Szín-ház: négy fal között,
(szinte) bezárva, s mégis ott van/lehet e picurka térben a mindenség. S nézzünk
csak egyetlenegy lényt, vegyük Csilt, a keselyűt, Nagy Cili bámulatos, pazar
prezentálásában: hihetetlen, elképesztő, hogy mennyire dögevő. Félelmetes. Is.
Meg szükségszerű/nélkülözhetetlen. A körforgás – a lánc – kihagyhatatlan eleme.
Önnön magában is – ebben a „semmitelennek” tűnő ragadozó madárban - benne van a
végtelen, merthogy Nagy Cili „létvarázsló” s egyben lényegsűrítő. Merthogy nem
spórolja ki az eszenciát/extraktumot. Elképesztő, hogy mi mindenre képes szín/ész/nő!
Íme, a keselyűség maga!
Ez az, amit nem lehet megtanulni.
Sok mindent persze igen, ezerféle technikai trükköt, fogást, de van valami, amit
nem igazán lehet megfejteni; s amúgy miért is kellene nekünk mindent (ráadásul
még ezt is) oly’ pontosan definiálni… De azért, természetesen, böki az ember (keselyű)csőrét, mégis csak tudni szeretne mindent, mi lehetséges (jó, relatívak a dolgok); a kíváncsiság az élet sava-borsa.
Őstehetség. Ős: primitív, ódon, hajdani, archaikus – no, ezekkel nem sokra megyünk. Továbbá: ősapa, ősanya, előd, felmenő ági rokon – (szleng:) apa, anya… Hm-hm. A tehetség címszónál már akadnak használhatóbb szinonimák: érzék, fogékonyság, zsenialitás, talentum, spiritusz. Igen, igen, igen! Mindezeket sugározza Nagy Cili. Csilként (is).
Csaknem napra pontosan két
esztendeje mutatta be a szombathelyi Weöres Sándor Színház Dés László-Geszti
Péter-Békés Pál A dzsungel könyve című musicaljét Horgas Ádám rendezésében.
Azóta is műsoron tartja, merthogy: siker, siker, siker! Mi (lehet) a titok?
Lavinát (sodrót, de nem pusztítót!) indít el e kérdés, tehát ezúttal csak
vaktában hajigáljunk szinte csak címszavakat: Rudyard Kipling (alap)regénye,
Békés Pál „átültetése”, Geszti Péter teremtő képversei; Dés László zenéje, ám
itt (ennél) muszáj kidobni a vasmacskát ladikunkból; megtalálja bensőnket szinte
az összes Dés-dallam. Valamennyi regiszterünket így-úgy mozgósítja, s arra
hajlamosít, mi több: késztet, buzdít, hogy merjünk elrugaszkodni magunktól, a
talajtól, és – vigyázat, nagy szavak (ezek is)! – merjünk azok lenni, akik
vagyunk/akik lenni szeretnénk! Szabadok. Itt, ott. Kicsiben, nagyban. Létvagonodban,
élet-vadonunkban, mikronban és mindenségben. A kiskésit, ne add alább –
emberfia!
Ha mindezt el tudnánk
muzsikálni, máris Dés Lászlók lennénk; de minek is, hiszen ő már megkomponált –
bennünket, ebben az ilyen-olyan dzsungelben, galaxisban.
2016. január 28-án „futott” A
dzsungel könyve ezeregyszázadszor a Pesti Színházban, e napon volt pontosan
húsz éve, hogy bemutatták Hegedűs D. Géza rendezésében, Radnóti Zsuzsa
dramaturg értő, érző segédletével. Sztár-szereposztással.
A szombathelyi két esztendős
sikerszéria ehhez képest is – ne röstelljük rögzíteni – csuda-klassz
teljesítmény! Nagy Cili és alkotótársai saját szín- és ízvilággal spékelték meg
a produkciót, kiteljesítették önmagukat úgy, hogy az elénk skiccelt színskála
bennünk további kolorit-variációkat mozgósít, melyek egyben a boldogság
hormonjainkat aktivizálják. S legfőképpen mindezt az által érik el, hogy
képesek – az említett saját tónusuk jelzésén túl – csapatként belénk úgymond
áramol(tat)ni. Hjaj, de igen kellemes/bizseregtető sóhajokat is tudnak belőlünk
fölszabadítani! Hogy kinek-kinek vannak kedvencei; még szép! Igaz, tanulmányt érdemelne csaknem mindenki, külön-külön: Fekete Linda fantasztikus/frenetikus Kája, Németh Judit tüneményes/imádnivaló Bagirája, Szabó Tibor atyai/csupa szív Baluja, Balogh János kortalan Mauglija… - Vass Szilárd döglegye is elénk repít egy sorsot, mely szintén oly’ ismerős. S bocsánat a néven nem nevezett művész-, csoporttársaktól!
Nagy Cili Csilje bennem/számomra a legmaradandóbb.
A mindenséget – a galaxisok színskáláját, -zuhatagát - vajon miért nem vesszük észre, miért nem becsüljük (eléggé) életünk szín-házában s egymásban?
2016. március 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése