Utcára kerül Benkő Sándor, a nagydíjas fotós

"Ha valamit csinál az ember, azt vagy tegye szívvel-lélekkel, a tőle telhető legjobban, vagy inkább hagyja abba." A mai napig ezt vallja Benkő Sándor fotós, aki  "Az év fotóriportere" címet - egyben a Magyar Sajtófotó pályázat nagydíját - 2003-ban érdemelte ki Utolsó nap a tűzősoron című sorozatával.
Harminc éve van a pályán, egyik alapítója és a képszerkesztője volt a Tér-Kép című független nyugat-dunántúli hetilapnak, amelynek próbaszáma 1988. december 19-én jelent meg.
Utóbb több mint húsz esztendeig - mostanáig - vezette a Vas Népe fotórovatát. A munkáltatója, a Pannon Lapok Társasága fölmond neki; emblematikus képei nélkül a vasi megyei lap már nem lesz, mert már nem lehet olyan, mint eddig volt. Egy korszak - fájdalom! - lezárulni látszik. Hacsak nem valami fatális félreértésről van szó. (Az abszurd magyar létben minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet; Örkény István után - szabadon...)

Képeinek zöme sorsokról mesél - írtam az egyik tárlata kapcsán (Budapest, Mai Manó Ház, 2004.); amúgy kiállításainak se szeri, se száma.
Benkő Sándor művei élet-történetek egy-egy kockába sűrítve. Látunk valamit, pontosabban valakit, akiről megsejteti velünk a fotográfus, milyen az élete. Mi mindenen mehetett át. Milyen a jelene, mennyire reménytelen a jövője.
A kiszolgáltatott ember fájdalma "beszél" képeinek jelentős részéről. Átjárja őket a fotós humánuma, ami korántsem jelenti azt, hogy szépítene. Nem. "Csak" velük van. Hogy mi is velük lehessünk. Nem részvétből. Hanem hogy tudjuk: az élet sokszor kegyetlenül nehéz. Bele is lehet borzongani. Miközben meg is lehet szeretni azokat, akik méltósággal viselik a sorsukat. Ki tudná megmondani, hogy akkor miért adnak mégis erőt? Talán mert az áramkörök tényleg létrejönnek, új minőség születik. Félve mondom, de biztosan tudom, s valahogy így nevezik: művészet.
Tudathasadásos állapot kint is lenni, bent is lenni. Azonosulni a témával, miközben azt madártávlatból is fürkészni. A nagydíjas Utolsó nap a tűzősoron című sorozat a mezsgyén egyensúlyoz, ott vagyunk, és mégsem, miközben valamennyi kocka felkavarja a bensőnket. Nem csak azért, mert mi is bármikor úgy járhatunk, mint a tűzőnők: utcára kerülhetünk.
                                                                                                                                                           (szp)