Miért nem hat rám?
Ez persze nem teljesen igaz így. Inkább: miért nem olyan intenzitású, erősségű, hatékonyságú bennem, mint ahogyan azt előre elképzeltem, terveztem?
Reméltem.
Amire vágytam. Jó; sóvárogtam is.
A beharangozók - azok a frányák (a beetetés a dolguk, tudjuk, más műfajokból szintén; jól rá is faragunk, újra meg újra) - pedig azt sejtették, hogy elementáris élményben lesz részem. Bele fogok remegni.
Bizonyos - kusza, zavaros, összegabalyodott - dolgok igenis átrendeződnek bennem, tőle.
Más (kicsikét legalábbis másvalaki) leszek.
Magamra találtat. Nem először s nem is utoljára.
És utóbb, számvetéskor: hát, akkor milyen vetés ("facsemete ültetés") volt egyáltalán ez a 127 perc; Pi élete, színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm?
A mélységi - nem a Csendes óceán feneketlen rétegeire gondolok - mondandó is annyira stimmel pedig; egyszer csak (talán-talán megérjük?), együtt mi, ti, meg ők is tudunk lenni.
Nem ledózerolni - megsemmisíteni - akarjuk egymást keresztények, hinduk, mohamedánok és mindahányan vagyunk, hanem, uramfia! - építeni!
Hogy ez túl szép lenne...
De miért is adnánk föl?
Hiszen Pi - a hajótörés még inkább megerősíti ebben - élete példa (lehet) erre is.
A csuda vigye!
Bengáli tigrissel (is) együtt utazunk az élet nevű világtengeren vergődő csónakban. Miképpen kapaszkodunk - kapaszkodhatnánk - össze, hogy végre-valahára partra vetődhessünk?
Mielőtt fölfaljuk egymást vagy megfulladunk.
Yann Martell Pi élete (Life of Pi) című könyve bestsellerként hódította meg a világot; a belőle készített film vajon képes-e föltölteni kifulladó félben lévő energia tartályainkat? Egyszerű, halandó - de mennyire esendő - nézőékét, akik azért járunk moziba is, hogy ne váljunk, válhassunk cápák (s egymás) martalékaivá?
Természetesen kinek-kinek szuverén joga válaszolni erre.
Nem is kell feltétlenül megosztani.
Hiszen ez legalább annyira intim szféra, mint amennyire közösségi.
Pi 227 napot tölt mentőcsónakban a - Richard Parker nevű - bengáli tigrissel.
Sikerül partot érniük.
S hogy az Ang Lee rendezte látvány cinéma valóban célba ér(het) valakinél?
Egészen bizonyosan igen.
Azt sem zárom ki, sőt, kívánom, hogy elsöprő erőt kap(ja)nak tőle.
Lehet, csak az én navigációm térítette el - bennem - valahogyan a robbanásszerű, maradandó hatást.
Még ha (kép)zavar is: e film engem faképnél hagyott, ahogyan a 228. napon Parker tette ezt Pivel a (nagyon is káprázatosnak képzelt) szárazföldön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése