A kezem ügyébe került a 2008-ban kiadott Rajtam is múlik című vallomáskötetem, melyben Geszti Péter - egyebek között - ekképpen beszél:
"Szomorú tapasztalatom egy ideje: mi, magyarok azzal tesszük legnehezebbé boldogulásunkat, hogy elfelejtettünk egymással kooperálni, együttműködni. Ma a legelemibb értelemben sem létezik ez. Ha például autót vezetünk az utcán, akkor nem haladni akarunk, hanem legyőzni a másikat. Leelőzni, beinteni, bebizonyítani, hogy mi erősebbek, gyorsabbak, győztesebbek vagyunk, s nem óhajtunk részt venni egy közös szabályok szerinti rendszerben, amit speciel közlekedésnek hívnak.
Vagy a legtriviálisabb: nem is versenytársnak tekintjük a másikat, hanem egyenesen ellenségnek, s nem tudunk előítélet-mentesen véleményt alkotni egymás teljesítményéről, mert elvakít minket az indulat, a ki nem beszélt múltból, fel nem dolgozott történelmi és családi traumákból fakadó frusztráció, amelyre a politika még rá is tesz egy lapáttal.
Pedig együttműködés nélkül nincs kultúra, nincs társadalom, csak ez a nagy össznépi depi, ami magányossá, tohonyává, iriggyé és kisszerűvé tesz, s amitől a győztesek is vesztesnek érzik magukat egy lassan teljesen érdektelennek tűnő provinciában.
Ez a magyar depresszionizmus, ez a mi kergemarhakórunk.
Mindannyian azt kívántuk egymásnak, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene?
Bejött.
Most pedig csodálkozunk: honnan lesz holnap tej?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése