„Keserves gyerekkorom volt”, réved maga elé. „Akkor halt
meg az édesapám – ’42-ben, hatéves koromban -, amikor valójában elkezdődött az
életem... Az iskolából táncórákra jártam, a Babvirágot játszottam Szegeden, a
Szentivánéji álomban. Anyám kulturált asszony volt, Ausztriában érettségizett;
apám ezredes, 192 centi magas, testőr a gárdában. Eléggé jó neveltetést kaptam.
Azt azért sokáig sérelmeztem, hogy anyám nem beszélt velem otthon németül is.
Csudajó lett volna; hát, ez kimaradt az életemből... Nagy trauma volt, amikor
itt hagyott bennünket édesapám. Anyám méltóságos asszony volt; semmihez nem
értett. Korábban alkalmazottakkal vezettette a háztartást, aztán nagyon, de
nagyon szegények lettünk. Ez sokáig meghatározta az életemet. Például nem volt
ágyneműnk. Csak az anginon tudtunk aludni, azt meg nem lehetett kimosni. Ketten
voltunk, a bátyám más városban élt. Egyre csak koszolódott az angin, s egyszer
csak olyan piszkos volt, hogy rémisztő. Anyám az elsötétítő függönyből próbált
ágyneműt fabrikálni, amit hetente ki tudtunk mosni... Ma annyi, de annyi
ágyneműm van - használok összesen hármat, vagy négyet -, hogy kisebb panziót ki
tudnék stafírozni. Mert ez bennem van... S akkora karácsonyfám van minden
évben, mintha négy-öt unoka nyüzsögne körülöttem! Fájó pont - tudat alatt - az
is. Nekünk ugyanis nem volt karácsonyfánk, mert nem volt rá pénzünk. December
huszonnegyedikén este hat-hét óra tájban, amikor már mindenütt égtek a
karácsonyfákon az égők, megkezdődtek az ünnepi vacsorák, lementem az utcára,
ahol árulták a fákat, ott összeszedegettem a gallyakat, azokat betettük egy
vázába, vagy egy pohárba... El tudja képzelni, hogy milyen fájdalmas dolog ez?
A mostani hatalmas fenyőfáimmal kompenzálok.”
1949-től táncolt a szegedi nagyszínház színpadán, ’57-ben
egy évadot Kaposváron töltött; utóbb már színésznőként tért haza, a Tisza-parti
város teátrumába.
Király Levente, a nemzet színésze, egy helyütt így
emlékezett az akkori Lehoczky Zsuzsára: „Fantasztikus szubrett volt. Csodálatos
egyéniség, szuggesztív nőiességével elbűvölt mindenkit. Ami szép és kívánatos
lehet egy nőben, az mind megvolt benne”.1962-ben szerződtette a Fővárosi Operett Színház. Ott játszott Honthy Hanna, Petress Zsuzsa, Németh Marika, Feleki Kamill, Zentai Anna, Latabár Kálmán, Rátonyi Róbert...
„Befogadtak. Az az igazság, hogy fiatal, önbizalommal teli színész voltam a külalakom miatt, s azért is, mert tudtam táncolni, énekelni. Nem nagyon törődtem azzal, hogyan fogadnak. Mentem, törtem az utat magam előtt. Többnyire sikerrel. El is játszottam mindent az életemben. Honthy Hanna különösen is szeretett, örökbe akart fogadni... Abszolut elfogadott engem. Nyilván a Hanna azért is szeretett, mert úgy bántam vele, mintha azonos korosztályba tartoztam volna vele. Őt az megfiatalította, hogy én tegeztem; tudtam rá haragudni, hogy ’gyere már, mert nem lesz elég a szünet, menjünk inni az Operett Presszóba...!’. Addig ahhoz volt szokva, hogy így nagyasszony, úgy kézcsók; én meg ugye nem. Ha most engem egy fiatal kolléga letegez, anélkül, hogy én erre fölszólítanám, azt mondja, ’Szervusz, Zsuzsa!’ hát, olyan boldog vagyok, hogy az őrület. Megértettem már, hogy a Honthy annak idején engem is ezért szerethetett annyira.
Nagyon kedvelem a tehetséges fiatalokat. Kerényi Miklós
Gábor, a mai Budapesti Operettszínház igazgatója olyan tehetséges társulatot
nevelt ki, szerződtetett maga köré, hogy az hihetetlen. Csak nézem őket!
Mindent tudnak. Itt van például Dolhai Attila, aki remekül énekli a mai stílust
- Rómeót, meg Mozartot -, tehát kőkemény musicalszínész, ugyanakkor meg nagyon
jó bonviván is. Hogy építkezünk-e egymásból?”, kicsikét töpreng a kérdésen,
majd így felel: „Gondolom, inkább a fiatalok építkeznek belőlem. Meg is
kérdezik a véleményemet, s én el is mondom. Aztán már nem figyelem, hogy annak
megfelelően teszik-e a dolgukat, de azért persze sejtem: többnyire úgy
csinálják. Ha meg esetleg olyat mondok, ami nem tetszik nekik, akkor sem
mondják ezt meg. Egyszerűen csak nem úgy csinálják. De én nem kérem ezt tőlük
számon, mert nyilvánvaló, hogy nekik lehet igazuk; hiszen a XXI. századot
írjuk, lehet, hogy modernebb eszközöket alkalmaznak bizonyos helyzetekben...”
Megemlítem, hogy egyszer láttam kiszállni egy tűzpiros
autóból a hatvanas években; tavaly meg az Operettszínházban egy liftben
utaztunk. Sugárzott ekkor és akkor is.
Tüneményesen mosolyog.„Szerintem a Jóisten adta nekem az aurámat. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy az ember egyre jobb színész legyen. Fiatalon borzasztóan csinos voltam, nem volt olyan fontos az aura. De azért akkor is volt. Csak most már az aurám van előtérben, a szerepeim megformálása is ebből adódik. Jobban oda is figyelek; a rang ugyanis kötelez. Ahogy kaptam a kitüntetéseket, egyre nagyobb felelősség hárult rám. A Kossuth-díj óta már egyszerűen muszáj jó színésznek lennem. Nem azt mondom, hogy a nem Kossuth-díjasok nem figyelnek oda, de nekem ez kötelező. Én nem dobhatok egy előadást azért, mert mondjuk fáradt, vagy szomorú vagyok, problémám van, költözködöm, építkezem, festetek, mázolok. Ezeket nekem mind figyelmen kívül kell hagyni. Muszáj százszázalékosat nyújtani. Biztos, hogy a Kossuth-díj nélkül is ennyit nyújtanék, de én ennek tudom be. Minden szerepnél, hiszen mindegyik más. Egyik nap apácafőnököt játszom, másnap kuplerájosnőt a Kabaréban. Tehát minden alkalommal át kell lényegülni. Ezért olyan nagyon fárasztó is ez a mi hivatásunk. Mert egyszerűen azzá kell válnunk, amit játszunk. Hogy kulizom, azt a nézők nem is láthatják. Csak azt érzékelhetik, hogy milyen könnyedén csinálom ezt, azt, vagy amazt. Hogy mit szenvedek érte, az az én dolgom... Tény, hogy engem a színház, a színpad tart életben. A feladatok konzerválnak. A fölkészülés fizikailag, lelkileg. Ez roppant jó dolog, mert nem hagyom magam az idő által elenyészni. Ha el vagyok kenődve, és ráadásul otthon kell maradnom, mert aznap nincs előadásom, akkor az nekem kétszeres-háromszoros elkenődés. Úgyhogy hiába vagyok nagyon fáradt, nem szeretek otthon ülni, hanem szeretek elmenni a színházba, és tenni a dolgomat. Mert akkor csak arra figyelek, ami jó, ami szép, ami egy életen át lekötött... Például a Menyasszonytáncot nagyon szeretem, mert nagyszerű. Csúnya, pletykás öregasszonyt játszom; isteni. Másnap meg egy pompás nőt a Víg özvegyben. Javaslom magának, hogy azt nézze meg! Mert azt összegyúrták. Kicsit modernizálták. Nem frakkban, hanem bőrzakóban jön dr. Danilovics Daniló, mert polgárpukkasztó. Görlökkel él a Moulin Rouge-ban, satöbbi, satöbbi... Ehhez valóban nem is kell frakk, mert egyrészt a polgárokat pukkasztja, másrészt meg Glavari Hannát, akivel ugyebár konfliktusa van. Ezért van rajta bőrzakó... Ám a zene csodálatos maradt, s a végén, amikor Daniló kibékül Hannával, s már megadta magát a sorsának, a monogámiának Glavari Hanna felé, s nem akarja már pukkasztani a polgárokat, akkor frakkot vesz föl. Olyan boldog a közönség, hogy csuda! Nem csak azért, mert látványban is remek a frakk, hanem mert egy perc alatt megérzik azt, hogy huh, ez a Daniló már a Glavari Hannáé, a boldogságé... És happy end! Azért is nézze meg, mert beleírtak nekem egy szerepet, a Glavari Hanna, tehát a Víg özvegy anyjáét. A Haumann Péterrel játszom együtt; jó kritikákat kaptunk... Én tolószékben kezdem a szerepet, van egy szép duettünk, amit tolószékkel ketten csinálunk. Az valami megindító! Még az előadás előtt sokat néztünk ilyen kerekesszék-táncvilágbajnokságot. Most nem azt mondom, hogy leutánoztuk, mert nem, csak utána éreztünk. Hozzátettünk saját magunkból. Olyan siker van! Aztán a végén megcsavarjuk az egészet... Elmondjam? A Haumann beszél arról, hogy azért vagyok tolószékben, mert úgy hallotta, hogy leestem a lóról. És akkor egyszer csak fölállok a tolószékből, és kánkánozok. Ordít a közönség a boldogságtól. Egyrészt azért, mert régen láttak engem kánkánozni, vagy egyáltalán ilyen fokon táncolni. És megkönnyebbülnek: nem a Lehoczky ült a tolószékben, hanem csak a szerep kedvéért csinálta... Most meg kánkánozik, és nagyon boldogok!
Szóval nagyon szép hivatás a miénk, boldog ember az, aki
ezt választja, és sikerül is neki. Mert sokan választják, de nem sikerül nekik.
Azt hiszem Rátkai Márton mondta, hogy ehhez a szakmához öt centi tehetség,
harmincöt centi szerencse kell... Bizony, ha valamit nagyon-nagyon szeretnénk, akkor
teremtsük meg a módját annak, tegyünk érte, hogy azt csinálhassuk is. Ne csak
várjuk a sült galambot. Nem tudom, mindenkinél másfajta dolgot kell tenni; én
táncoltam, énekeltem, prózát mondtam ezért a célért. Nekem bejött. Amikor az
ember még csak törekszik valamire, akkor még nem tudja, hogy van-e benne
tehetség, csak akar és akar, tesz, meg tesz érte. Aztán majd akkor derül ki,
amikor már megtett mindent, s valamennyire a célba ért, hogy akkor ez az ő
kötelessége. S ekkor bizony még nagyobb a felelőssége.”
/2008/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése