Hajlamos az ember legénykedni, azaz könnyedén venni a dolgokat (olykor-olykor), s bár valahol belénk van kódolva, hogy bármikor bármi megtörténhet velünk: odahaza, úton, munka közben, mégis el-elhitetjük magunkkal (ideig-óráig), hogy azért olyan igazán nagy baj nem történhet.
Még nem. Mondjuk ennyi és ennyi idős korunkig; bírni fogjuk, csak azért is.
Miközben érzékeljük, hogy a legszűkebb környezetünkben is csapkodnak a villámok; seregnyi vetületben, alakzatban, következménnyel.
Negyvenévesen lebénulni tetőtől talpig; van-e ennél szörnyűbb a világon? Nincs.
Bár ha mélyebben belegondolunk, akkor mégiscsak igenné formálódik a feleletünk. Ha ugyanis - borzasztó leírni is - valamelyikünknek a gyermekét, az unokáját éri tragédia; annál elviselhetetlenebbet nem tudok elképzelni.
Az elmúlt évezred vége felé - a kilencvenes évek közepén - agyi katasztrófa következményeként lebénult egy híres újság (a francia Elle magazin) középkorú főszerkesztője. Két hétig kómában volt, majd kinyitotta az egyik szemét. A vizsgálatok megállapították, hogy a tudata teljesen ép, hallja, érti, amit mondanak neki, válaszolni viszont csak az egyik szempillájának a segítségével tud. Egy pillantás: igen, kettő: nem...
Kiterítve, magatehetetlenül, mégis fantáziadúsan, éles külső-belső "kamerával".
A Szkafander és pillangó című francia-amerikai film e fiatalember belső világáról (is) szól, sokféleképpen játszódik le benne - többször - eddigi élete.
Morfondírozás, elmélkedés; mi(ke)t kellett volna másként csinálnia?
Feleség, három gyönyörű gyermek; otthagyja őket...
Viselkedési allűrök, (túlzott) magabiztosság, a "csakis az enyém a világ" érzete, a másik (sanyarúbb) helyzetébe való beleélés hiánya.
A hatalom, a pénz, az autócsodák varázsa...
Számot vet, s szövetkezik - a tengerparton lévő - rehabilitációs osztályon dolgozó, hivatástudattal megáldottakkal.
Képzeletben pillangóként repül, máskor meg szkafanderben fulladozik.
Könyvet ír, azaz: pislog.
Az ábécé betűit sorolja a terapeuta napestig, mire ő "válaszol".
Magának a filmnek a forgatókönyvi alapját Jean-Dominique Bauby két évig készült kötete adja; Julian Schnabel rendező (képzőművész is) álmodta képsorozattá, megrázó mozivá.
Mint minden igazi alkotás, ez is rólunk szól. Elindít bennünk emezt, amazt. Egy regény megírásának a kezdetét akár. És e könyvnek - életünk kötetének - természetesen mi vagyunk a főszereplői, akárcsak Jean-Dominique a sajátjának.
Van azonban egy óriási különbség: nekünk (egyelőre) nem pislogva kell rögzítenünk mondandónkat. Aztán, ki tudja, mikor jön el az az idő, amikor már pislogva se lesz rá módunk.
De amíg van, addig bizony akad(na) teendő(nk)...
Amikor a tengerparton a három gyermekével - a katasztrófa óta először - találkozik tolószékében ülő, lefittyedt ajkú hősünk, aki javában készíti már számadását, tehát a szó legszorosabb értelmében immár - szerintem - hős; nos, ezt a találkozást nehéz szavakban visszaadni...
Amiként azt is, amikor idős édesapjával "beszél" telefonon...
A beteg főszerkesztőt Mathieu Amalric, az apát - illetve a nagyapát - Max von Sydow alakítja; a filmtörténetbe nyomatékosított bejegyzést kér az alkotás.
Jean-Dominique 1997-ben halt meg, tíz nappal könyvének megjelenése után (Búvárharang és pillangó a címe).
Az ember - mindezek után - talán már kevésbé hajlamos csak úgy legénykedni az ittlét körüli dolgai kapcsán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése