Édes, bájos, aranyos, szelíd, jóságos, emberszerető, örök
Éva, mit remélsz égi, mulandó s kéregalatti létforgatagban? Mindig, mindenkor
tisztán, makulátlanul andalogsz, szaladsz, robogsz, hogy végre valahára
megtaláld életed Ádámját, hogy együtt haraphassatok bele a boldogság almájába.
Hogy csak legalább egy picurkát falatkázhassatok belőle, önfeledten, mámorosan,
szabadon. Bűntelenül, büntetlenül.
Túlságosan szép is lenne, ha ez beteljesül(het)ne evilági
kirándulásotokon. Merthogy itt és most éppenséggel tortúrák sorozatát vagy(tok)
kénytelen(ek) elviselni, pedig Te minden tőled telhetőt megteszel azért, hogy a
mosolyodra mosoly legyen a felelet. De téged majd’ mindenki csak használ,
ahogyan azt a pillanatnyi érdeke kívánja. Vannak persze kivételek, nincsenek is
annyira kevesen, akik szintén mernek álmodni nagyokat, de hamar, túlontúl hamar
föladják, a harmadik, negyedik, ötödik, századik kudarc után beletörődnek a
sikertelenségbe, alkut kötnek rossz sorsukkal. De te nem ilyen vagy, te soha
nem adod fel, csak azért sem, mert meg akarod mutatni a sorstársaidnak is: ide
figyeljetek, nekem akkor is sikerülni fog, a jó életbe! Sweet Charity példát
mutat: ki lehet szállni a mókuskerékből, emberhez méltó létre termettünk, tehát
nekünk – értsétek már meg végre - ez igenis jussunk!
Hogy aztán mégis miért fuccsol be majd’ minden ezen a rongylabdán
Évákkal és Ádámokkal…?!
Minderről is szól a Sweet Charity című „mjuzikel” (musical: mai
tárgyú témákat feldolgozó énekes, táncos színmű) a szombathelyi Weöres Sándor
Színházban, Béres Attila organizálásában, európai ligás kvalitásokat meg-megcsillantató
aktor csoporttal.
Annyi, de annyi vetülete van a produkciónak, amely minden
porcikájából sugározza s a szó legnemesebb értelmében azt (is) sulykolja
belénk: kérem, ezt nevezik Színháznak, de olyannak, ami személy szerint rólad
szól, komám, ne tegyél úgy, mintha te kívülálló lennél, s neked nem kellene –
bárhol is poroszkálsz most éppen föld(alatt)i utadon – számvetést készítened:
hogyan is állnak a dolgaid? Lehetne éppenséggel csűrni-csavarni, így meg úgy
exkuzálni, hogy ez csak játék, legyintgetni, kitaláció az egész, komédia
énekre, táncra, csoport puccparádéra, na, jó, a végére megkeseredik a szájíz,
de ez csak valami fatális tévedés lehet, velem és körülöttem minden, de minden
a legnagyobb rendben, haver…
Valahová, bárhová (azért) jó (lenne) tartozni, igaz; aztán
mindenki gondoljon azt, amit akar. Persze nem mindenáron beadni a derekat; megszállott
hittérítők, zsebünket metsző, bankszámlánkat lecsapoló brigantik kíméljenek!
Brrr! (Nem teszik.) De akkor is megtalál az igazi szerelem, érzem, ez az, ebben
most végre biztos vagyok! És tessék: pszichopata/fanatikus őrült az illető, aki
annyira megvéd magától, hogy abba – a szó szoros értelmében – belepusztulok. Agyonver.
Beledöglik az emberiség.(?) S akkor eljönnek az angyalok – értem; ha nem is igazán
értem, de immár következhet(ne) az itteni után a mennyei tisztaság, íme, hát
megleltem (égi) hazámat…, egy újabb szín (Madách is megirigyelhetné), szint.
Prostituált az egész világ, s kokott benne minden férfi és
nő (ugyebár, jó Shakespeare uram?); e tanulság szintén leszűrhető lenne
(ezúttal is), és, hahó, még sem lehet okunk – figyelem: ez már más, néző(pont)i
vetület! - a panaszra, sőt, de persze bánjunk csínján a szavakkal, ám ne hallgassuk
el s ne legyünk restek: keressünk-kutassunk az emlékezetünkben, vajon
részesültünk-e már valami hasonlóan vibráló, könnyes-nevetős, össz-gépészeti musical-adományban
valaha is? Hátrébb az agarakkal, hohó, barátocskáim! – nem győzzük hangsúlyozni,
de mégis: tegyük a kezünket a szívünkre, s készítsünk leltárt/számvetést! No,
akkor… Ugye, hogy ez a Sweet Charity – legalább dobogós?! De inkább…! Nálam
„közös befutó” a magyar Hello, Dollyval: hatvanas évek vége, Operett Színház,
Psota Irénnel, Feleky Kamillal, Vámos László rendezésében.
NAGY CILI és CSAPATA: amit műveltek/művelnek; a Magyar Szókincstár
(Tinta Könyvkiadó, Budapest) lélekemeléssel kapcsolatos jelentéssorozatait
napestig körmölhetném, akkor sem biztos, hogy szószátyár lennék. Valamicskét
csak ezúttal: klappolt minden, az is, ami első blikkre úgy tűnhetett, nem. Ott
volt az idézőjel, a karikírozás, a túlzás, a csúszás, a hamisság meg minden más
is, ahol annak lennie kellett. A metró úgy és akkor jött, hogy az
színháztörténet! Mert metróbb a metrónál! Slussz-passz.
Ez a zenés-táncos – etc., etc., etc. – „Az ember tragédiája”
csaknem minden égit és kéregalattit megpedzegetett, ami ebben a földi világban
így-úgy megrenget/megrendít bennünket.
szp
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése