Külföldön még soha nem éreztem magam belföldinek. Pontosabban: 1998 tavaszáig nem. De már a lisszaboni reptéren megfogott valami. Hazaérkeztem.
A nyitottság. Ez a kulcsszó. Mindenfelől ezt lehetett érzékelni. Meg a befogadás vonzás-melegét, s pillanatok alatt az áramkör rezgését/rezdülését/lüktetését. A „te is idetartozol, ti is idetartoztok” bizonyosságát. Egészen egyszerűen megható/megkapó volt. Pedig egy lelket nem ismertünk. Illetve: majd’ mindenkit. Senki nem várt bennünket; és mégis oly’ végtelenül/végesen/?/, bensőségesnek tűnt a fogadtatás.
2009-ben tapasztaltam valami hasonlót San Diegoban. Amikor/ahol olyan távoli – addig soha nem látott – rokon is várt bennünket, akit megpillantva csaknem kijöttek a könnyeink; az ölelése picit anyánkéhoz hasonlított. Minden porcikájával sugározta: de jó, hogy hazatértetek!
2014 júniusában, amikor a fapados gép leszállt Tel-Aviv Ben Gurion repülőterére (velünk ott, akkor először), hasonlóak keringtek bennünk. A boldogságnak vannak fokozatai; a tízes skálán akkor is a maximumot dobta ki sorsunk ajándék játékgépe. Nem sokkal később pedig – Názáretben – Chavával és Mordival ajándékozott meg bennünket. Igen, létezhet olyan esemény/történés, kapcsolat/kapocs, melynek nincs kezdete s nincs vége. Van. Volt. Lesz.
A Budánk születése (1999. február
12.) után megjelent Fény-emberke című kötetemben – Ronaldoék tegnapi (2016.
július 6.) Walles elleni kettő-nullás győzelme inspirációjának jóvoltából – bukkantam
rá két portugáliai fejezetre. Idekörmölöm őket.
Lisszabon
Miért pont Lisszabon?Ez ugyanolyan kérdés, mint: miért pont Pannival estünk szerelembe?
Régóta emlegette: vágya, hogy eljusson Lisszabonba.
Engem is vonzott, piszkosul.
S aztán egy szép napon, ’98. április idusa körül, amikor a bankszámlámra végre-valahára befolyt úgy százötvenezer-száznyolcvanezer forint a ’97-ben általam kiadott Magyar Színész című interjúkötet eladásából (eközben még fizettem a nyomdaköltség havi részleteit, de legyintettem…), belém villant: a Hetedik Nekigyürkőzésünk – lombikbébi-kísérletünk – előtt el kell mennünk együtt Lisszabonba.
Nem tudom, mi súgta.
Szerb Antal Utas és holdvilága Mihályának testi-lelki jó barátja, Ervin – Gubbióban - sugallta, hogy Rómába kell mennie.
„ - Gondolkoztál azon, hogy mit csináljak?
- Igen, Mihály – mondta Ervin csendesen. – Azt hiszem, hogy Rómába kellene menned.
- Rómába? – kérdezte Mihály mélységesen elcsodálkozva. – Miért? Hogy jutott ez eszedbe?
- Tegnap éjszaka a kóruson…, ezt nem tudom neked elmondani, te nem ismered ezt a fajta meditációt…, tudom, hogy Rómába kell menned.
- De miért, Ervin, miért?
- Annyi zarándok, bujdosó és menekült ment már Rómába a századok folyamán, és ott annyi minden történt… Tulajdonképpen mindig minden ott történt. Azt mondják, hogy minden út Rómába vezet. Menj Rómába, Mihály, aztán majd meglátod. Többet most nem tudok mondani.
- De mit csináljak Rómában?
- Mindegy, mit csinálsz. Látogasd meg talán a kereszténység négy nagy bazilikáját. Menj ki a katakombákba. Amit akarsz. Rómában nem lehet unatkozni. És főképp ne csinálj semmit. Bízd magad a véletlenre. Add át magad teljesen, ne legyen programod… Megteszed?
- Igen, Ervin, ha te mondod.”
Nekünk is volt – ugyan névtelen – Ervinünk, aki Lisszabonba irányított bennünket. Az ösztökélését követő negyedik napon már a Tejo folyó partján termettünk.
Azt hiszem, úgy (is) éreztük az utazás előtt: nincs tovább.
És lám: megtaláltuk önmagunkat Szent Antal városában. S ez pontosan abban a templomban vált világossá előttem, amely a szegények – a kirekesztettek, a menekültek, a befogadásra vágyók - istápolójának a nevét viseli. Állítólag azon a helyen született, és ott is temették el Szent Antalt.
Úgy éreztük: itthon vagyunk. Hazaérkeztünk.
Ez a város a miénk.
És valahogyan újra lett értelme mindennek.
Bennünk és rajtunk kívül is.
Olyan csodaszerre leltünk, amiben reménykedtünk, bár nem lehettünk bizonyosak, hogy megkaphatjuk. S ennek köszönhetően megerősödtünk: csak azért is nekilendülünk újra.
Végig villamosozni Alfama városrészen, a dimbes-dombos nadrágszíj-keskeny utcákon, hajókázni a Tejón, buszozni az itteni Golden Gate-hídon, a Pantheonban rápillantani Vasco da Gama síremlékére, áthajókázni Cacilhasba, hogy onnan is fürkészhessük – mi mást is, mint – Lisszabont.
Szaladni az óceán partján, hasast ugrálni a – jéghideg – hullámokba, szeretni nagyon, de nagyon a Costa Caparicán. Általunk kiválasztott halakat süttetni, majszolni, majd leöblíteni könnyű kis portugál borocskával. Máskor meg a hazatérő halászok cserzett arcát és gazdag zsákmányát vizslatni. Együtt kocsmázni velük. Minden porcikánkkal ott lenni. Odavalósivá válni.
Eddigi életem legbizsergetőbb helye Lisszabon. Kicsit San Francisco, picikét Párizs, valamicskét New York, no, meg Velence is.
Holott leginkább maga LISSZABON.
Úgy s akkor talált el, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.
S a portugálok tekintete! Simogató, lágy, befogadó.
Ezek a mieink. Hogy létezhet ilyesmi?
Kívánhattunk volna-e ennél több erőt, hogy nekirugaszkodjuk a Hetediknek?
Szóval – ha rajtunk múlik – a kis Buda Jankót is elvisszük Portugáliába, mert bár ő, adja meg a Jóisten, budai /Szent János Kórház, Budai Meddőségi Klinika!/ Buda (is) lesz ugyan, de lisszaboni legény szintúgy. Onnan (is) kapott valami olyasmit, amitől – adja az ég – majd az lehet, Aki.
Az óceán szerelmesei
Ha van földművelés, miért ne
lehetne vízművelés is? Elméletileg legalábbis. Mert bár a tevékenységek sora
igencsak különböző, azért sok az azonosság közöttük. Például mindkettő az
időjárás függvénye, itt is, ott is rengeteg a bizonytalansági tényező. Földön
és vízen egyaránt jellemző fogalmak: hajtás, kulizás, szenvedés. Máskor meg –
sokkalta ritkábban – a jókedv, az öröm, a boldogság, no és a jogos büszkeség
(nem önelégültség). Melyek kiváltó oka: a bő termés, a gazdag zsákmány.
Olykor-olykor talán a másik sikere, szerencséje is okozhat valami hasonlót. S
aztán másnap hajnalban újra neki kell gyürkőzni…Így van ez Portugáliában, az Atlanti-óceán partvidékén is Portótól Cascaison, Lisszabonon át egészen a déli Faróig. Az odatévedő, szárazföldi idegennek persze kuriózum – Amado után szabadon – az óceán szerelmeseinek élete. (Merthogy hajlamos átvitt értelemben is csak a felszínen tarajozódó hullámokat fürkészni, a lemenő napkorongot bámulni.)
Amikor délelőttönként a parton a traktoros észleli társa ladikjának közeledtét, masinájával elébe pöfög a homokon, a sekély vízen, s „befogja” a csónakot, majd kivontatja a dagály elől. Minél nehezebben, annál jobb. Akkor van tele a hajó bendője. Akkor csattannak össze a tenyerek, s a cserzett arcbőr elrejti a fáradtságot. Lehet válogatni, szortírozni, méregetni, elégedetten dünnyögni, s utóbb többféle pikkelyest felkínálni kereskedőnek, fogadósnak, vendéglősnek. Akiknek – mint mindenütt a világon – már kevesebb erőfeszítésükbe kerül az „aranyhal kifogása”, magyarán a haszon leginkább az ő erszényüket dagasztja, mint meg-meglóduló fuvalom a vitorlákat, amelyekről a ladikosok álmodoznak, s arról is, hogy egyszer, talán nekik is megadatik, hogy elhajózhatnak a boldogság-szigetre…
Visszaevickélve a földhöz meg a vízhez, ki-ki emitt is, amott is tudja: meg lehet rokkanni szekéren/traktoron épp úgy, mint akár bárkán/rocsón. Emitt az anyaföld húz, sír domborul, amott az óceán mélye vonz, s fogad be örökre…”
Az ezerszínűség, a nyitottság, a befogadás, a tolerancia, a szolidaritás, a megértés, az együvé tartozás, azaz /bel/földünk otthonos világa: Luzitánia.
Portugal vá para ele! Hajrá, Portugália! Franciául (ez idő tájt hanyagoljuk kicsikét az angolt): aller au portugal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése