(Babits
Mihály: Karácsonyi ének)
„Soha nem tudjuk, mit akar mondani rajtunk át az Isten.”
(Márai Sándor) Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne lennénk felelősek
szavainkért, tetteinkért, mindazért, amit e földi létezés során leteszünk arra
a bizonyos – közös – asztalra; ne csak és kizárólag földöntúli sugallatot, erőt
(akaratot?) tulajdonítsunk annak, ha valami esetleg mégsem úgy sikerül, mint
ahogyan azt elképzeljük, eltervezzük, megvalósítjuk (mert egyszerűen „csak”
elrontjuk) s a felelősség(ünk)et ne hárítsuk át magasabb szférák felé.
Mégis azt (is) érezzük valamiképpen, egészen megfoghatatlan
- megfogalmazhatatlan – módon, hogy nem vagyunk egyedül. Nem vagyunk magunkra
hagy(at)va.
Karácsony tájékán ez az érzés újra és újra megerősödik
bennünk. Hiszen nemzedékek tagjai úgymond kézről kézre adják, adhatják a
Jézuskát évről évre. Kapjuk, belénk költöztetik, mert – egyébként is – annyira,
de annyira vágyunk rá. Elidőzik bennünk hosszabb-rövidebb ideig (megint Márai
segítségét kérem: „Az életet nem lehet időre mérni.”), aztán igyekszünk
továbbadni, továbbvinni, amennyire csak tudjuk, amennyit csak lehet belőle.
Minél többet – többször – sikerül, annyival több marad bennünk, nekünk.
Hát, nem ezért vagyunk?
Az angyaloknak ilyentájt még jobban kinyitjuk belsőnket; a
tündérek, a jó(tét) lelkek súgásait fogékonyabban veszik adaptereink; vagy csak
azért, mert már advent kezdetekor átállítottuk azokat… (Aztán utóbb vissza
mindent, nem ér - megint - a nevem?)
Ha csak és kizárólag egyetlenegy szót szabadna említenem (persze
semmiféle kényszerűség sem diktálja ezt, de, ha mégis…) a szeretetünnep
kapcsán, akkor az: a fény. Ebben a nagy-nagy télvízi sötétségben még a legpicurkább
csillámlásnak is mennyire, de mennyire lehet örülni! Megvilágítás,
megvilágosítás. Megvilágosodás.
S aztán jöhet - mert talán ebből következik – minden más:
gyöngédség, ragaszkodás, odaadás, kegyelem… Illatok, ízek, időutazás (vissza a
gyerekkorba - is), más dimenziókba távozott szeretteink megidézése.
Béke és áldás.
Összekapaszkodás a végtelen nesztelenséggel.
Háborítatlansággal.
A csönd hatalma.
Függelékként újfent Márai Sándor: „Az irodalomban, mint az
életben, csak a ’hallgatás’ őszinte”, s talán mindeze(ke)n is túl:
„Gyertyafénynél messzire is lehet látni”.
www.alon.hu szp
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése