Szenkovits Péter: Medvehagyma /tárcanovella/

Pedagógusok Lapja, 2016. 12. szám/december, 14-15. oldal

 

A völgyteknő végeláthatatlan medvehagyma-telep. Kész aranybánya.

Mániákusan, fanatikusan, fékezhetetlenül irtja.
Nyílt titok, kikkel dobatja piacra az árut. Valószínűtlen, vérlázító nyereséggel, mint rendesen mást is. Nem számít, hogy nem ő fektetett be.  
Kinyeste magából, életre szólóan, a morális ideát, hogy bánjon az anyatermészettel emberségesen, vigyázza a múltat, hajszálpontosan mérje föl a jelent, előrelátón oltalmazza a jövendőt.
Egy madár dalolva szalutál. Másik, harmadik, negyedik is.
„Elmentek ám ti!”
Duzzadnak a zsákok. Dagad a dölyfe.
Förgeteges füttysorozat: „Fuss, fuss, fuss!”
Fölkapja a fejét.
Mintha két vérebet látna. Galambfehéret, hollófeketét.
Menekül.
Ganajba bukik, trágyabogarak közé.
Halálverítékes.
„Ízekre szednek a fenevadak. A nyakamnál kezdik.”

 

Bekapcsol belső vetítője.

Az izraeli Názáretből kilencvenhárom éves atyai jó barátja, Mordi Reuveni jelenik meg: „Tudod, élt egy hatgyerekes család Debrecenben. Az apa vízvezeték-szerelő volt. 1943-ban behívták munkaszolgálatra. Hamarosan eltűnt. 1944 áprilisában a mama és a hat gyerek, tizenöt éves volt a legnagyobb, egyéves a legkisebb, téglagyárban ’kapott szállást’, ahonnan vagonokban, nyolcvan zsidó sorstársukkal együtt Auschwitz helyett, a ’sors ficama’, Sankt Pöltenbe vitték őket. A nagylány 1945 áprilisáig gátépítésen, földművelésben, kőbányában dolgozott. Mikor a ruszkik közeledtek, Mauthausenba, gázkamrába küldték őket. Gyalog. Aki kidőlt a sorból, golyót kapott. A mama leült, kivette az imakönyvét, a gyerekek folytatták a menetet, már nem emlékeznek, hány napig, Günskirchenig. Ott szabadították fel őket az amerikaiak néhány nappal a háború befejezése előtt. Az angol hadseregben szolgáló zsidó ezred katonái elvitték őket Olaszországba, onnan jöttek Erec Jiszraelbe. Egy hónappal később levelet kaptak apjuktól, fényképpel, amin a mamával van együtt! Kiderült, hogy a mamát feldobták a hullákat összegyűjtő kocsira, elvitték Mauthausenba, de a krematórium már nem működött. Az oroszok vitték el Bécsbe, kórházba, onnan pedig Pestre, a Bethlen-téri iskolába, ami akkor ideiglenes kórház volt. A papa Terezienstadtban szabadult fel. Rohant Debrecenbe, ott nem talált senkit. Két hónap múlva valaki jött és azt mondta, látta a mamát a kórházban. A papa kereste is ott, sikertelenül. A mama találta meg. 1950-ben ideértek, egyéves kislánnyal. Vallásos kibucban telepedtek le. Haláluk napjáig itt éltek anyósomék.”
Az emlék talán megmenti. Bizakodik.
Mozivásznán Gordon Zsuzsa színésznő, hajdani szövetségese tűnik fel: „Tudod, hogy édesanyám halálát soha nem hevertem ki. 1944. november 9. Harminchét éves volt. Három nyilas suhanc hurcolta el a házunk elől. De még előtte, nyáron megmentette az életemet. Bombatalálat súrolta az óvóhelyünket, ő ásott ki engem a romok alól. Az óbudai téglagyárba vitték. Főorvos apukám - ők elváltak -, ügyeletes orvosként mentőautóval ment érte. Kiabálta a nevét, édesanya azt gondolta, másik dr. Gartner Pálnéról lehet szó. Maradt. Talán hiúságból is. Hárman viszont kijutottak a betegszállítóval ’gartnerpálnéként’. Apukámtól hallottam így, de valahogyan nem tudtam elhinni neki. Aztán a kétezres évek elején egy agg, beteg ismeretlen hívott telefonon, hogy szeretne nekem elmondani valamit, nem akarja magával vinni a sírba. Ő is ugyanígy mesélte. Anyukámat kelet-ausztriai lágerben ölték meg. Később kerültek földi maradványai Kismartonba. 
A nagynénémet ’44-45 fordulóján az egyik budapesti kórház kórterméből ’Kun páter’ kiugrott minorita szerzetes, nyilas pártszolgálatos terelte ki az udvarra másokkal együtt. Megásatta velük a sírjukat. Két lány még a lövések eldördülése előtt zuhant bele a gödörbe. Ők lettek ’45 szeptemberében a koronatanúk. Én is ott voltam a tárgyaláson, és a halálos ítélet végrehajtásánál. Tizenhat évesen. És nem fordítottam el a fejemet.”
Zsuzsa 1955-ben Jutka bőrébe bújik a Budapesti tavasz című Máriássy Félix rendezte filmben.
Ezt is pergeti lejátszója.
A Dunába lövik a nyilaskeresztesek. Mire szerelme odaér, már csak cipők árválkodnak a rakparton. Középkorú nyilas válogat. Az egyiket, ami lyukas, bedobja a folyóba. A fiatalemberben ekkorra érlelődik meg, hogy fegyvert fog a fasiszta brigantik ellen. Ma a Duna-parti emlékműnél Jutka-Zsuzsa cipője balról a második női lábbeli.
2011 ősze, a Várkert rakparti Szántó Piroska Emlékmúzeumban a Megfogni egymás kezét (1956-2011) című vallomáskötet bemutatóján elszavalja József Attila ezerkilencszázharminchét januárjában írt Thomas Mann üdvözlése című versét. 
„…Most temettük el szegény Kosztolányit / s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...”.
„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”
2013 nyara, botlatókövet (Stolpersteine, Gunter Demnig német képzőművész alkotása) helyeztet el egykori lakóházuk bejáratánál. Rajta réztáblácskán a felirat: „Itt lakott Dr. Gartner Pálné, szül. Szöllősi Magdolna, sz. 1907, megölték 1945 Lichtenwört lágerben”. „Ugye”, véli Zsuzsa hangját hallani a trágyatenger foglya, „aki ezt olvassa, az jobb emberré válik?”.
Jelenetsor 2014-ből.
Menetelés az Életért. Zsuzsa halad a többségében diákok alkotta német keresztény csoport élén, Budapesten. Előtte az egykori halálmenetet az ellenkező irányból, nyugatról kelet felé tartva gyalogolták végig a vendégek. Bocsánatot kérni jöttek Magyarországra a holokausztot túlélőktől, hozzátartozóktól, nagyszüleik bűneiért, akik részt vettek a zsidók üldözésében, öldöklésében.
Látja Zsuzsát, a Budapest Pride-on, a büszkeség napján. Egyetemes értékeken nyugvó, esély-azonos, tudásra épülő, teljesítményközpontú, közvagyon fosztogatását, szétrablását gátló, ködösítéstől és választási manipulációktól mentesített, nyitott, s előítélet, kiközösítés, félelem nélküli, empatikus, humanitárius elkötelezettségű, szociális feszültség-védett, szolidáris, méltányos, irgalmas, bölcs világ mellett teszi le voksát.
Szabadság, egyenlőség, testvériség.
Nézi Zsuzsát, amint riksában ül, fején szivárványos sapkaköltemény, integet, üdvözöl mindenkit, a másság, a sokszínűség tiszteletére, civil egységre, autonómiára, a demokrácia védelmezésére bátorít. Annyira szeret, s annyian szeretik!
Kivonszolja magát a szennyből.
2016, télutó. Buda, Széher út. Gyöngykagyló-nappalijában Csernus Mariann színésznő idézi s igézi meg Weöres Sándor Dob és tánc című poémájával.
"csönd / béke / csönd / béke / fény /csönd fénye / béke csöndje / fény békéje csönd / fényes csönd béke / csönd béke fény / béke csöndes fénye / fény csöndje / csönd csöndje fény fénye béke / csönd fény”
„ima irama / unalom fénye / csönd ünnep béke rend szállj / ima fény ünnep lengj béke / fény csönd / béke / csönd / csönd / béke / béke”
Ily’ háborítatlanságot a Grand Canyon-nál, a kínai falnál, s Izraelben, a Masszáda erődben hallott. Az előbbinél piciny mókus-szerűség szólongatta olyképpen, hogy szelíden szaglászta. Jólesett vele a testközeli elcsitulás. Pekingben nincs madárhang. Se szomorú, se vidám. A csivitelő had az ember-éhínség áldozatává vált. A fal visszhangozza e némaságot. A zsidóság ősi, hősi szimbólumát megtestesítő Masszádában, ahol az első zsidó-római háború végén kilencszázhatvan várvédő és családjaik tömeges öngyilkosságot választottak a rabiga helyett, mindössze két nő és öt gyermek maradt életben, feketerigó-szerű madárkák osztották meg vele legbensőbb békességüket.

 

Begyömöszöli behemót zsákjait az autóba.

Elindul.
Beér a legközelebbi faluba.
Madonnaarcú kismama mellett áll meg. Lehúzza az ablakot, köszön s figyelmezteti, legyen óvatos, mert kopók kóborolnak a környéken.
Tankol. Jó csomó medvehagymával ajándékozza meg a kutast. Hazafelé beugrik ide-oda. Tessék a friss tavaszi finomság! Lám csak! Gyerekjáték búcsút intenie vélt felsőbbrendűségének s a méltánytalanul magas nyereségének.
Így is akkora rakománnyal tér haza, hogy asztal, vájdling, fazék csordultig telik. Mos, vág, rak. Tesz üvegekbe dió- meg tökmagolajba, csomagolva fagyasztóba.
Már-már látni se bírja. Elege lett. Prédaleső egója lejárt.
Az immár jól összeérett s hűtött medvehagymával elindul, hogy szétossza a csemegét.                                            
                                                    /2016. augusztus/