mindig azt mondtam a határon: hihetetlen, hogy az ember
csak úgy átmegy. A két gyerek mindig nevetett, mama, hagyd már abba, ez olyan
természetes! Nekem pedig mégsem az.”Nekünk, itt élőknek pedig immár több mint négy évtizede az a legtermészetesebb, a legmegnyugtatóbb, hogy Törőcsik Mari a miénk a leges-leginkább. (Ennyi önzőség, ugye, bocsánatos?!)
Egyszerűen mázlink van
nekünk, vasiaknak. Adja a Jóisten, hogy ez így maradjon még nagyon, de nagyon
sokáig!
Szenkovits Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése