Őszinték, Nagylelkűek Keverék(elegy)e (ŐNK); ha ezt a mi kis „mulatónkat” – Föld-galacsinunkat – ekképpen is nevezhetnénk, egyszer, valamikor… Talán(y).
Az Őrölt Nők Ketrece (ŐNK) Alföldi Róbert rendezésében: nyolcvankettedik előadás, a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színháztól, Stohl Andrással és Hevér Gáborral a főszerepekben, Szombathely, Sportház. Kiáltás/kiállás mindazokért, akiket valamiért – mert mások, mert „csak” – megjelöl/t/ünk, megaláz/t/unk, kirekeszteni próbál/t/unk.
Az egyetemes emberszeretet közösségi példázata.
Négy nappal Párizs – 2015. november 13., péntek - után.
Milliárdnyi emberfia szíve a francia trikolór színeiben.
A laptop (bár) üzemképes; a szavak (mégis) ki tudja, hová gurultak?
S újabb péntek – Bamako.
Bombamellényes Brüsszelben...
Nem, nem 2001. szeptember 11. az origo, ez bizonyos.
Már négyezer éve… Közel? Keleten?
Négymillió esztendeje?
S melyik bolygón? Ki kezdte? Miért?
Hány ismeret(el)lenes az egyenlet; billió?
Nézzünk(?), nézzek legelébb is abba, aki a legközelebb áll hozzánk/hozzám: magunkba/magamba. Merthogy a saját galaxisom távolodott el tőlem a legmesszebbre… Ezért is kell (vajon) a stukkert másokra szegezni? Pléh üdítős-szerkezetet poggyászba csempészni, ártatlanokat/ártalmatlanokat revansból szétszóratni…
Sorsosztó dívány(ok)on a nagy Rendezőt játszani/alakítani? Szerepcsere az Örökkévalóval? Nekem aztán ide a léteteket!
Sátáni tudat- és lélekcsavarodás.
Gyújtsunk/gyújtsak gyertyát. ÉRTÜK:
a tiszta lelkűekért.
S hogy ki-ki a saját csendjét
– ebben a bődületes, pokoli /világ/politikai hang- és képzivatarban – meglelhesse.
Vajon megtalálhatja-e? Pszt! Tompít(ás). Kísérleti ön átadás/-vétel. „Pró-ba”.
Újra meg újra. Hátha. Nem szétkürtölve, szétfröcsögve, rázúdítani a szennyesünket folyamatosan más(ok)ra. /A látszatörömeimtől is mentsd meg uram a kortársaimat!/
Tolerancia, nyitottság, elfogadás - önmagammal; meghallgatni, mit is súg a hangtalanságom. Az önkéntes szilencium elűz(het)i az önkény(eme)t. Megelőz(het)i a további /te jó ég!/ elembertelenedés(eme)t. Az elcsitulás nem a gyávaság(om) jele, éppen ellenkezőleg: a saját – szolid/szelíd szólamra találásom időszaka (lehetne).
Legbensőmet simogató – mesterkéletlen - hangvilágra ébred(het)ek.
S legelébb is súgjak, súgok(!) magamnak valami szépet. Hogy meghallhassam azt a másikat – megértsem az eltérőt/különbözőt is - bennem.
S ők, szóval: „azok”, miért is lennének gyarlóbbak, mint önnön saját lényegem?
Értéknek – lenni, tartozni - valahová: közös, öröm, forrás.
Hát – máris(?)/mégis – együtt.
„Talán valóban mottója lehetne életünknek ez a mondat: ’Ne menj tovább, barátom…’. Akkor se, ha azt veszed észre, hogy fiatalok egy csoportja, minden ok nélkül, fenyegetően vesz körül valakit a földalattiban – csak azért, mert más a hajviselete, vagy, mert nem tetszik az arcbőrének a színe. Talán ez az egyetlen, amit megpróbálhatunk, talán ez az egyetlen remény…”. (Ember Mária író/újságíró - Holokaust emlékkönyv, a vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulója alkalmából, TEDISZ, Budapest, 1994)
Talán. Valamikor? Egyszer…
Most!
ŐNK: Őszintén Nagylelkűek Közössége!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése