„Csak az igazság győz, / csak a jóságos szeretet üdvözít.” (Szent Ágoston 354-430; hippói püspök, filozófus)
2018. április 13., péntek.
Szombathely, Bartók Terem. Az 1943-ban – Dohnányi Ernő (1877-1960)
kezdeményezésére – alapított Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Beethoven
(1770-1827) két mesterremekét úgymond csöpögtette, máskor meg hömpölyögtette
felénk/belénk. Karmester Vásáry Tamás (1933), zongora-szólista Giulio de Padova
(1986).
Átjárta a nézősereget a
frissítő infúzió. Hányszor, de hányszor billentette át már az embert a holtponton az efféle léterősítő, mikor már csaknem azt hihette, hogy a sátán hatalma szerez érvényt végérvényesen e Földön.
S aztán csak-csak talpra álltak elődeink, összekapták magukat/egymást, hogy a gonosz elleni /folyamatos/ küzdelmet mégse adják fel.
Örökül hagyták nekünk: kötelességünk az igazságért vívott harcu(n)kat folytatni. S ne csak egyik-másik ütközetet nyerjük meg, de tegyünk meg mindent azért, hogy eljöhessen végre-valahára az igazság pillanata.
Akkor meg pláne ne adjuk föl, mikor szinte teljesen kilátástalannak tűnik. A mi felelősségünk a következő generációk boldogulásának, boldogságának alapköveit elhelyezni. Nem csinnadrattával, nem melldöngetőn. Szerényen, de az ördöggel soha, semmikor sem kollaborálva.
Beethoven V. Esz-dúr
zongoraversenyének interpretálása közben mindezek is kavaroghattak bennünk.
Kérlelés és mennydörgés, forradalmi lendület, páratlan színgazdagság.
Töprengés, és „hoppá,
megvan!” élmény. A ráébresztéstől a cselekvés elhatározásáig, a magánytól a
közösségi tett öröméig. Vásáry Tamás ezúttal „csalafinta módon” vendég zongoraművészt ültetett a maga helyére. A kezdeti csalódottság(om) után Giulio de Padova nem hagyott kétséget afelől: penge pianista. Korunk kimagasló muzsikusával, Vásáry Tamással és a rádió szimfonikusaival olyan egységes, mondhatni forradalmi cselekvési programot „terjesztett be”, amit szinte pillanatok alatt a sajátunknak érezhettünk. Nincs kétségem afelől sem, hogy odafönt a nemes szellemű, tisztaszívű, az igazságért és a szabadságért lángoló Beethoven csettintett nagyot.
Beethoven VII., A-dúr
szimfóniája a lelkünket mostanság át- meg átjáró mély, szavakkal aligha
érzékeltethető csalódottságot, keserűséget igyekezett oldani. Nem hagyta, hogy
a gyász leteperjen bennünket. Az Egmont nyitányt is felidézte bennünk, ’56
legendás muzsikáját, hogy aztán olyan „orgiasztikus” fináléban lehessen
részünk, ami egyben útravaló is. Van még esélye az ember(ség)nek, az
emberiségnek.
„A világban legtökéletesebb
az ember. / Az emberben legtökéletesebb a lélek. / A lélekben legtökéletesebb a
szeretet. / A szeretetben legtökéletesebb az Isten.” (Szalézi Szent Ferenc,
1567-1622, püspök, teológus, lelkiségi író)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése