A végtelen tág gyomrú matróna családjára íratja a házát, cserébe kosztot s kvártélyt kér/követel/kap, majd szépen lassan (nem: tempósan!) kizabálja/kiűzi utódait e világból. Az élemedett némbert férfi játssza a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, történetesen Jordán Tamás direktor. Jól áll neki az öreglány. Hogy mi mindenre képes egy vérbeli teátrista, ha belegondolunk, kész őrület! Mindnyájunk bőrébe-lelkébe belebújik; fölmutatja, íme, ilyen meg amolyan is a halandó! S bizony, ördögfajzattá tud válni.
Roberto Cossa A Dédi című tragikomédiáját Valló Péter rendezte. Pontosan, precízen. S agyafúrtan adagol. A csuda tudja, mi a titka, de zsenialitás íze van a rendezéseinek.
Igaz, az első felvonás végén még valami olyasféle villan a nézőbe, pontosítsunk: belém, amire - esetemben - még nem igen volt példa a WSSZ-ben. Nem kellene inkább hazamenni? Tinédzser partneremnek ínyére lenne a cikázó gondolat, a büfében mégis inkább elvetjük. (Szódát iszunk.) Innen szép nyerni! – jeligével maradunk.
És, lássunk csodát! Ahogy pörögnek a történések, egyre inkább értelmet, s érzelmet kapnak bennem a szünet előtt látottak. Utólag. Rá kell, jöjjek: remekül megágyaztak már az első etapban, de csak most esik le az a bizonyos tantusz. Kezdenek (bennem/bennünk?) helyre billenni a dolgok. Azzal együtt, hogy, bármennyire faramucin hangzik, totál kizökken minden. Mint az életben. Semmi és senki sem csak az, ami, avagy aminek látszik.
Az én, saját olvasatomban immár: ez a hadiperszóna (finom vagyok) maga a diktátorok díszpéldánya. Aki nem ismer irgalmat, ha a saját érdeke nem érvényesülhet. Éjjel s nappal. Nem érdekli, hogy mindenki mást tönkretesz, kizsigerel, megnyomorít.
De, miképpen lehet az ilyen sátáni fajzat eszén túljárni? Miért uralkodhat kénye-kedvére szűkebb-tágabb közösség/b/en? Hogyan lehetne hatástalanítani, a partvonalon túlra küldeni a despotát?
„Ez a kérdés, válasszatok!” (PS)
A Dédi környezetében élők nem ismerik az ellenszert. Igaz, próbálkoznak, de örökkön kudarcot vallanak. Aztán a legvégén kivétel nélkül mind bele is pusztulnak. A zsarnok pedig él és virul.
Jordán Tamás valóban félelmetes banya, s annyi, de annyi áthallása (-látása) van alakításának, hogy fel-felidézve azt, ne legyünk restek, ne legyek rest újólag elismerni: olyan ember- s életismeret-anyag gyűlt össze benne, s mindezt annyira magától értetődően ábrázolja, olykor idézőjelesen, máskor meg szimbolikusan, és a csuda tudja, miféle fantasztikus egyéb módokon is, hogy ilyesmire csak a legnagyobb művészek képesek.
A Dédi nénje Kiss Manyi. Tudom, tudom, de: nem tehetek róla, a laptopomba most mégis e nevet pöttyentettem be, holott a szemeim előtt: Kiss MARI! Még azért annyit egy ország Manyikájáról (1911-1971), a törékeny s mégis színész-óriásnőről, hogy így vallott: „Addig pedig játszom mindig és mindenhol, mindennel és mindenkivel, mert ezért születtem”. Kiss Mari ugyanakkora klasszis, mint ő volt. Nem röhej, még inkább: nem letaglózó, hogy Kiss Marit az 1992-ben kapott Jászai-díja óta nem ünnepli az állam, bárki is pózoljon/trónoljon éppen fent/alant? A folyamatos, gondos, szerető figyelmet, tenyéren hordozást réges-régen megszolgálta! Akárcsak Trokán Péter. Ráadásul ő idén hetvenkedik. De nem a kora miatt érdemes a legrangosabb elismerésekre, hanem mindazokért, amiket deszkapártiként évtizedek óta ad. Teremt. A kiskésit!
A Dédiben is mindketten példák arra, miképpen lehet elevenre szülni figurát. Színekkel, ízekkel, mozgással/bénázgatással, hanggal, gesztusrendszerrel. Nem az ilyesmikért érdemes teátristának lenni?
Nekünk meg színházba zarándokolni.
Süt belőlük – Jordán Tamásból, Kiss Mariból, Trokán Péterből – a szenvedély. A Dédi unokájaként méltó partnerük Endrődy Krisztián (Carmelo). Hitvese Bálint Éva. Hibátlan ő is. Akárcsak Bajomi Nagy György (Carmelo öccseként). A dédunoka Hartai Petra szintén rendre mértékadó.
A dédik/diktátorok fölzabálnák a jövőt, generációk sorát lennének képesek befalni. Mihamarább el kell vennünk az étvágyukat; össze kell zsugorítanunk az emésztőrendszerüket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése