Véletlen csupán? A sors, avagy a Jóisten – ki tudja? 896: hon, foglalás. 1896: Vígszínház, nyitás. 1906: A Pál utcai fiúkat ekkor veti papírra Molnár Ferenc (Budapest,1878 - New York, 1952), folytatásokban jelenik meg a Tanulók Lapjában. 1956 hatvanadik évfordulója alkalmából, 2016 őszén a forradalom közkatonái/hősei s a mindenkori „kisemberek” előtt tiszteleg Dés László (1954), Geszti Péter (1964), Grecsó Krisztián (1976) zenés játékkal a molnári igényességhez, érzékenységhez, szellemességhez, zsenialitáshoz, minden módon: hűségesen.
A Vígszínház legelső direktora, Ditrói Mór, úgy hírlik, igazi modern együttest hozott létre. Klasszikusokat és kortársakat játszatott, nívósan. Eszenyi Enikő (1961) igazgatónő - 2009 óta - ugyanezt teszi.
A Pál utcai fiúk itthon
van(nak), maradt(ak) Szent István országában s immár: a Szent István körúti
teátrumban mutat(nak) utat.
Rendezője Marton László (1943),
aki egy esztendő híján negyed századig (1985-2009) vezette a Víget, azóta
főrendező. Dramaturg Radnóti Zsuzsa (1938); szakmája kiválóságaként a Széchenyi
Irodalmi és Művészeti Akadémia senior tagja. Néhány elemet felhasználtak annak
a Török Sándornak (1904-1985) az átdolgozásából, akinek köszönhetjük többek
között a Hahó, Öcsi!-t meg a Kököjszi és Bobojszát (1948, és, bocsánat, egy
pillanatra; ennek a cenzúrázatlan kiadása, nem tévedés: 1997-ben jelent meg!).
Khell Csörsz (1953) vizuális tervező, Benedek Mari (1960) jelmezálmodó:
Jászai-díjasok. Horváth Csaba (1968) koreográfus: Harangozó Gyula-díjas. Kissé
elcsépelt szóhasználattal: összművészeti (Gesamtkunstwerk), még inkább pedig a
teljességre törekvő – most kivételesen ne legyünk félszegek, kishitűek,
szófukarok -, azt szinte megközelítő, tiszta, igaz, szép alkotás indul világhódító
útjára a Vígben/Vígből. Csoda.
A barátságról, a hűségről, az eszmék elárulásáról… Arról, hogy miénk ez a grund, helyesebben: mi vagyunk a grund. Itt akkor is élnünk s halnunk kell, ha éppen ellenségnek tartanak bennünket, nem mások, a mieink. Ha ilyen-olyan gittegyletekben nemhogy kisbetűkkel írják a nevünket a cserkész, az őrsi naplóba, hanem le is radíroz(ná)nak.
Beleráncigálnak az első világháborúba, ágyútölteléknek azért még mi is megfelelünk nekik. Aki megmarad, azt utóbb másképp iktatják ki. A vészkorszakban a nácik elképedtek azon az igyekezeten, amiképpen mifelénk (ismét) fölütötte a fejét a likvidálási láz. A haszonszerzés, ártatlan százezrek pokolra – gettóba, gázkamrába - juttatása, kifosztása, megalázása, meggyalázása. Mintha Molnár Ferenc ezt is előre megsejtette volna a századelőn, „e kávéházi szegleten” (J. A.), ahol egyébiránt írta A Pál utcai fiúkat. 1939-ben, ötvenegy évesen(!), a nemzetiszocializmus miatt, emigrálni kényszerült. Franciaország, Svájc; az Újvilágban telepedett le.
A második világégést követő szusszanásnyi idő után ismét rabiga e hon(ban), ideiglenesen, épp csak negyven esztendőre. A világhatalmaknak köszönhetően újabb szabad légvétel következhetett, mára pedig: megint fogy a levegő. Sikerrel szívja el az itt még tengődő több millió magyar „kisember-közkatona” elől a dőzsölő legmagyarabb brancs. Ez az einstand - az erősebb mindent visz – újabb fénykora. Rémkorszaka.
A Pál utca fiúk – mint
„musical” - első nyilvános előadásán, 2016. október 29-én, szombaton este azt
(is) érezhette/érzékelhette a publikum, hogy eljött – legalábbis mintha eljött
volna - az igazság pillanata.
A megtisztulásé. „Csak” az elmúlt százhúsz esztendőben – amióta Közép-Európa lelkiismerete a Vígszínház – mi mindenen mentünk át mi, közlegények, nemecsek ernők (lásd a fentebbi „menüsort”), mi mindenbe pusztultunk, avagy csak tör(őd)tünk bele. Mindezek is be-bevillan(hat)nak a néző lényébe, s mindezekkel együtt is, mégis, csak azért is azt sugallja, táplálja belénk ez a fantasztikus lét-színrevitel, hogy nem szabad föladni. Megmaradtak s meg is maradnak olyan embereszményi alappillérek, amelyeket megtébolyult, sátáni erők sem semmisíthetnek meg. Soha.
Dés László zenéje „Dés” és
mégis (elnézést) „Désebb”, azaz: gyökereit megtartó, újabb, megint csodálatos
törzset, ágakat, leveleket, virágokat termő, Geszti Péter versei/szövegei a
korábbi értékeseknél is még becsesebbek, Grecsó Krisztián deszkákra
átgyúrásával együtt olyan szintézist alkotnak, a már méltatott, úgyszintén
kimagasló művésztársakkal összhangban, egyetemben, a
történelmünket/történetünket s jelenünket is megidézve, hogy az bámulatos,
felemelő, megható. Katartikus. Egyetlenegy fals vagy felesleges hang, kép,
gesztus, mozdulat nincs. S olyan finoman, megkapóan építkeznek, annyi, de annyi
inspiráció egységesül, amitől egyszerűen: boldoggá válunk.
A Nemecsek Ernőt elragadóan megformáló,
természetes példa(kép)ként állító Vecsei Miklós (1992) szavai villannak be: „az
én szociális munkám a színház lesz”. Punktum. És Boka, az ifi elnök – ilyen
(lehetne) egy igazi államférfi – makulátlanságát sugárzó Wunderlich József
(1989) is kivételes! Közel(ebb) került
önmagához, hozzánk. Egyszerű. Őszinte. Fesztbaum Béla (1975) Rácz tanár ura is
igen szerethető és ugyanígy, kivétel nélkül az egész csapat! Geréb ugyan nem, ám
ki ne rühellne egy árulót? Akadnak mostanság is szép számmal kollaboránsok, ne
tudnánk? Csapó Attila Gerébként nem csak magát az ördögöt láttatja, merthogy ez
jóval összetettebb képlet. Hu-juj!A fedélzeten mindenki kifogástalan: Józan László (Áts Feri), Király Dániel (Csónakos), Tóth András (Kolnay), Zoltán Áron (Barabás), Szántó Balázs e. h. (Weisz), Csiby Gergely e. h. (Richter), Medveczky Balázs e. h. (Csele), Kovács Olivér (Leszik), Ember Márk e. h. (az idősebb Pásztor), Nádas Gábor Dávid (a fiatalabb), Tóth Máté (Szebenics), Gados Béla (Janó, a grund őre), a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színész- és táncos képzésének növendékei, valamint a többi szereplő, közreműködő.
A neves Jób Dániel 1921-től
1938-ig, valamint 1945-1948-ig igazgatta a Vígszínházat, a legendás hírű Várkonyi
Zoltán 1962-től volt főrendező, majd 1971-től 1979-ben bekövetkezett haláláig
igazgató. Ha ők s a többi társulatirányító meg a nagy kedvencek, Makai Margit,
Muráti Lili, Ruttkai Éva, Sulyok Mária,
Bulla Elma, Tolnay Klári…, Ajtay Andor, Benkő Gyula, Darvas Iván, Latinovits
Zoltán, Mádi Szabó Gábor, Somogyvári Rudolf… - letekintenek az égi Vígből e
földinkre, Molnár Ferenccel együtt, akinek a legelső színpadi művét is már itt
mutatták be (1902 novembere: A doktor úr), elégedetten, mosolyogva bólinthatnak,
kalapot emelhetnek, merthogy minden a legnagyobb rendben van A Pál utcai
fiúkkal a Szent István körúton.
Immunerősítőjének jóvoltából
pedig előbb-utóbb Szent István országában sem lehet ez másképpen. A sorsunk
unszolására, a Jóisten segedelmével (is-is)? „Minden csoda, vagy semmi sem az”,
olvasható a világhíres Molnár mester egyik budapesti emléktábláján. Az bizonyos,
hogy semmi sem történik véletlen(ül) csupán. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése