Ízlésesség, szépérzék, csiszoltság, finomság, nagyvonalúság, azaz/avagy: elegancia. Mindezek az ideák, absztrakciók is helyet kérnek bensőnkben, s nyugtatóan hatnak ránk, ha olyanok bűvkörébe kerülünk, akik mindezt sugározzák. Megpihenünk, miközben erőt gyűjtünk, s lendületet kapunk tőlük, hogy csak azért se adjuk föl a továbbiakban álmainkat, forgassuk csak ki a világot a négy sarkából, na, jó, próbálkozzunk meg újra és újra, akkor se adjuk be a derekunkat az ördögnek, amikor már majd’ mindenki hajbókol előtte, megalkuszik; a tisztaságcsomagját ki-ki lazán belehajította a kék bolygó pöcegödrébe.
Mahó Andrea kivételes tehetségű színésznő-dalnoknő és José Cura argentín operaénekes – akit a világ egyszerűen csak mint a negyedik tenort tartja számon (a nagy trió – Plácido Domingo, Luciano Pavarotti, José Carreras utódaként) nemrégiben a Papp László Budapest Sportarénában tündökölt együtt, úgy, hogy maguk közé/köré vonták/vonzották Miller Zoltán páratlan kvalitásokkal megáldott teátristát is, s hármasban tettek tanúbizonyságot arról: semmi más nem számít, csak a tehetség, a befektetett energia s a hivatás mindenekfölött.
Színpadi jelenlét, egymásra hangolódás, frissesség, meglepetés, intellektuális őszinteség, spontenaitás és sportszerűség; az a lényeg, hogy itt és most mit teszünk le együtt – máskor meg külön-külön is - az asztalra. Nem számít hírnév, mit sem ér korábbi, akár kirobbanó sikerzuhatag; mindig csak ma van. Meg persze a holnap, de az oda vezető sínpár lerakásához szükséges energia meg nem spórolható. S öröm, jókedv, professzionalizmus.
Beinteni a sznobizmusnak, főt hajtani minőséggel, természetesen szétkürtölni: csak jó és csak rossz muzsika meg produkció létezik, a többi smafu. A bizonyítás vágya átragad ránk is, miközben persze robog/nyargal a zsigereinkben: vajon mi is így állunk-e neki e világi küldetésünknek? Mert hiszen mindnyájan hivatottak vagyunk valamire, valami jóra.
Tértől, időtől függetlenül. Bárhol e galaktikán.
Történetesen közép-európai fővárosban, vagy éppen vidéki megyeszékhelyen, mondjuk akár Szombathelyen is, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban, ahol a napokban a szikrázóan tehetséges Csemer Boglárka (Boggie) és a varázslatos Quartettje kötötte bilincsbe a hallgatóságot akképpen, hogy a szabadságot ajándékozta nekünk. A legtermészetesebb parfüm tisztaságát. Jé, hát ebben a szappanbuborékos, cukormázas, képmutatós, bulvártaknyos mákonyban a lélek legbensőbb húrjain is lehet szólni/muzsikálni? Tényleg nem kell félnünk se önmagunktól, sem egymástól, ha cinkmentes lapokkal játszunk földi létünk idején? Nem is maszatos minden, hanem éppenséggel színes, akár a lélek, akár az emberiségpaletta e planétán? És nem kell szégyellnünk azt, amik leszünk, s ha bátran vállaljuk önmagunkat, érzéseinket, szerelmünket, szomorúságunkat, szomjúságunkat? És soha, sehol ne legyünk, ne lehessünk egymás farkasai. Békeoffenziva - vérontás ellen.
A nagy változásoknak igenis tőlünk/belőlünk kell(ene) fakadniuk. Az igazság bennünk van, ha az mások igazsága is lehet, s együtt adjuk tovább – cselekedeteink aranyfedezeteként – az olyan eszméket, mint egyenlőség, becsület, tisztesség, tisztelettudás, testvériség, nyitottság, empátia, tolerancia, teremtő erő…
Mahó Andrea, Csemer Boglárka, José Cura, Miller Zoltán s színtiszta szabad Csapataik – gyermekkórus, kvartett, nagyzenekar: „atombiztos háttéremberek”- küldetést teljesítenek. Egymásból építkeznek, hogy belőlük épülhessünk mi is. Hangosan „költöztetik belénk” a csöndet, a spiritualitást, az inspirációt, hogy erőt gyűjthessünk, lendületet kapjunk tőlük/általuk. Hogy csak azért se adjuk föl! Finoman, nagyvonalúan, elegánsan...
www.alon.hu szp
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése