2013. október 19., szombat

Tarr Béla: A londoni férfi

Talán még soha nem kavart föl ennyire film. Nyilván azért, ment annyira rólam (is) szól.
Most, hogy megint rá gondolok, zavarba ejt magam előtt is a saját zavarom.
Anno évekig vágytam arra, hogy elkészüljön. Tudtam, hogy a korzikai Bastiában forgatja Tarr Béla és stábja rendkívüli nehézségek közepette. Jóllehet Georges Simenon A londoni férfi című  -  Krasznahorkai László és a rendező forgatókönyvének alapjául szolgáló - bűnregénye nem is ott, hanem egy másik francia, Angliához közeli kikötőben játszódik. A főhős Maloin, a váltóőr. Aki: „Ugyanazt tette, ugyanakkor, ugyanott, lassan már harminc éve.”
Egy toronyból irányítja – leginkább csak figyeli - a gyér éjszakai forgalmat. Hajó érkezik odaátról, az utasok elhagyják a fedélzetet, többségük fölszáll a csatlakozó – várakozó – vonatra, s utazik tovább: Európa belsejébe. Párizsba, bárhová; valahová. Még ne előlegezzük meg, de azért sejtjük: talál-talán a boldogság felé is.
Maloin meg van. Csak úgy. Monotón mozdulatok, percek, napok, évek, évtizedek.
Megőrülnék egy vasútállomáson, ha soha, de soha nem száll(hat)nék föl egy szerelvényre. El. Majdnem mindegy, hogy hová. Itt hagyva a megszokottat, a fásult – gyöpagyú – énemet (is). Képletesen is persze. El-, kivágtatni, tovaszáguldani önmagamból, hogy valahonnan máshonnét, más szempontból figyelhessem azt az énemet, aki vagyok. Vagy az figyelné, aki lenni szeretnék. Szerettem volna. Meg ahol létezem, avagy léteznem kellene másképpen, máshogyan.
Naponta úgy robotolni mondjuk egy reptéren, hogy az ember talpa soha nem hagyhatja el a földet, ha csak tíz-tizenkét ezer méter magasra is feljusson; a végtelenre még csak nem is gondolva…
Halmozódnak a hétköznapok, telnek a torronyban az éjszakák, a menetrend odahaza is mindig, de mindig ugyanaz; vár haza az asszony, növekszik a gyerek. Perspektívátlanság minden szinten.
És egyszer csak, egyetlenegyszer történik valami. Valami rendkívüli. Esetünkben – csupaszítsuk le a lényegre – bőröndnyi pénzhez jut Maloin. Mit kezd vele?
Fogd a pénzt és fuss? Mi zajlik le benne(m)? A kisemberben, a porszemben.
Eliszkolok? Eldugom jobb időkre?
Fogom a családot is, aztán köd előttem, köd mögöttem? Tehettek egy szívességet valamennyien…
Szunnyadó létezése(m) föllázad. A francba, most akkor mi legyen?
Mikor nem fordulok ki magamból? Mit csináljak, hogy a tükör mögül - amibe mégiscsak bele szeretnék nézni nyugodt lelkiismerettel -, szóval odaátról ne köpjem le magam?
Tarr Béla filmje dögunalomnak indul, az elején még legalábbis úgy tűnik. Jóval később nyernek értelmet a csigalassúságú snittek. 29 ilyen van a 132 perces a műben.(Nem számoltam, de tudom.) Az első harmadban azt hittem, készakarva játszik az idegeimmel; a harmadik harmadban pedig azt akartam, hogy ennek igen-igen sokára legyen csak vége.
Mert olyan ez az önvizsgálat, ami éppen akkor, amikor nézzük az alkotást, számunkra még nem annyira veszedelmes. Hiszen film. Mi közünk hozzá?
Az elvetett mag utólag növekszik bennünk. Terebélyesedik. Fojtogat. Hogy aztán történetesen hetek múltán, már a szavakat keressük: mit, miképpen láttatott saját magunkról (is)?

Kikötői hősünket – abszurd: ha az ember sohasem indul el sohová, akkor hol a csudában is köthetne ki? – a cseh Miroslav Krobot formázza meg. Semmi rendkívüli nincs benne, ha csak  az nem: ember. Közülünk, halandók közül való. Feleségét a nagynevű Tilda Swinton adja; arcán mindaz nyomot hagyott, ami az elmúlt harminc évben nem történt meg vele (sem). Szirtes Ági, aki valójában a főnökét kirabló, utóbb társát a pénzeskofferral (ugyebár ezt kaparintja meg utóbb Maloin) együtt vízbe hajító londoni férfi felesége, olyan sorstérképet rak elénk, amely belénk vésődik. Lénárt István felügyelője: ilyen buldog, mégis csupaszív nyomozót még soha nem láttam. George Simenonnak igaza van, nála ekként szól A londoni férfi legelső mondata, ami utóbb föl-fölcsendül bennünk: „Akkor nem veszünk észre semmit, egyik óra úgy múlik el, mint a másik, és csak később eszmélünk rá, hogy különleges pillanatok voltak, kétségbeesve igyekszünk felidézni őket, újra egymáshoz passzítani az illanó perceket.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése