Izrael, Jeruzsálem... - Idegháború; részlet Bán Pál írásából (Soproni Ász)

„Négy halottja van a keddi vérengzésnek Jeruzsálemben. Az áldozatokat már eltemették, de a feszültség arra utal, hogy nincs vége a terrornak.” (Népszabadság, 2014. november 19., szerda – Miklós Gábor)

Bán Pál Idegháború című írása 2003.(!) február 6-án jelent meg a Soproni Ászban (melynek a felelős szerkesztője voltam).

Részletek:

„…..én középen állok. És ebből a pozícióból sikerült megfigyelnem, hogy a radikális baloldal és a radikális jobboldal nagy egyetértésben (szimbiózis) létezni képes egymással. Ha Izraelről van szó. A palesztin nép a Szovjetunióban talált nagy barátjára és támogatójára. Ismert, hogy Izraelt csak a kommunista frazeológia nevezte agresszornak. A palesztin terroristák kiképzéséhez nem csak a Szovjetunió, de – a derék jó kádári időkben – Magyarország is rendelkezésre bocsátott egy-két katonai tábort.

Azt a kis országot, ott a Földközi-tenger partján, Ázsiában, 1948 óta próbálják megsemmisíteni. Az első a jeruzsálemi főmufti volt, aki a zsidók vérével Vörös-tengert akart csinálni a Földközi-tengerből, aztán jött Nasszer és a többiek… Nem sikerült. Mégpedig annál az egyszerű és teljesen szokatlan oknál fogva: az izraeliek nem hagyták magukat. Többször háborút viseltek…, ezeket a háborúkat sorra meg is nyerték. …pedig az egész Béketábor, minden igazi kommunista és igazi náci ellenük drukkolt.

De ezt még el lehetne nézni nekik, valahogyan bele lehetne törődni. Van egy kis nép (több ilyen kis nép), mely nem hagyja magát legyilkolni.

Nem is ez a legfőbb probléma. Nem ez irritál, nem ez nyugtalanít, nem ez háborít fel sokakat, hanem az a megmásíthatatlan tény, hogy ezeknek a győztes izraelieknek a legnagyobb részük zsidó. Ehhez a gondolathoz hozzászokni, pokoli nehéz. Mindent át kell rendezni az agyakban. Lehet, hogy balról kicsit jobbra kell lépni, hogy jobbról kicsit balra, vagy középre állni. Nehéz, pokolian nehéz.

A népek történelmének vannak hősies korszakai. Tanulságként jó néha ezeket a korszakokat feleleveníteni.

Az 56-os magyar fiatalok hősies harcát az egész világ ismeri. A Molotov-koktélt dobáló gyerekek, a lángba borult szovjet tankok képei bejárták a világot és kitörölhetetlenül megrögződtek a világ emlékezetében. Történelmi események: gyerekek, kezükben iskolatáska és benzines üveg, megtámadják a világ legerősebb hadseregének tankjait, és saját fiatal életüket feláldozva, felrobbantják a páncélkolosszusokat.

Ezek a gyerekek megfontoltan kis hazafiak voltak, de hősök, akikhez hasonlókat ritkán jegyez fel a történelem. Édesanyjuk a kapuban várt rájuk, már kihűlt az ebéd, vagy a vacsora, s a kis srácok jobban féltek az anyai pofonoktól, mint a szovjet tankok lánctalpaitól. Ha sikeresen elvégezték a ’dolgukat’, hazamentek, megkapták a pofonokat, aztán szépen leültek a vacsorához. Ha nem…?

Egyetlen édesanyát se ismerek…, aki arra biztatta volna gyermekét, hogy szovjet tankokat robbantson fel. Egyetlen magyar édesanya sem akart gyermekéből mártírt nevelni, még a haza, még a legszentebb ügy érdekében sem.

Egyetlen magyar édesanya sem küldte halálba a gyermekét. Az édesanyáknak az élet megőrzése a dolguk, nagyszerű önkéntes kötelességük és nem az élet megsemmisítése. Ön (Bán Pál itt egy szélsőjobbos "újságírót" említ - megnevezését mellőzzük; szp) … úr, egyetlen édesanyát sem ismer, aki megáldotta volna fiatal gyermekét, mielőtt a halálba indul. Hiányzik talán a magyar édesanyákból a hazafiasság? Nem hiszem. De ha így lenne, akkor kijelenthetjük, hogy a világon mindenütt hiányzik az édesanyákból ez a fajta hazafiasság.

Kivéve a palesztin édesanyákat. Ők megáldják a gyermekeiket, mielőtt elindulnak halálos útjukra, hogy magukkal vigyék a téboly pillanatában a sétáló polgárokat és fiatal kortársaikat, akik játszótársaik is lehetnének. A bevásárló asszonyokat, az orvoshoz igyekvő betegeket. S mindezt azért a ’nagyszerű’ érzésért, amit gonosztevő, rutinos agymosóik ígértek nekik: mártíromság érzéséért. A túlvilági öröklétért, Allah közelségéért, és a Mohamedtől ígért halálért.

…ezek a szerencsétlen fiatalok nem a jól felszerelt izraeli hadsereg ellen harcolnak. Ártatlan civileket ölnek meg, sötét terrorszervezeteik nevében, akik biztonságos helyről irányítják a véres, embertelen akciókat hajtanak végre és több tízezer dollárral kárpótolják az édesanyát, mártírhallt halt gyermekéért. Csak elborult aggyal lehet helyeselni ezeket a végzetes terrorcselekményeket, csak elfajult, perverz érzésekkel lehet átérezni ezeknek a mártír-anyáknak a büszkeségét. Én megvetem őket és sokan mások is megvetik őket. Nem győzhetnek, mert hazug, aljas és emberellenes eszközökkel nem lehet egy igaz, emberséges ügyet szolgálni.

…

Egy-egy öngyilkos terrormerénylet után izraeli harckocsik jelennek meg a palesztin városok utcáin. Marcona látvány a képernyőkön, ijesztő a közelségük. Néha barbár feladatokat: felrobbantják a házat, ahonnan a terrorista, gyilkos útjára indult – megtorlásul és elrettentésül. De előbb felszólítják a ház lakóit, hogy távozzanak el, aztán ellenőrzik, hogy valóban eltávoztak-e, és csak aztán robbantják fel a házat.

Jó lenne, ha a sorrendet megjegyeznénk.

Az 1956-os forradalom leverésekor a szovjet páncélosok parancsot kaptak, hogy amely házból egy kavicsot kidobnak, azt a házat porrá kell lőni. Megtorlásul. Soha nem szólították fel távozásra a ház lakóit!

Egy német katona megöléséért száz ártatlan civilt végeztek ki. Megtorlásul!

Reinhard Heydrich – Prága katonai kormányzója – ellen elkövetett merényletért egy Lidice nevű cseh falu lakóit mind egy szálig kivégezték, és a házakat a földdel egyenlővé tették. Lidice megszűnt létezni.

Ne felejtsük el az izraeli megtorlások sorrendjét!

…

A haditudósító feladata, hogy tudósítson. Ha lehet, maradjon életben, ezt az olvasók is jobban szeretik. Természetesen, minden óvatosság dacára, kockázatos a harctérről tudósítani.

De van ennél manapság egy sokkal kockázatosabb dolog is. Békés járókelőként végigmenni Tel Aviv, Haifa, Jeruzsálem utcáin, esetleg egyszerű újságíróként egy szerkesztőségben ülni, vagy interjút készíteni valakivel egy kávéház teraszán. Kockázatos dolog apának lenni és elmenni a kislányért az óvodába, s soha többé haza nem térni, mert a buszmegállóban egy gyámoltalan külsejű mártír felrobbantja magát és őket is.

Kérem önt, ha járt Izraelben, erősítse meg állításaimat, ha pedig még nem járt volna ott, utazzon oda, nézzen körül…, győződjön meg saját szemével, érzéseivel a valódi helyzetről. Ön egy szabad ország, szabad sajtójának a képviselője, aki egy szabad országba utazna, melyet éppen e szabad demokratikus rendszere miatt akarnak megsemmisíteni szüntelenül. Ez a kis nép ott a Földközi-tenger partján a puszta létéért harcol, s ellenségei nem csak a palesztinok, hanem a hatalmas moszlim tömegek jelentős része.

…

Ne kergessünk hamis illúziókat, …ne nyugtassuk meg olvasóinkat hamis információkkal, irreális fejtegetésekkel.
A felkészületlenség – felelőtlenség.

Otia dant vitia. A tétlenség a bűnök forrása.”

                                                                                                             (Soproni Ász, 2003. február)