A halottak élnek. Mexikóvárosban, Tangerben, Londonban, Rómában, Tokióban, az Alpokban (a Kárpátok ölelte medencében)... Égen, földön (Földön), levegőben (s légüres térben), azaz bárhol, bármikor föltámad/hat/unk.
James Bond örökéletű. Ez szép tőle (is). Sean Connery, George Lazenby, Roger Moore, Timothy Dalton, Pierce Brosnan, Daniel Craig…
A nevem… (Nem ér!? Ez azért így túl egyszerű lenne.)
De mégis: kinek is a bőrében-képében vagyok éppen most itt? Miért?
S mi lehet a titka annak, hogy ez a 007-es ügynök – a filmes szülemény – mégis több lehet, mint önmaga(m)?
Mindenkori tervezőiben, (újra)alkotóiban, megálmodóiban van valami közös, azon túl, hogy az efféle mozi-teremtés igen-igen jó üzlet. (Hm.)
Kopogtatás, kacsintgatás belénk/felénk, legbelülre: hahó, öcskös/kisasszony, nincs ám lehetetlen!
És, ha ezerszer tudjuk – mert megtapasztaltuk -, hogy ez egyszerűen hazugság, akkor is bedőlünk újra meg újra a 007-es ügynök(ök)nek.
Átvág(nak) bennünket, megint? Na, és! Hagyjuk. Önként és dalolva. Mert (így) elhisszük magunkról azt (is), amire egyébként soha nem voltunk, nem vagyunk, nem is leszünk /már?/ képesek. Hogy mégis meg tudjuk váltani a világot.
Hivatalosan 1962 - a sorozat nyitánya - óta. De /talán még/ mindenki be tudja helyettesíteni a saját évszámát (születési dátumát); hogyan is „bondolom” én ezt az egészet?
Spectre (ami, ugyebár egy ördögi szervezet neve) – A fantom visszatér. Színes, belém beszélő amerikai-angol akcióthriller. Csepp(entés). Amennyire parányi, annyira sűrítmény is egyben: belepréselték az emberiség mai (legaktuálisabb) kvíz kérdéseit/témáit. Még az általam – szerencsére igen sokunk által – nagyra becsült Angela Merkel, aki a világ XXI. századi lelkiismerete, is mintha megjelenne benne, egészen áttételesen…
A fő- és mellék gonoszokról pedig nem beszélve. Minta akad(t) ezúttal is garmadával. Nézzünk csak körbe, legelébb saját magunkon belül, s picikét távolodjunk; a sátáni hadoszlopok strigulázásában - illetve leginkább azok eltüntetésében - mindig is jók voltunk.
Csaknem mindent, ami ma elérhető/megszerezhető - s persze, e megállapítás is, mint az összes eddigi reflexió(m): nagyvonalú leegyszerűsítés - bevet Sam Mendes második Bond-rendezésében.
Lenyűgöz.
Mintha ott lennénk egyik-másik szerkesztőségi/film-ötletelési értekezletén: ide és ide kérek (tíz)ezer ötletet, még többet s többet, aztán, kiszórni majd mindegyiket, újra és újra agyalni kéretik! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Kifulladásig.
S csak-csak alakul(gat)hatott a képlet; megvan! Igen! Megmondtam, ugye!? Csattanhattak a praclik/pacsik, hogy aztán megint lehessen kezdeni csaknem mindent elölről… Mindez (is) süt, szinte perzsel a legfrissebb Bond-ból.
És pezsdít e példa. Legalább merj belekezdeni te kuka néző: élet- s értékmentésbe. Megváltás-próbálkozás-szerűségbe. Európában. A Közel-Keleten. Mexikó(város)ban…
Az élők – a hősök is (előbb-utóbb), hja, kérem - meghalnak.
De miért ne hinnénk/hihetnénk mi is a jó Bondunkkal együtt, hogy újra és újra, bárhol s bármikor föltámad(hat)unk. Így vagy úgy.
Aki nem hiszi (nem hisz benne), járjon utána…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése