Spotlight. A visszatérő. A
szoba. Saul fia.
A legjobb film s a legjobb
eredeti forgatókönyv; a legjobb rendező s a legjobb férfi főszereplő; a legjobb
női főszereplő; a legjobb idegen nyelvű film. Oscar leges-legek, 2016. Ott vagyunk a szerkesztőségben, a vadonban, a szűk majd a tágabb(nak tűnő) kégliben, a gázkamrák elő- és utóterében. Mi, főszereplők. E négy létfilmben velünk vagy általunk történnek (illetve nem) a dolgok.
Mi a saját, személyes felelősségem? Mind a négy alkotás ezt firtatja. A válasz(om) nem megkerülhető.
Reflektorfényben a papok
pedofíliája. Sokféle bűn van a világmindenségben, valamennyi szörnyűséget talán
nem is tudjuk (nem is lehet) néven nevezni, de a gyermekek molesztálásánál
nincsen aljasabb, mocskosabb, kegyetlenebb, megbocsáthatatlanabb. Illetve
mégis. Aki falaz, az még a sátánnál is sátánibb. Aki „csak” hallgat, bár tud
róla, több mint cinkos; ő is vétkes. A Spotlight kapta - mint azt egy jó hete
tudja az egész világ – a legjobb film (producerek: Michael Bederman, Steve
Golin, Michael Sugar) és a legjobb eredeti forgatókönyv Oscarját (Tom McCarthy
rendező forgatókönyv-írótársa Josh Singer). A bostoni sajtós csapat göngyölíti
fel a szörnyűségeket. Szembesít azzal bennünket: te hol voltál, hol vagy(???),
amikor a gaztettek a közvetlen környezetedben, avagy akár te veled, magaddal s
szeretteiddel, szomszédoddal, földiddel, kényszerből ide tántorgó idegenekkel, kortársaiddal
történnek? Mit teszel? Fogod a pofád mindhalálig, vagy szót emelsz, küzdesz a
gazság, a gonoszság, a kiközösítés ellen; a megértésért, a befogadásért, a
szolidaritásért, a harmóniáért?
Nem lehet véletlen, hogy A
visszatérő pedig a legjobb rendezésért (Ajelandro Gonzalez Inarritu) érdemelte
ki az aranyszobrocskát. Amióta ember az ember, azóta vagyunk egymás vérfarkasai
(is). Cserbenhagyjuk azt, akinek már amúgy sincs (vagy alig-alig van) esélye. A
nyerészkedés a fő szempontunk: dögöljön csak meg a másik, pláne, ha abból
anyagi hasznom is származik. Mentem az irhámat, mások (a másik) temetetlen élő-holtját
megtaposva.
Mostanság sem ismeretlen a
vidékünkön a szolidaritás hiánya, a kirekesztés magasztalása, a gondok-bajok
okaiért ártatlan alattvalók üldözése. Leonardo DiCaprio filmbéli hőse s hús-vér alakja is: íme, az Ember! S nem csak azért, mert (végre-valahára) megkapta a legjobb férfi alakításért a legrangosabb celluloidos szobrocskát. Hanem amit sugall, sugároz: ha már itt vagy, e trágyagalacsinon, akkor próbáld meg azt virágoskertté s ne pöcegödörré változtatni. Ne várj, és ne mutogass másokra; indulj, harcolj az igazság(od/unk)ért, és ne add fel! Csak azért se. Ezeknek? Ugyan már!
A szoba. A legjobb női
alakítás Oscar-díját kapó Brie Larson is példát állít elénk.
Foggal-körömmel. Tegnap. Ma.
Holnap. Minden pillanatunk egy valamiről kell, hogy szóljon: a gyermekről.
Minden egyes emberi lény – bárhonnan jön is – csoda! Németh László után
szabadon: gályapadból laboratóriumot kell varázsolnunk, hogy teremthessünk. A
következő generációkért. Aki ezt nem fogja föl, aki nem ennek szellemében él,
tesz, alkot, az önző egoista, szűklátókörű – vétkes. Aki nem szól a szabad
szellemet palackba zárni szándékozók ellen, cinkos meg bűnös is egyben. Purgatóriumra/tisztítótűzre van szükség(em),
jóllehet, még csak parázslik valami, de nekem (is) szenvedélyesen izzanom kell,
mert nélkülem sem lesz semmi. A szeretet hatalma – nem a hatalom szeretete. (Illésék után; már megint…) Ki kell játszani az önzőt, a gonoszt, át kell venni a fogásait, tökéletesíteni kell a mesterkedéseit, hogy életben maradhassanak - utódjaink. Akik meg fogják kérdezni kerek-perec: te miért (nem) szóltál, tettél értem?
Aztán kiszabadulva a „szobából”, hááát, még az sem a paradicsom, nem ám! Ám nem diktatúra: demokrácia. Valamennyi nyűgével-terhével. De aztán mennyi, de mennyi örömével. Toleranciával, boldogulással, megértéssel. Megbékéléssel.
Saul fia. Talán ezzel kellett
volna kezdeni. Föl lehet-e fogni, hogy hatmillió embertársunkat öltek meg a
vérzivataros vallásháború során?
Te és te és te: hol voltál?
Merthogy nélküled/nélkülem nem ment volna. Itt, e honban, már 1920-tól „terített
asztal” várta a még „csak” lelkükben fasisztákat. Mi már akkor is – mint mindig
- a kötelező penzumnál jóval többet teljesítettünk, amikor még a néhai németországi
martalócok talán még maguk sem voltak teljesen tisztában (sötétben) azzal, hogy
ők a sátán édestestvérei. Aztán 1944 márciusában szinte ők csodálkoztak ránk,
hiszen ti még nálunk is gátlástalanabbak, krisztustalanabbak vagytok
emberirtásban, spicliskedésben, kollaborációban…! Mély főhajtás azok (emléke) előtt, akik akkor s mindig is tudták/tudják: hol, miért, kikért vannak. Tisztesség, bátorság, humánum, önfeláldozás, befogadás – szeretet; kitörölhetetlen, így soha nem hiányzó fogalmak ember-szótáru(n)kból.
Nemes Jeles László, a legjobb idegen nyelvű film rendezőjének Oscarjával az Amerikai Filmakadémia többek között azért is kiállt, amellett is voksolt, hogy tíz-, meg százmilliók megérezhessék, hogy vannak dolgok, amiket soha nem szabad elfelejteni. Kortárs, ha megnézed ezt az filmalkotást, kicsit ott leszel te magad is a pokolban, egy olyanban, amilyen soha, de soha többé ne legyen! Ám azt tudnod kell: még ott is meg lehet (meg kell) – Nemes László szép szavai nyomán – maradni: Embernek.
Minden életszíntéren ott
vagyunk. Kamrában. Kalitkában. Természetben. Redakcióban.
Az idei
legfontosabb/-jelesebb „Oscarok” megszólítanak bennünket: mi a saját, személyes
felelősségem? A felelet nem megkerülhető számomra sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése