Megkísértés: Masszi Ferenc grafikus-, festőművész vassurányi tárlata – Rólunk van szó

Megkísértés Masszi Ferenc grafikusművész, festőművész vassurányi tárlatának a címe; csábítás, ösztönzés, sugallat… Sokféleképpen értelmezhető fogalmak.

Megkísérlem megfejteni az egyébként megfejthetetlent; igyekszem lefordítani a saját nyelvemre az amúgy lefordíthatatlant: rám miféle hatást gyakorolnak a képei?

Hogy bárki másba miképpen – kissé képzavarral élve - szivárog be a hatóerő, esetleg – reméljük – megélik a hatászuhany - hatászuhatag? - élményét; ezt majd - folyamatosan – előbb-utóbb ki-ki saját magán, magában konstatálhatja. Most, ma, holnap, akár hetek, hónapok, évek multával. Hogy hoppá; de hiszen rólunk van szó! Az ebben a világban – itt és most – elfoglalt, vagy éppen el nem foglalt, elfogadott, vagy elutasított körülményeinkről is.

Akár látomásokba, víziókba „ágyazva”. Megspékelve jó adag fricskával, humorral, abszurdnak sejlő ábrázolással; na, ne már, hogy annyira komolyan vegyük (ön)magunkat, mert ha nem vigyázunk, akkor még úgy maradunk. És tudjunk kacagni e kesze-kusza világon, még akkor is, ha többnyire sírhatnékunk támad(na) azoktól a folyamatoktól és előidézőitől, gerjesztőitől, akik isteneknek képzelik magukat, miközben a vályúknál szürcsölve ártánnyá silányulnak, silányultak, azt gondolva, hogy ezt mások – a szélesebb rétegek tagjai – nem veszik észre. A legelsőknek tartják magukat a legelsők között, előszeretettel ünnepeltetik – ünnepeltetnék is - magukat, holott nyilvánvalóvá vált mondjuk csak az elmúlt negyed században, hogy a hátsó udvarban van – lenne - a helyük. Vagy még ott sem.

Masszi Ferenc disznómotívumai persze sokrétű mondandóval bírnak; a Hátsó udvar című sorozat az emberiség sertvésedésének (micsoda régi kifejezés ez!) különböző vetületeire is ráirányítja a figyelmünket.

Hogy a művész nem egy-két vasárnapi rántott szelet falatkázása közben talált rá e motívumra, arra azért mérget vehetünk. Ámbár, az egyéni benyomásnak, a véletlennek (ha egyáltalán van ilyen) – nevezhetnénk: sorsnak, Jóistennek? – óriási szerepe van mindenki életében; miért pont Masszi Ferenc lenne a kivétel?

Művésztelep, Muraköz, a máltai, az észt, a litván, az ír-szlovák, a magyar alkotókat házaknál helyezték el. Gazdag miliőbe csöppent a művész, de nem annyira fényűzőbe, hogy „hátrul” – a hátsó udvarban – a vendéglátók ne tartottak volna kocákat. A háziak reggel elmentek munkába; dologba fogott a piktor is.

Elkezdte rajzolni – hogyan s hogyan sem - az ólakba zárt disznókat. 

A következő esztendőben már kész cocaterveket is vitt magával.

Zalai művésztelep, Felsőrajk; ott előkerültek a pengék. A falu lakói csonyókat (ez sem utolsó tájszó) vágnak, ölnek le a képzőművész vendégek tiszteletére. Meg a saját bendőjük kibélelésére..

Ilyen szike-széria meg amolyan. A XXI. század elején poroszkáló emberiség ne tudná, hogy csak az elmúlt évszázadban kik-mik kerültek „kés alá” ilyen-olyan ürügyekkel? 

A frisling (ez is a sertés egyik tájnyelvi kifejezése) tehát – magától értetődően - szimbólummá vált Masszi Ferenc művészetében. S ha belegondolunk, beleérzünk, mi minden – már úgy értve: mondanivaló – sűríthető bele gödékbe (mint ezerféle húsos, májas, véres, rizses, zsemlyés töltelék préselhető a salakanyagtól is megtisztított belekbe); szinte végtelen a variációk száma. Kiapadhatatlan e témaforrás.

Vajon meddig?

Masszi Ferenccel együtt erre mi sem tud(hat)juk a választ.

A Magyar Szókincstár a szarházi kifejezést is jelöli a disznó szó egyik értelmezéseként. Valaha kiiktatható lesz ez az emberiség szótárából?

Megkerülhetetlen az önvizsgálat. Ha a senkiháziak (a hízó szó persze ezzel a jelentéssel is bír – mily’ véletlen…) „képén” esetleg nincs is ott a Szent Antal… Masszi Ferencnél bizony, hogy, ráadásul, hangsúlyosan, megtalálható; más kérdés, mikor, milyen tudatállapotban leledzik nála ez a legendás hírű szent…

(Hallucinogén gombát kevertek a rozskenyerébe, amott meg négy szörny püföli.)

Amúgy meg kinek is van kábítószeres látomása? (Anélkül, hogy történetesen - szombathelyi - aktuálpolitikára gondolnánk…) A jó Szent Antalnak odafönt, avagy a röfinek - aki(?), meglehet, olvas, de nem biztos, hogy tudja mit - idelent?

S kiknek áll érdekükben, hogy a cocik ne okosodjanak meg?

Vezethetők, irányíthatók legyenek – abból nem lehet gond. Az elbutítás zsonglőreinek mai, mostani mesterkedéseinek milliók, milliárdok esnek áldozatul földrészünkön, illetve e golyóbison.

Tudattalanítás; ez a ragályok ragálya.

Nincs ellenszer?

Van tehát miről morfondírozni; Masszi Ferenc mondhatni akár úgy is: gazember sorozata (a gazember – ki ne tudná? - is megfelel a disznó jelentésének) nem hagyja az embert békében.

Arra is ösztökél egyebek között, hogy mielőbb elhelyezzük (ön)magunkat az élet nevű koordinátorrendszerben.

Rajtunk (is) múlik.

Tehát: óriási a felelősségünk.

Amúgy ha mi nem helyezzük el magunkat meglehetősen pontosan, akkor előbb-utóbb megteszi más, megteszik mások. Abba persze már lehet, hogy nem lesz köszönet. 

Hogy aztán merre tovább?

Talán nem kellene túl sokáig vacillálnunk. Mielőtt még megfordulna a dolog, s a hozzánk – emberekhez - amúgy genetikailag legközelebb álló élőlények, a „sertések” zabálnának föl minket. Brrrr!

Nagy levegő – s aztán ugorjunk (ne zuhanjunk) tovább.

Hiszen itt van Pápa; a szülőváros, az indíttatás: a gyerekkor is. A Bencés templom. Amelyben oly’ sokat barangolt-bóklászott Masszi Ferenc. Csigalépcső, vaskorlát, rozettás mennyezet…

Barokk – mondhatni - a köbön és mégsem nyom bennünket agyon. Inkább megnyugtat, tisztít. Tehát van kapaszkodónk, van segítség. Nem vagyunk magunkra hagy(at)va döntéseinkkor sem. Ez is egy olvasat; hát, mennyire fontos az efféle megerősítés is!

Ha úgy tetszik egészen oda föntről; aki a mennyekben vagy…

(Nem a már említett „kisistenekre” gondolunk. Korántsem!)

Kentaurcsata – felül férfi, alul ló mitológiai lények ütközete két ajtó között; nézőpont kérdése, hogy melyik is a győztes? A kép(let) megfordítható is, akár.

Egyáltalán van – lehet - nyertes?

Bosch-parafrázis; szénásszekéren zenél, dalol, vigad egy embercsoport. Mi járatban? Hová tart a menet?

Valami mintha nem igazán stimmelne ezzel a szekérrel. A rúdja nem a menetirány felé mutat. Csak nem a mi nagy-nagy – fals - utazásunkról szól? Hujuj…

A Balaton az Öreghegyről, Almádiban.

Mindenkinek van Balaton-élménye e honban. Annak is, aki még nem járt ott.

Valahogy így „állunk” a még nagyobb vizekkel, a tengerrel, az óceánnal is…

Engedjük meg egymásnak, engedtessék meg: hadd lássuk, láttassuk úgy, ahogyan bennünk él!

A billiárd csepp, a part, a klíma. És minden más, ami megtörtént ott velünk, vagy csak megtörténhetne, megtörténhetett volna. Vagy talán még meg is fog…

Legyünk ebben – mint minden másban is – nyitottak, toleránsak.

Hátha – egyébként meg holtbiztos – tudunk még egymásnak újat és utat is mutatni.

Masszi Ferenc tud.

És lazítani is képes.

Vigadni éppúgy. Mer bolondozni. Karneváli hangulatot teremteni.

Eleje, hátulja, színe, fonákja; miért is ne?

Fiesta – fiesták – nélkül nem bírnánk az akadályokon átvergődni.

Fityiszt kell mutatni a sorsnak, még mielőtt nekünk mutatna be…

Megkísértés e Masszi Ferenc-tárlat címe, melynek kapcsán mennyi-mennyi mindenről nem ejtettem szót; életút, sarokpontok…

Csupán megkíséreltem a saját nyelvemre lefordítani – tolmácsolni, még inkább: eldadogni - a csaknem kéttucatnyi Masszi-mű rám gyakorolt hatását.

Csábítás, ösztönzés, sugallat – megkísértés. Mi minden!

Megfejtésem valójában nincs.

De azért: tényleg ne vegyük annyira komolyan magunkat. (Mert az maga lenne a vég.)

A Masszi-műveket – s egymást – persze igen.

Ma, holnap, hetek, hónapok, évek, évtizedek múlva is…

Merthogy rólunk van szó, de leginkább a következő generációkról.

                                                                                                                               Szenkovits Péter (tárlatnyitó)