Borongós őszi/téli estére végre-valahára sikerül
összetrombitálnia – a „hülyéjének” - három fős családját, a jegyszerzők
jóvoltából príma helyre szól a bilétájuk, minden klappol(na): Feydeau-vígjáték
Hamvai Kornél fordításában a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, parádés szereposztásban, a remek Réthly Attila rendezésében.
Indul a deszkaparti, (előbb-utóbb) mindenki a fedélzeten,
ki-ki a legjobb formáját hozza/adja. A szemtanú konstatálja, hogy a teátristák
sorra-rendre újabb és újabb, kisebb-nagyobb fiókokat húzogatnak/nyitogatnak ki a
bensőjükből (-ben), ilyen-olyan szelencékre bukkannak, energiával nem spórolnak:
tehát, tényleg bővítik komédiázó eszköztárukat: „Kérem szépen, tessék csak
nézni, ez a színárnyalat is hozzám tartozik!”.
A néző (b)ámul ugyan, hiszen jólesik neki az újabb felismerés-sorozat,
biccent, örvend picinykét, de továbbra is ólomsúlyok préselik székéhez,
melyektől momentán szinte nem bír moccanni se test, se lélek. Pedig röpülni
jött, nem gubbasztani; ám mindhiába Thália papjainak igyekezete: ezúttal csak
részleges/időleges szárnypróbálgatásokra futja a szemlélő „szerepében”. Holott…
Dadogjuk már ki végre: játszótárs szeretett volna lenni, áramkör részese, innen
ki-, amoda bekapcsolódni. No, ezúttal ilyen a nyilvános főpróbás formánk, kesergünk…
Persze, már elégszer koptattunk lelátói ülőkét ahhoz, hogy mégis – csak azért
is – bezsebeljük (de önző az emberfia!) azokat a színi szuveníreket, melyek e
komor, zord időket csak-csak segíthetik túlélni.
Kertész Péter a harmadik felvonásban lép színre, nevezzük
egyszerűen csak így, családtag-szolgaként: azt plántálja/oltja belénk, hogy
igenis létezik még folyamatosság, hűség, felelősség, tartás; humor, szeretet… Az
áldott jó Gerómék nélkül alighanem már sehol sem lennénk. S hogy a csudába
bírják ilyen rendületlenül/rendíthetetlenül? Alázattal, de nem megalázkodva,
nem is megaláztatva! Miképpen lehet mindennek ellenére – ami itt és most is
zajlik „idekint” - tisztának (hu-juj…) maradni? És meg tudnak nekünk bocsátani,
a nem kevésszer stikkes, félcédulás, elmeroggyant hülyéiknek, mert hiszen tudják-érzik,
bármekkora szamarak - kretének, imbecillisek, hatökrök… - vagyunk, azért mégsem
velejéig romlottak, nem kell, nem szabad lemondani rólunk. (Akinek nem inge, ne
vegye magára!) Érdemes a következő generációkba feccölni. És lám, itt vannak a követők, most
(történetesen) leszűkítve Kertész Péter színi játszótársaira: Bajomi Nagy
György, Balogh János, Nagy Cili, Csonka Szilvia, Trokán Péter, Vlahovics Edit, Horváth
Ákos… - és a fiatal(abb) csapattársak között sem akadt kakukktojás. S jó volt
látni a második felvonás utáni szünetben a színházépület előtt friss levegőt
szívó egyetemi hallgató Matusek Attilát (civilben), aki a Parasztopera
vőlegényeként tett tanúbizonyságot arról: a Kertész Péter nevével/művészetével
fémjelzett korosztály egyik méltó utóda.
Mindezekkel együtt egy-egy bukás (akár „hülye” nézőként…) sem
lehet akkora szégyen! (Csak „csendben”: megeshet, ludas maga az 1896-ban
először – Párizsban – színre vitt Feydeau-darab /is/, merthogy: avítt, kopottacska – nem a mondandó, hanem a megírása/tálalása miatt -, még így, tupírozva is...?) Ha
ki-ki levonja, emitt és amott a megfelelő konzekvenciákat, akkor még okulásul s
(újjá)épülésünkre is szolgálhat a fiaskó, ergo: hasznos lehet.
szp
www.alon.hu
szp
www.alon.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése