Az ember nem önmagáért él – Bistey Zsuzsa – Amit megélek és ami jó, attól az egész kozmosz jobb lesz

Fél mondaton (is) múlhat egy emberi sors. De valakinek ki kell mondania azt. Hallhatóan. Az objektív rálátás mindenen átsegít. Nem kell bizonyíték: ez vagy te. Íme az ember! Aztán persze nehéz; az önismeretnél nehezebb út nincs, vallja dr. Bistey Zsuzsa szellemtudománnyal foglalkozó pszichológus, az ispánki Arkánum Szellemi Iskola vezetője.

„Hónapok óta azon törtem a fejem, hogyan ’lépjek ki’, hogy halljanak rólam az emberek, mikorra immár nagykorúvá vált az ispánki iskolánk. Ez volt, ami téged idehozott, erre érzékenyen reagáltál”, jegyzi meg legelső találkozásunkkor, megismerkedésünk után alig fél órával dr. Bistey Zsuzsa, aki férjével, néhai dr. Bistey Györggyel együtt alapította meg az őrségi Ispánkon az Arkánum Szellemi Iskolát. (Miután hosszú időt töltött angol nyelvterületen – 1970-ben „disszidált”, évekig egy angol banknak volt az összekötője dél-afrikai országokban, majd csaknem másfél évtizedig az Amerikai Egyesült Államokban élt, ahol klinikai szakpszichológusként dolgozott élete párja mellett -, szabadkozik, hogy nem zavar-e a tegeződés, mert odakint megszokta. Megtiszteltetésnek érzem.)

„ A 7 az emberi fejlődés száma. Az első háromszor hét év határozza meg a további fejlődés lehetőségét. Ekkorra épül fel, amit a kozmoszból magunkból hoztunk. A huszonegyedik év táján kialakul a szellemi én, amely felismerésekre tehet szert, s a hozott anyagból formálja a maga életét. A csecsemő persze még rejtély; egy egész kozmoszt hoz magával. Mi lesz belőle? Egyébként ne feledjük, rögzítsük újfent magunkban: a kozmoszt és az embert egy és ugyanaz a bölcs, szeretetteljes erő tartja együtt. Nem mellékesen: percenként átlagosan tizennyolcszor veszünk levegőt, azaz a nap 24 órája alatt 25 ezer 920-szor. A plátói kozmikus világév 25 ezer 920 egységből áll. Azaz a nagy kozmikus ritmust ugyanúgy hordozzuk.”

Második találkozás.

„Régi”, szeretetteljes, baráti üdvözlés. S természetesen rögvest belevágunk a közepébe. Ami esetünkben valójában azt jelenti: szívom magamba Zsuzsa asszony gondolatait, hogy azokat közvetíthessem.

„A valóságot és az igazságot azt nem kell kommunikálni, az mutatja magát. De ahhoz olyanfajta gondolkodás kell, ’ami’ vállalja a kockázatot, hogy elmélyülten gondolkodik. Na most a mai embert úgy nevelik, hogy maradjon a felszínen, amit már mások előtte megállapítottak, azt elfogadod és azon az alapon nézed a világot. De ha elkezdesz kicsit mélyebben gondolkodni – ez mindenre vonatkozik, saját magadra, a környezetedre, az eseményekre, a történésekre -, akkor különös összefüggésekre fogsz rájönni.

Azért mondom mindenkinek: amit a szellemtudomány ma adni tud a léleknek, ehhez nem kell bizonyíték. Némelyek arra biztatnak engem: bizonyítsd be, hogy már éltem. Erre én mindig azt felelem: bizonyítsd be, hogy nem. Az ember, mint szellemi én újra és újra a kozmoszban bejár egy bizonyos utat, és azután megkeresi a visszautat a Földre, hogy tovább tudjon fejlődni egészen különleges körülmények között, mert a Földön talán a legnehezebb szellemileg fejlődni. Ugyanis fizikai testbe vagy szorítva. Tehát a szellemed szinte lehetetlen helyzetbe kerül. Olyannyira lehetetlen ez a helyzet, hogy naponta nyolc-tíz órára meg kell szakítanod és ki kell szabadulnod belőle, mert mikor elalszol, akkor a lélek és a szellem alkotóelemei eltávoznak. És te maradsz ott az ágyon eszméletlenül. Nincs tudatod. A tudat kiszabadul. Akkor lépsz tudatba újra, ha valaki fölráz, valami fölébreszt. De az alváskor, az álom állapotában az ember szellemi alkotóelemei különválnak. Csak a vegetatív idegrendszered működik. Szóval a fizikai testben élni a lélek és a szellemi elemek számára elég megpróbáltató. Nehéz. Hetven-nyolcvan évenként viszont levetjük a fizikai testet egy hosszabb időre, mert a léleknek és a szellemnek szüksége van a kozmikus erőkkel való kapcsolódásra. Hogy újra magához térjen, levonja ennek az életnek a tanulságait és felkészüljön a további fejlődésre. Ezt mind a szellemi énünk felügyeli a kozmosz teremtő szellemi hatalmainak segítségével, a lélek pedig magával viszi tapasztalatait. Először megnézi a letelt életet, feldolgozza, utána a kozmoszban egy bizonyos utat bejárva – a Nap-kozmoszon belül – az előző életének a minőségéhez képest begyűjti a szükséges képességeket és talentumokat egy következő inkarnációra. És így születik meg. Nem lélekvándorlásról beszélek, mint a régi hinduk, hanem a szellem újratestesüléséről. S ha az alapjait akarom megfogalmazni, akkor a hármassághoz kell nyúlnom. Egy: a fizikai test alá van rendelve a genetika törvényének. Tehát öröklési áramlatba lépünk. De ez is olyan valami, amit felépítünk a szellemvilágban, hogy hová – a Föld melyik pontjára -, kihez jövünk. Mert nyilvánvaló, hogy egészen más sors épül, ha valaki Magyarországra születik, vagy Timbuktuba, vagy Etiópiába. Markánsan más sorskörülmények közé kerül az ember. Kettő: a lélek alá van vetve a karma, vagyis a sors törvényeinek, amelyeket maga épített be magába, mint az előző életek következményeit. Ki akarja küszöbölni, illetve tovább akarja fejleszteni azokat. És ezt önmaga vállalja. Három: a szellem – az előbbiek miatt - alá van rendelve a reinkarnáció törvényének. Tehát a fizikai test a genetikai áramlatba jön, a lélek a karma törvényvilága szerint csatlakozik, s végül a szellem, amelyik elintézi, hogy újrajöhessek, mert szükségem van rá.

Ahogyan azt mondani szoktuk: Krisztus visszajön újra. Neki megengedjük. Ő újra eljöhet. (Elmosolyodik Zsuzsa asszony.) Ez olyan érdekes volt mindig számomra. Hogy még ő jöhet. De az, hogy mi is jövünk, azt már nehezebb elképzelni. Az én pszichológiai praxisom viszont éppen ezzel indult: a XX. század utolsó harmadában múltba tekintő, úgynevezett regressziós javaslatokra, vagy hasonló ’iskolázás’ hatására az emberek hihetetlen gyakorisággal ’átbillentek’ egy előző életükbe. Tehát senki nem mondta, hogy ez – hogy ilyen – van, vagy tettem volna olyan indikációt, hogy na, most menj szépen vissza az időben és bukkanj föl valahol. Egyszerűen átbillentek. És ekkor jöttem rá, hogy ez a felismerés most már olyan közel van hozzánk, hogy ennek elébe kéne menni. Mert hiszen erről van szó. Más különben milyen forrásból hozna ő elő ilyen emlékeket, s néha nagyon különös, traumatikus emlékeket, amiknek a következményeit megtalálja a mostani életében.

Tulajdonképpen az emberi tudat informált engem arról, hogy az újraszületés, mint az emberi élet szellemi alapja újra itt van a nyugati ember lényében. A keletiek soha nem felejtették el. De a nyugati embernek el kellett felejtenie, mert ezzel a világlátással nem igazán lehet(ett) elfogadni azt az illúziót, hogy minden az anyag és minden a föld; nekik ez volt a feladatuk.

Szóval a lélek készen áll arra, hogy a szellemi énjével találkozzon. Nos, én ezt a munkát segítem.

Meggyőződésem, hogy a pszichológia, ahogy művelni kell, egyre inkább beavatási tudomány. Régen mit jelentett a beavatás? Nem textilipari fogalom… (Nevet.) Misztériumközpontok voltak a Földön, ahol misztériumtemplomokban pontosan kiválasztott, lelkileg, testileg felkészített tanítványokat beavattak az emberi jövő szellemi áramlataiba. Készítették őket. Ezek a helyek a legtitkosabbak voltak, akárki nem is kerülhetett a közelükbe. Tíz-tizenöt-húsz év előkészület után lett valaki beavatott. De: a mai világban szintén folyik egy beavatás. Csakhogy nincsenek misztériumtemplomok, hierofánsok, akik fogják a kezedet mestertanítóként, aki végigkísérne téged, s amikor elérted a megfelelő szintet, megerősödött a lélek, harmonikus a test működése, a kettő együtt tud dolgozni, akkor befektetnek egy kőszarkofágba és három napra rá kiemelik a finom teste(i)det. S ezalatt bejárod a kozmoszt, a kozmosz egész addigi történetét; belenézel a jövőbe és visszajössz. Amikor fölébredsz ebből, akkor vagy beavatott. Mert időnként az emlékezetedben felmerül, hogy mit láttál a kozmoszban. Ez volt minden beavatásnak – évezredeken át – a végső eredménye. Ugyanilyen beavatáson esett át például Pitagorasz. Tehát az ősi misztériumi vallásokban beavatások voltak. Nos, a mai ember is beavatódik, de neki magának kell elvégeznie a munkát. (Mosolyog.) Senki nem fogja a kezét.”

S hogy mi múlik rajtunk? E felvetésre ekképpen felel a szellemtudós: „Az elindulás. A késztetés, hogy nekem ez kell. Amíg ide bejön hozzám, és azt mondja, hogy nekem ez kell. Egyébként senki nem kényszeríti rá. De valamilyen módon nem bírja tovább úgy, mint eddig. Lehet az egy életkrízis, lehet betegség. Foglalkoztam néhány hónapig egy asszonnyal, aki hét éve készült ide, de csak tavaly szeptemberben jött el, már halálos betegen. Olyan folyamatok voltak a testében, hogy mindenki tudta, egyirányú úton van. (Amikor az ember megbetegszik, akkor azért hajlamos lelassulni és áttekinteni az életét; a betegség meditatívvá tesz.) Ő egészen egyszerűen ki tudta mondani azt, hogyha mennem kell, akkor mielőtt átlépek azon a küszöbön, még mindent meg akarok tanulni, amit lehet. Vagyis mit mondott ki? Hogy tudja azt: tovább is van folytatás.

A mai ember már nem zárja le a két kaput. A születés kapuját; ugye, már elkezdtük úgy nyitogatni, hogy nagyon sok kismama beszélget a magzatával. Amerikában ez már ötven éve gyakorlat; kit hordozol a testedben? Beszélj vele; ki ő, mit akar? Fiú, lány? Milyen nevet kíván? Nagyon sokan csinálják. Persze ehhez is kell kis önszuggeszció, vagy meditatív gondolkodás. Na de amikor átlépjük a teremtés másik ajtaját és levetjük a fizikai testet, a lélek és a szellem továbbáll. S a tudat nem tűnik el.

Az utóbbi évek talán legnagyobb élménye volt számomra, amikor II. János Pál – vele egyébként alkalmam volt találkozni Szombathelyen, 1991-ben – egy pápai enciklikát alkotott. Kinyilatkoztatta, hogy nem kell azt hinni, hogy a halál után a tudat megszűnik. Ennek nagyon nagy jelentősége volt. Ezzel azt mondta: az ember tovább él. Na, most ha így veszem az emberi életet, tudod, akkor mondhatom azt, hogy itt belépek, megszületek, itt kilépek, meghalok. És ugye a tudatom jön a kozmoszból, testet ölt, leélek egy bizonyos szakaszt a Földön, átlépek a teremtés másik ajtaján és bejárom a kozmoszt. És valahol – valamely ponton - a kozmikus éjfél pillanatában, a szellemi hierarchia segítségével, miután lemértem az előző élet eredményeit, fölmértem a hiányosságait, megszületik bennem a kompenzáció vágya és elkezdek újraereszkedni. És jövök. De soha nem ugyanazon a szinten. Mindig van egy fejlődés.

Újra és újra kapunk a Földön fizikai testet, de nem ugyanazt. Amikor jössz, közeledsz a földi inkarnáció felé, akkor pontosan a múltadból fakadóan és a múltbeli minőségeidből fakadóan kapod meg a kozmikus hatalmaktól azt a megfelelő formát, amibe a következő tested épülni fog. Az egyes szerveidnek az egymáshoz való viszonya attól függ - tehát, hogy beteges vagy, egészséges-e; robosztus vagy szép, aránytalan-, hogy milyen a fizikai anyagban megnyilvánuló szellemi múltad. Érted? És az, hogy milyen körülmények közé kerülsz, és kit választasz ki szüleidnek, hogy milyen bőségbe vagy nélkülözésbe akarsz jönni; ez mind összefügg azzal, hogy mire van neked szükséged. Ha egy kicsit továbbfejleszted magadban ezt a gondolatot, akkor fogod látni, hogy az életed eseményeit - amelyek első gondolatra tragédiának vagy igazságtalan büntetésnek vagy megtorlásnak tűnnek – egy mély bölcsesség tervezte (úgy), méghozzá olyan körülmények között, amikor te is így akartad. Tehát semmi sem történik veled csak úgy. Egy levél nem esik le véletlenül a fáról. Hanem minden életeseményed, minden életkörülményed valószínűleg ott van, abban a karmikus szövetben, amiből aztán a fizikai tested fölépül. És persze erre azt mondja az ember, hogy karma. De ha azt hinnéd, hogy ez a végső determináció, akkor megint tévedsz. Mert a karmában ugyan ott vannak bizonyos lehetőségek, de a szellem-én állandóan azt figyeli, hogy te az ilyen körülmények között, az ilyen lehetőségekből mit hozol ki. Tehát, hogy éled aktívan az életedet. Azaz a végzet tele van szabadsággal. És ezt meg kell értenünk: a szabadság kedvéért öltünk testet. És szorítjuk a fizikai testbe a szellemünket, ami – mint azt már jeleztem - rendkívül kínos. De megtesszük, mert meg akarjuk tapasztalni azt, hogy választhatok. Választhatok jó és rossz között, kifosztottság és gazdagság között, hogy milyen kvalitások jönnek belőlem elő, ha gazdag vagyok, vagy ha szegény. És hol érem el azt az egyensúlyt, ahol rájövök arra, hogy nekem alig kell valami. S hogy az ember egyáltalán nem önmagáért él, hanem másokért. És ahogyan ez a gondolkodás elindul valami egészen elképesztő módon, a külső körülmények teljesen megváltoznak. Tehát ha te elkezdesz karmába gondolkodni, akkor ezzel az első gondolattal a karmádban már beállt egy változás. Ugyanis az univerzum ezt várja. Hogy megszülessen az a gondolat: de hiszen nekem van egy sajátos sorsképletem, amiben én mozogni akarok! Alakítani akarok magamon. De mi ennek a célja? Hogy amikor átlépem a teremtés másik kapuját, akkor, amiket átadok az univerzumnak, és amik beépülnek az egész kozmosz karmájába – az én földi sorsom szellemi gyümölcsei -, azokat úgy tudjam átadni a kozmosznak, hogy az építő legyen. Tehát amit én megélek és amit ’kivonok’ magamból, ami jó, attól az egész kozmosz jobb lesz. Így építem.

A gond az, hogy ezt nem akarja vállalni (szinte) senki, mert sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy egy életem van, bolond az, aki – egy életen belül – nem magának harapja ki a legnagyobb részt. Így van? Egyszerűen elfedjük magunk előtt a lényeget. De tudod, mondok én neked valamit: a kilencvenes évek elején ezt rengeteget kellett magyarázni, ma az emberek nekem fölmondják, hogy ez így van. Olyan sokat fejlődött a tudatuk! Egyre többen beszélnek erről. Annak idején Nyíri Tamás, a bámulatos tudású teológus nevetve mondta nekem: ’Nézze, Zsuzsa, maga egyszerűen fél a haláltól, azért beszél nekem folyton a reinkarniációról’... (Zsuzsa asszony édesen  kacag.) Ma egyszerűen az emberek rögtön mondják a szellemiskolánkra is utalva: hát persze, ezt mi mindig is így gondoltuk. Ennyit fejlődtünk alig több mint húsz év alatt.”

                                                                                                                                                          Szenkovits Péter

„Az emberi lélek mélyén régi nagy idők lángja ég”, vallja dr. Bistey Zsuzsa szellemtudós.

Beszélgetésünket abból az alkalomból idéztük föl, hogy Európai közép emberi közép – a XXI. század szellemi fejlődése; utak – akadályok – lehetőségek az ifjúság közösségi és egyéni sorsában - címmel konferenciát rendez október 13-án, vasárnap 10-17 óráig Budapesten, a MOM Kulturális Központban az ispánki Peregrinus Életgyakorlat és az Arkánum Szellemi Iskola Alapítvány a Svájci Hozzájárulás Program támogatásával.

A rendezvény ingyenes, csak regisztrációra van szükség: info@arkanum-alapitvany.hu 

Bistey Zsuzsa mellett fölkért előadók: Barbro Karlén (Egyesület Államok), Thomas Meyer (Svájc), Győrffy Gábor (Ispánk).