Szerelempirula vajon létezett-e Shakespeare (drámaíró-költő-színész; 1564-1616) életében…? Honfitársa, Lucy Prebble (író-producer - 1981) már ki is próbáltat olyan készítményt, amelytől várhatóan vonzalom támad bennünk a másik – mások - iránt.
Máris húzhatjuk le létünk redőnyét? Mert, hiszen tágítható a kör szinte a végtelenségig: kivétel nélkül minden, az összes lépésünk, emberi-társadalmi cselekedetünk mögött (előtt, alatt) valamilyen, tőlünk független mozgatóerő áll(hat)?
Földi? Földön túli? Isteni? Ördögi? És mi múlik rajtunk? Csak nem kísérleti nyulak volnánk? Egyszer s emitt égiek, másszor s amott történetesen gyógyszer bizniszben utazók kénye-kedvére ugrándozunk. Vánszorgunk. Vagy: is-is.
A majd’ mindnyájunkat így-úgy befolyásolni akarók és tudók köre tágítható. Vagy éppen szűkíthető, merthogy a magukat kiválasztottnak tekintő földi kisistenek, ne kerteljünk: a többséget kiszipolyozni, megnyomorítani, rabszolgasor(s)ba taszítani akarják. És fájdalom: meg is teszik. Mert megtehetik. Meddig tűrjük?
No, William Shakespeare Ahogy
tetszik című vígjátéka a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Lucy Prebble
Mellékhatás című drámája pedig a budapesti Rózsavölgyi Szalonban fut éppen mostanság.
Bennem egymás mellé kerültek. Hogy jó időben-e, továbbá véletlenül, avagy
irányítottan? Tudja csuda. Kavarognak belsőmben, képtelen vagyok komplex
hatásuk alól szabadulni.
XXI. századi nézőként/mazochistaként
egyrészt megköszönöm a szemem nyitogatását, másrészt, olyan sötét mezőket
sejtek, hogy (megint) meg-megijedek magamtól meg a mindenségtől. Hja, ha az embernek éppen nincs különösebb gondja-baja, hát, tesz arról, hogy legyen. Beugrik a WSSZ-be meg a Rózsavölgyibe, hogy aztán jó alaposan fejbe kólintsák. Aki hülye, az haljon meg.
Szerelem első blikkre. Addig,
amíg nem éljük át, lehetnek róla sejtéseink, de amikor bevág a ménkű, akkor
kifordul sarkaiból a világunk. Nemdebár? Vagy vegyük csak akár a legprimitívebb
fiziológiai-biológiai szükségleteinket. Milyen a közérzetünk, viselkedésünk:
evés-ivás előtt s után? Sorolhatnánk. S ha megvonják tőlünk etikai betevő
falatjainkat, példának okáért az alapvető szabadságjogainkat, miképpen
reagálunk? És ezer meg ezer féle aspektus béníthatja-mozgathatja a rugóinkat. Miközben
ott a már említett - mégsem megkerülhető(!) - felelősségem.
WSSZ, Ahogy tetszik. Horgas
Ádám rendező alapossága csettintésre készteti a néző ujjait. Ez igen, vagy így,
vagy sehogy, mert másképp nem érdemes, nem szabad! A szerelmi szálon - s annak szerteágazó
hatásmechanizmusán – kívül/túl persze más vetületek is kirajzolódnak, ám ezek
méltatására nem vállalkozik e szerény írás.
Hartai Petra (Rozalinda) és
Bányai Kelemen Barna (Orlando) annyira tisztán sokszínűek, már-már
varázslatosak, hogy időnként meg-megremegünk az általuk sugallt felismeréstől:
ugye, milyen szép az emberi élet?! Edvi
Henrietta Céliaként azt is jelképezi, hogy mi mindenre lehetnénk képesek
testi-lelki jó barátainkért. Próbakő. Igen, amikor a máj elválik az epétől. Itt
az udvari – s azon is jóval túli - bolond neve Próbakő: Vass Szilárd. Mi minden
lakozik benne. Bennünk. Kivétel nélkül mindenki hozzátesz ahhoz/azért, spiritusszal nem fukarkodva, hogy ráismerjünk önmagunkra, a másikra, s mindez inspiráljon az itt és most összekuszálódott kapcsolatrendszerünk átvilágítására.
Balogh János, amikor éppen szittyós szerzetes, bemutat egy olyan briliáns burleszk-biciklis bukdácsolást, amihez foghatót még nem láttam teátrumban (sem). Rekeszizmot rázkódtat. De mit keres ez itt? Hogy jön a képbe? Úgy, hogy szintúgy rólam/rólunk szól. Végtére ez is „megoldás”: holt kokszon átvészelni a káoszt. Bringa meg esketés; micsoda??? Én? Kik ezek, mit akarnak? Ne már!
Horgas Péter díszlete bennem azt is erősíti, hogy a kreativitás határtalan, a fantázia végtelen. E szabadságunkat/szokásunkat soha, de soha nem vehetik el tőlünk, ugye?!
Rózsavölgyi Szalon. A Mellékhatás
rendezője a mindig a mélységet kutató s a magasban kémlelő, kivételes Valló
Péter. Gyógyszerkísérlet. Connie és Tristan elzárva a külvilágtól „szív
potencianövelő szert” kap, vagy mégsem. Egymásba szerelmesednek. A placebótól?
A tudomány legújabb vegyszerétől?
Ma már mindenre van szintetikus
segédanyag/orvosság. Tényleg? Vagy inkább: minden üzlet, üzlet, pénz és pénz?
Senki és semmi sem számít. Ma még inkább nem, mint tegnap. Ez gazság! Nincs már olyan sze(g)lete az életünknek, amibe mások ne nyúlnának, ne avatkoznának bele. Az intim szféránk rég nem csak a sajátunk. Azt hisszük, hogy vannak létcsodák, együtt szárnyalások, amikért érdemes élni, aztán paff: manipulálnak/átvernek bennünket.
Sodró Eliza (Connie) káprázatos. Karnyújtásnyira tőlünk – szombathelyi „rakétákkal” immár a fővárosban – kiemelkedő színésznővé vált. Hihetetlen, micsoda erős, mennyire érzékeny s pontos! Riadóztatni kéretik a filmrendezőket: legyenek szívesek vászonra „festeni”, hogy milliónyian meríthessünk belőle, általa erőt! (Önző vagyok. Bocs’!) Ő aztán nem placebó, nem utánzat, e-re-de-ti: Sodró Eliza. /Egyetlen erősségem talán a tehetségregisztrálás. Ilyesmivel – ha minden mással igen - nem szoktam zátonyra futni./
A csodálatos Tóth Ildikó játssza a kísérletet végző/felügyelő doktornőt. Ha ifjú kolleginájára a jelzőim ülnek, már pedig ülnek, akkor nála mindazokat még be kell szorozni. /Együtthatót most ne tessék számon kérni tőlem!/ Elképesztő, hogy mennyire igazi életet kapunk tőlük. Hallottuk már valaha is Porogi Ádám (Tristan) nevét? E fiatalember szintén SZÍNÉSZ. /A tavalyi évad Hamletje Kecskeméten!/ Fölbecsülhetetlen, kiaknázatlan értékeink vannak e honban! Lengyel Ferenc neve, ugye, már ismerősebb? Valamit kapiskálunk felőle. Ő a kísérletkiagyaló (nem kizárt: koppintott is a szemét!) professzor. Meglehet, sőt, bizonyosan erősebb kutyák bérence, aki mindenre hajlandó a karrierje érdekében. Kiárusítja bagóért az ember/i/séget. Nem mellékesen: egykori szerelmét is. Hippokratész (görög orvos, „az” etalon - Kr. e. 460-370) már régen szétforgott a sírjában a magukat ilyen világ-okosnak tartó köpedelmek miatt.
Szóval akkor mi is múlik
rajtunk, földi-égi kísérleti nyulakon? Minden, de minden szerrel/szarral,
matériával, s ideológiával a pokolba! Öntsünk tiszta vizet pohárba/medencébe/óceánba,
hogy semmi/senki ne mérgezhessen tovább bennünket, ne mérgezhessük egymást!
Éppenséggel mindez már lehetetlen,
képtelenség, mert az eddigi toxinok, mételyezések sem szüntethetők meg,
tüntethetők el… Élhetünk-e még valaha is úgy, ahogy – a Mindenhatónak/Teremtőnek meg nekünk, a többségnek - tetszik? Mellékhatás(ok) meg pirulás nélkül. Békességben. Szeretetben. Szerelemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése