2015. március 15., vasárnap

Hosszú vágta - A Kossuth-díjas Bács Ferenc színművész, aki eredetileg agysebész szeretett volna lenni, vallomása: "Tisztelni kell a deszkákat, amiken már annyi izzadtság, könny és vér folyt"


- Egyke voltam. A szüleim nagyon egyszerű, de nagyon bölcs emberek voltak. Szeretetet, melegséget kaptam tőlük; jól próbálták egyengetni az utamat. Sok mindent rám bíztak, miközben nagyon figyeltek, hogyan történnek meg velem a dolgok, miként reagálok az eseményekre. Nem előre óvtak valamitől, hogy azt meg ne próbáljam (hacsak nem volt túlságosan brutális, vagy nehéz, veszélyes helyzet), hanem hagytak, hogy menjek bele. És aztán azt mondták: „Látod, ez azért nem jó, az az érzésünk. Ugye, te sem érezted jól magad?” Mondom: nem. „Hát akkor többet ide nem megyünk”. Vagy: „Nem csináljuk ezt ilyen formában”. Nagyon szabadon hagytak – kezdte az emlékidézést pontosan tíz esztendővel ezelőtt (azaz 2005-ben) a most Kossuth-díjat kapott Bács Ferenc (1936), érdemes és kiváló művész, Jászai-díjas Thália papja.
- Tizennégy éves koromban, s akkor ez nagy dolog volt, kapukulcsot kaptam apámtól. Szombatonként bálba (rütyünek, döcinek hívtuk) jártam, ezek nyílt bálok voltak az ifjak részére. Táncolni tanultunk egymástól, nagyon jó kedvvel (alkohol nélkül) remekül tudtunk mulatni, szórakozni. Jó későig; az idő hamar elrepült. Apám soha nem kérdezte meg, hogy mikor jöttem haza, hanem, hogy jól éreztem-e magam. Azt tartotta fontosnak. És ha álmos voltam, vasárnap délután még egy-két órát aludtam.
A bizalom nagyon fontos, és a bizalom megvonása is az. Utóbbi intő jel, hogy ezt most már nem… Az ember kicsit észhez kap, s azt mondja, hogy már nem jó nekem. Nem, hogy nekik, nekem nem jó. Nálunk mindig az volt a lényeg, hogy nekem legyen jó. Ez nem elkényeztetés volt, hanem szabadon engedés, mégis nagy figyelemmel kísérve, hogy én miként „követem” az életet. Hatévesen már segítettem műbútorasztalos apámnak, vittem a gépre a levágott, legyalult deszkákat; toltam haza a kétkerekű taligát, rátettem az iskolatáskámat a tetejére. Reggelente is együtt mentünk, a gimnázium előtt elbúcsúztam apámtól, megcsókolt; ő ment a műhelybe, én tanulni. Történetesen most is otthon csinálok polcokat, mert már nincs hová tegyük a dolgokat. Arra tanított apám, hogy a munka nemessé teszi az embert. Olyanfajta koncentrálást, elfoglaltságot ad, ami hasznos úgy fizikalilag, mint szellemileg. Nagyon jó, ha az ember megtanul dolgozni.
Amikor azt firtatom, hogy az egykori nagyszebeni legénynek pályaválasztása idején sugalltak-e valamit a szülei, szeliden rázza a fejét:
- Egyáltalán nem. Amióta az eszemet tudom, agysebész akartam lenni. Nem tudtam ugyan megmagyarázni a dolgot, de erről fantáziáltam. Éreztem, hogy az valami jó dolog lehet. Innen - miközben a fejére mutat - jön ki minden. A fejben születik meg minden rossz és jó. Hát, hogy tudjuk ezt elválasztani egymástól?  Lássuk, mi van ott bent? Valami ilyen gyerek gondolatokkal kezdtem az egészet. Nem tudtam, hogy két év magolás után jön majd csak a medicina. Ezt én nem vártam ki, nem mintha gondot okozott volna a magolás. Mert tanulni kell, ez természetes, így nevelt apám is. De éreztem, hogy az orvosin nem vagyok „kifosztva”… Hazamentem, megmutattam a bizonyítványomat (mindenből jó jegyem volt), és azt mondtam: én ezt nem csinálom tovább. Apám így reagált: „Jól van fiam, nem baj, csinálj mást, azt, amit szeretsz, mert azt egy életen keresztül csinálod. Akkor mostan mit választasz?”. „Színi pályára szeretnék menni”, feleltem. Egy kis szünet következett, majd így szólt: „Ha gondolod, hogy az jobb lesz neked, próbáld meg, én segítek, amiben csak tudok”. Így bánt velem. Ugyanakkor azt mondta: „Gyere, szállítsunk haza egy szekrényt!”. Közben megbeszéltük a dolgokat, megálltunk az utcasarkon, figyeltük az embereket, néztük a lányokat. Cigarettáztunk mind a ketten. Soha nem mondta azt, hogy ne gyújtsak rá, mert az rossz, vagy egészségtelen. Nem sokat szívott és nem is szívta le. Úgy vélte, ha meggondolom magam, majd abba fogom hagyni, hiszen azért ez nem jó dolog. Sétálgattunk, labdáztunk, mindenfélét csináltunk. Szombatonként, vasárnaponként hármasban kimentünk Kolozsváron a Szamos partjára, vittük az uzsonnát, az elemózsiát. Paprikát, paradicsomot, szalonnát, zöldséget tett ki anyám. Szűkösen éltünk, de azért rendesen.
Az ifjú soha nem gondolt arra, hogy az orvosira, utóbb meg a marosvásárhelyi színi főiskolára ne sikerülne a felvételije, mert úgy vélte, amit ma ekként fogalmaz meg:
- Én megteszek mindent azért, hogy valami jó legyen. Ha nem sikerül, akkor alkalmatlan vagyok. Tehát ezt mindig így intéztem el magamban. Mindent meg kell tenni az életben azért a célért, amit az ember el akat érni. A tőle telhetőt. Ha nem sikerült, akkor nem én vagyok a hibás. Nincs rá adottságom, vagy ehhez még nem értem meg. Majd később. Ez nekem mindig nyugalmat adott ilyen szempontból. De mindig aktív voltam. Például éjszakánként hat órát alszom már negyven éve. Soha nem alszom délután. Valahogy az életet szeretem élni szenvedélyesen, valamit mindig tenni akarok. Olyan nincs, hogy karba tett kézzel üljek.
Visszakanyarodva még a színiiskolai felvételihez, illetve annak sikeréhez, édesanyját idézi Bács Ferenc:
- Később tényleg mondta - áldja meg őt a Jóisten, nyugodjék békében, hogy ő tudta, hogy ez nekem sikerülni fog. Kérdem tőle: „Anyukám, miért gondoltad?”. Így ő: „Ferikém drága, a négy gimnáziumi éved alatt minden szombaton volt nálatok önképzőkör a magyar irodalomtanár vezetésével. Minden szombaton egy órás műsort adtatok a tanároknak és a szülőknek. Verset, novellát mondtatok, színdarabok részleteit játszottátok, énekeltetek. Te mindig benne voltál mindenben!”. És valóban így volt. Én ezt valahogyan elfelejtettem, még inkább: természetesnek tartottam. Azt is, hogy minden opera- és színielőadást (operettet, zenes vígjátékot is) láttam Kolozsváron. Besurrantunk, vagy a vécéablakon másztunk be, mert nem volt pénzünk. De tiszta, rendes volt a ruhánk. Volt olyan jegyszedő néni, aki félrenézett, amikor az ajtóban leselkedtünk, hogy be tudjunk jutni. Leghátra mentünk, meghúzódtunk a nézőtéren, a barátom a túlsó sarokban, én emitt; néztük, hol van hely, megkérdeztük a jegyszedő nénit: oda beülhetünk? „Be, fiam!” A diákházba koncertekre jártunk. Vasárnap délutánonként focimeccsre mentünk, hárman-négyen együtt. Üres zsebbel. Kérleltük a felnőtt szurkolókat: nem tetszenek bennünket bevinni? „Gyerünk fiúk!” Nem volt jegyszámlálás, mint most. Igaz, mi rendesen is viselkedtünk.
Boldog marosvásárhelyi főiskolás évek következtek, melynek végén megvédte a diplomamunkáját, letette az államvizsgát. Ekképp eleveníti föl az azután történteket:
- Tizenöten kezdtünk, és öten végeztünk, egy lány és négy fiú. Egyenként behívtak bennünket az igazgatói irodába. Ott dőlt el, ki, hová kerül. Bementem, szemben velem a bizottság. Kérdezi tőlem az igazgatóm, Szabó Lajos, aki nagyszerű ember volt: „Melyik színházhoz szeretnél menni fiam?”. Mire én: „Ahol szükség van rám”. Váratlanul érte, nem mondtam, hogy Kolozsvár, Marosvásárhely… Tényleg úgy gondoltam, hogy számomra az a lényeg, hogy tanulhassak, dolgozhassak. „Jól van, akkor elmész Sepsiszentgyörgyre”. Tudni kell, hogy abban az időben a hat magyar társulat közül az volt a leggyengébb. Messze is volt, s oda nem szívesen mentek az emberek. Mondom: „Jó, rendben, köszönöm szépen, mehetek?”. „Igen”, volt a felelet; megfordultam, mentem kifele, egyszer csak azt mondja: „Álljon meg, jöjjön vissza Bács egy pilanatra!”. (Nagyon szeretett Szabó lajos, s amikor nagyon szeretett, akkor rendszerint magázott, amikor nem szerette, amit csináltam, akkor meg inkább tegezett.) „Figyeljen ide! Úgy gondoltuk a minisztérium jelenlévő képviselőjével együtt, hogy most egészítjük ki a tanári karunkat, és maga itt marad a főiskolán tanársegédnek, félállásban”. Mondom: „Köszönöm szépen, ez nagy megtiszteltetés számomra, de én színész szeretnék lenni!”. Erre beszól Tompa Miklós, a marosvásárhelyi színház igazgatója: „Te hozzám jössz fiam! Nálam leszel s itt is!”. Szárnyakat kaptam. Azt hiszem, hogy nem mentem, hanem repültem ki az ajtón. A társaim: „Na, mi van Feri, hová?”. „Itt maradok”, feleltem. Volt nagy csodálkozás. Este bankett, és aztán így maradtam Marosvásárhelyen, a legjobb színházhoz kerültem, nagyszerű színészek, Thalia oszlopai közé, akikre a repertoárt választották. Tudtam, hogy be kell épülni a nagyok mellé. A színpadon, a próbákon és az előadásokon lestük el a színészi munkát. Mindig is azt vallottam, és most nem haza beszélek, hogy mindenféle hivatásban, szakmában a fiataloknak az idősebbektől kell tanulniuk. Közhely, de a legjobb egyetem elvégzése az élet. A legtöbbet a gyakorlatból, a tettekből lehet meríteni. Meg kell mutatni a jó utat. A mai fiataloknak is azt mondom, hogy el kell lesni a szakmát, és soha ne higgyék azt, hogy mindent tudnak. Amikor már azt hiszed, hogy tudod ezt a szakmát, ezt a hivatást, akkor kikészültél, nincs több benned semmi. Ezt csak megpróbálni lehet egy életen át. A mindig jobbra törekvés legyen az emberben, s az, hogy ez társasjáték, csapatmunka. A Lear király is csak akkor tud Lear király lenni, ha annak nézik a partnerek, és úgy szolgálják. Nem utolsósorban: csak közösen tudunk adni a közönségnek.
Tanult, miközben maga is tanított, Marosvásárhelyen jó másfél évtizednyi ideig, Budapesten azonban csak egy esztendeig.
- Nálam nem lehetett felmenni a színpadra tornacipőben, a lányokat csak szoknyában engedtem föl, farmerben nem. Ezt első órán meg is mondtam nekik. Mindenki úgy nézett rám, mint a hülyére. A nők legyenek szoknyában, tanuljanak meg szoknyában leülni, állni, menni, szaladni, hemperegni. A fiúk pedig érezzék meg a súlyukat cipőben. Mondtam nekik: ha nincs cipő, veszünk. Olcsó cipőt, de veszünk, és csak itt, a színpadon használhatják. Megoldjuk a problémát, kérek segítséget is, de érezzék meg a súlyukat; gumicipőben nem lehet érezni a súlyt. Csak puha és jólesik a lépés. Ráadásul a tornacipő koszos, csak tiszta cipővel szabad fölmenni a színpadra. Nem ezektől lesz tehetséges valaki, de ha nem hatja át a színpad, a szakma iránti alázat, akkor képtelenség valami jót elérni. Aztán kell a tehetség is hozzá, természetesen. Kell sok minden. Tanulni vágyás, állandó fejlődés, önfejlesztés, belülről építkezés. S ez egy hosszú vágta. Addig tart, amíg az ember él. Mivel ember az anyagunk, az emberre mindig szükség van, akárhány éves korban is. Ha kilencvenéves dédnagypapa kell, hogy legyen a színész, akkor képes rá, hogy az legyen. Tisztelni kell a kollégákat, az idősebbeket, a színházat, a deszkákat, amin már annyi izzadtság, könny és vér folyt.
                 www.alon.hu                                                                                                  2005    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése