Szelíd lepke a szívek kelyhén - Perkovátz Tamás - www.szechenyiszobor.hu

Perkovátz Tamás – a soproni HA-MI-Összefogunk Európai Szövetkezet elnöke – hitvallásáról szóló írásomat abból az alkalomból adom most közre, hogy Önnek is lehessen/legyen betűje Széchenyi soproni szobrán, Széchenyi István 225. születésnapjára, 2016. szeptember 21-ére!
www.szechenyiszobor.hu – http:// www.perkovatz.hu/barati-kor

Labline Magazin, I. évfolyam, 1. szám, 2011 tavasz - Kiadó: DentAvantgArt

Szerző: Szenkovits Péter

A kékfranknak – amit a köznyelv csak helyi pénznek nevez – az egyik, ha nem a legfőbb atyja Perkovátz Tamás, a soproni, országos hírű s rangú John Bull Pub tulajdonosa, a Perkovátz-Ház Baráti Körének elnöke, aki vallja, hogy csak összefogással lehet bármit elérni. Fontosnak tartja a türelmet is, s azt, hogy ha kell, áldozatokat tudjunk hozni.
Rangot vívott ki magának; a nagyapa Széchenyi téri vendéglátóegységét (több évtizednyi kényszerszünetet követően) virágoztatta föl helybéli és messziről jött vendégek örömére. A Perkovátz-Ház Baráti Köre kohéziós erőként működik, bárkit befogad, aki a közért kész cselekedni. Hitvallásának összegzésére kérem a pub fölött lévő, meghitt, polgári miliőt sugárzó szalonjában.

- Édesanyám humán lélek volt, zongorázott, verseket olvasott, könyveket adott a kezembe, akárcsak édesapám. Édesanyámon keresztül – gyermekkoromban – ismerkedtem meg Reményik Sándor költészetével, akinek az egyik verse, az Ahogy lehet című így szól: „…Te is, testvérem, karszti sorsodat / Fogadd el, s védd meg karszti földedet, / Azt a szívednek is kevés humuszt, / Azt a pár négyzetméternyi helyét / S azt a fölséges Isten-lábnyomot, / Mit a lavina minden rohama / Eltörölni még sohasem tudott. / Védd ezt a talpalatnyi telkedet / Cserépkancsód és tűzhelyedet, / Utolsó darab száraz kenyeredet! / De azt aztán foggal, tíz körömmel. / Démoni dühvel és őrült türelemmel – Ahogy lehet… /Ahogy lehet…”. Igenis fontos, hogy az ember megőrizze saját értékeit.

S az egyik legfontosabb, ami az embert meghatározza, az a környezet, amiben felnő. Mert az ember igényeket kap. Gondoljunk csak arra, hogy annak idején, a második világháború után nagyon sok család elveszítette vagyonát, mindenét. Édesanyáink mégis gyönyörű ünnepeket teremtettek, terített asztalt ülhettünk körbe. Hogyan volt lehetséges ez? Azt gondolom, hogy úgy, hogy édesanyáink kaptak egy mintát, ami még a legszűkösebb, legvadabb időszakban is meg akartak őrizni, mert fontos, kedves volt számukra.

A világot többféle módon el lehet képzelni. Például ott van Bólyai, aki bebizonyította, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, ám Eukleidész pont az ellenkezőjét igazolta. Így is, úgy is föl lehet építeni a világot. Az univerzumban szükségesek az alapfelvetések; azaz az axióma számomra azt jelenti, hogy azt a kultúrát, azt a világot, ami nekem kedves, azt szeretném megőrizni, hogy a jövőben is megmaradhasson. Nagyon szomorú lenne, ha a globalizáció győzne, s mindenütt sémákban gondolkoznánk, mindenhol csak ugyanazt a terméket kapnánk. Az idegen, személytelen, nem igazán emberi mindenséget hozna. Nem állítom, hogy az nem képzelhető el, nem mondom, hogy annak nincsenek előnyei, de számomra valahogy az a kedves, ami megőrzi azt, amit eleink teremtettek. Azok után hangsúlyozom ezt, hogy látom, e mostani világ éppen ennek pontosan az ellenkezőjét kívánja. Ami kialakult az elmúlt harminc-negyven évben, amit mi is átvettünk, ez a fogyasztói „kultúra”… Az embereket leszoktatják arról, hogy gondolkozzanak, hogy a valódi értékeket becsüljék. Csak az számít – a reklámoknak is „köszönhetően” -, mi az, amit meg kell vásárolni. Ezt kell csak tudni, s aztán egy elbutított tömeg, massza jön létre. Tőlem ez idegen, számomra ez elfogadhatatlan. Talán ösztönösen kezdtem el foglalkozni tizenöt-húsz évvel ezelőtt azzal, hogy azt őrizzük meg, ami a sajátunk.

- S idővel aztán elhatározott célként tűzte ki?
- Őszintén szólva nem. Fokozatosan, fokról-fokra alakult ki, kezdve a vendéglőbe való belecsöppenéssel. Sokan tudják Sopronban, hogy ugyebár az eredendően faipari mérnök, közgazdász Perkovátz Tamás megrettent attól, hogy a nagypapa örökét kell továbbvinni, hisz’ mind a mai napig nem tudok főzni… Viszont a vendégek szeretetét megtanultam. Gyerekkoromban nálunk természetes volt, hogy szombaton és vasárnap vendégsereget fogadunk. A gyermek ugyanúgy részese volt a történéseknek, nem kirekesztett páraként kezelték. Együtt lélegzett a szülőkkel, a nagyszülőkkel, a vendégekkel. Édesanyám vasárnap délelőtt úgy főzött, hogy közben, tíz óra után, apám barátai megjelentek s délig kávéztak, beszélgettek. Utána mindenki ment haza ebédelni. S ha a vendéglátásban valahol sikereim vannak, akkor, azt hiszem, azt annak köszönhetem, hogy tényleg természetes számomra a vendég szeretete. S ha az ember úgy fogja föl a dolgot, hogy minek is örülne az a vendég? – akkor a többi már technika. Jó ételeket főzni, annak rendje és módja szerint kiszolgálni… Ezek nem olyan hatalmas dolgok. Csak talán a mai, furcsa világunkban tűnhetnek extrának. Amit én mívelek, ez lenne a természetes, az általános. S pontosan ezért vannak kint a falon szüleim, nagyszüleim portréi, mert mindig emlékezni akarok arra, hogy honnét indultam. Sokszor – talán nem fognak megmosolyogni – magamban kérdéseket is teszek fel nekik: ti mit szólnátok ahhoz, ha ezt vagy azt teszem? Mi a véleményetek, egyetértetek-e véle?

A bennünket körülvevő iskolai közeg is alakította – természetesen - gyermek- és ifjúkorunkat. S bár nem vagyok se orvos, se pszichológus, de úgy vélem, hogy az ember karaktere már nagyon gyorsan eldől. Valahol olvastam, hogy most már négy-öt éves korra teszik azt az időpontot, amikor már szinte az ember jelleme, egyénisége determinálttá válik. Persze az is tény, hogy a környezet bizonyos fokig változtatja ezt. 
- Profánabbul: nem mindegy, ki, mikor, hol, milyen csapatban, kikkel „kergeti a bőrt”…
- A vendéglőm sem azért működik jól, mert Nobel-díjas professzorok gyülekezete alkot itt, hanem azért, mert egy csapat üzemelteti. Tudják a munkatársaim – nekem nem alkalmazottaim, hanem velem együtt dolgozó kollégáim vannak -, hogyha közös akarattal cselekszünk, akkor a kevesebb is több lesz, összeadódnak az értékek és többet tudunk produkálni.

Egyébként annak idején még küzdenem kellett azért, hogy soproni vendéglőben soproni bort adjunk, vonultassuk fel a helyi ízeket. Ne felejtsük el, hogy a mi világunk azért szép, és méltán mondhatom, hogy Európa-hírű, mert az itt lévő magyar, német, horvát népek együttélése, keveredése formálta olyanná, mint amilyen. És ez így van rendjén. Így szép. Így része a mi gyönyörű, Kárpát-medencei kultúránknak. Ezt meg kell őrizni, tartani. S aztán - ahogy teltek-múltak az évek – alakult ki, öltött formát ez a gondolkodás, és létrejött a Perkovátz-Ház Baráti Köre, amely azt tűzi zászlajára, hogy azt a kultúrát, ami a sajátunk, azt őrizni, ápolni kell. Át kell adni az ifjúságnak. Gombocz Endrétől származik a mottónk, ami rendre, évről-évre visszatér a kiadványunkon: „Jövőnk ígérete múltunk igaz ismeretében van”. És ahogy Andrássy Péter tanár úr megfogalmazta, a lényeg az igaz szócskán van.

S hogy miből áll még az én ars poeticám? – kérdi Perkovátz Tamás, széttárja karját, s - biztatásomra - máris gombolyítja tovább a fonalat ekképpen:
- Azt gondolom, hogy igenis van egy felsőbb hatalom. Hiszem azt, hogy létezik egy Jóisten. Talán nem teljesen úgy, ahogy mi gondoljuk, de biztos, hogy létezik. Én ezt vallom. S azt is, hogy akinek a Jóisten talentumot adott, annak kötelezettségei is vannak. Nem csak úgy élünk a világban, hanem küzdenünk kell erőnk szerint a legnemesebbekért; szabadon idézve Vörösmartyt… És ez nem egy idejétmúlt, idealista frázis, hanem ez így természetes. Tehát amikor én azt mondom, hogy tényleg teszek ennek a kultúrának a megőrzéséért, ezért én nem várok köszönetet, hiszen az nem is illet meg engem. Ezt a gondolkodásmódot kell átadni másoknak, hogy ők is ugyanezt az eszményt és ezt a világot tudják őrizni.

Azt is fontosnak tartom a mai élvhajhász környezetünkben - ezzel pont ellentétesen -, hogy igenis áldozatokat is kell tudni hozni, mert ingyen úgymond nem megy semmi. Betiltanám azokat a reklámokat, melyek arról szólnak, hogy a pénz fial helyetted, s akkor megjelenik a képernyőn a Bahamákon koktélt szopogató, gazdag ember, aki élvezi az életet, mert a pénz dolgozik helyette… Ez teljesen téves, emberellenes szemlélet. Hanem igenis az életben, ahogyan Madách is megmondta: küzdeni kell. Ez az egésznek a lényege. S hogyha kell, akkor tudni kell lemondani. Tudni kell adni is; az embernek a lelkében ez egy pozitív érzet. Ha nekem sikereim, eredményeim vannak, akkor ezt ennek a szemléletnek köszönhetem. Amiért hálás vagyok a szüleimnek, a tanáraimnak, a környezetemnek. Ha nem cselekszünk tisztességesen, akkor mindenünk elvész: a csodálatos haza, amire büszkék vagyunk, a gyönyörű nyelvünkön keresztül az eleink teremtette kultúránkon át, minden. Csak akkor tudjuk ezeket megőrizni, ha teszünk értük valamit. Ha csak ülünk, és arra várunk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, akkor nem történik semmi, akkor minden elveszik. Igenis, muszáj tenni mindenkinek a maga „pontján”, a maga helyzetében, és akkor lesz szép a világ. S összefogva lehet ezt elérni. Egy ember sérülékeny. Egy hajszálat el lehet tépni, de egy hajfonat akár egy autót is képes fölemelni. Ez ugyanúgy működik az élet minden területén.

A türelem is lényeges. Ha valaki mindent egyszerre akar, akkor elvesznek a dolgok. S amiként édesapám mondta nekem: „Tamás, nekünk az életben mindenért meg kellett küzdenünk, ingyen nem adtak soha, semmit. A legnagyobb veszély és a legnagyobb hiba akkor következik be, amikor úgy fogod érezni, hogy most minden tökéletes, minden jó. Mert akkor elkényelmesedsz, akkor történnek a hibák, a sokszor jóvátehetetlen döntések. Akkor kell a legjobban figyelni mindig, amikor úgy érezzük, hogy jaj, de jó, most már, heuréka, mindent elértünk”…
- Azt miért tartotta fontosnak, hogy bábáskodjon a kékfrank megszületésénél?
- A kékfrank, amit a köznyelv helyi pénznek nevez, azért is fontos, mert elfeledkeztünk arról, hogy a csereeszköz mire is való. Nem arra való, s ez filozófia, természetesen, hogy abból mi profitáljunk, hanem arra, hogy cseréljünk vele. Mihelyt profitszerzési eszközzé válik a pénz, akkor elkezdődnek a bajok. S a világunk ráadásul olyan, hogy a közösség csereeszközét kiadjuk magántársaságoknak. Én, aki mélyen konzervatív meggyőződésű vagyok – s vallom, hogy igen is szükségesek az érdekek, mert az érdekek viszik előre a világot; sajnos vagy sem -, azt állítom, hogy a csereeszközt nem szabad magánkézbe adni. Ráadásul nem szabad úgy működtetni, hogy profitot termeljen. Ha már annyira azt akarjuk, hogy azt termeljen, akkor a közösségnek kell, hogy profitot hozzon. Az érdeklődőknek tiszta szívemből ajánlom figyelmébe A pénz, mint adósság című filmet, amit – sok más egyéb mellett – a www.kekfrank.hu-n lehet megtekinteni.

A kékfrank néhány hozadékát azért megemlíteném; a gazdasági szereplők elkezdenek úgy gondolkodni, hogy egy közösséghez tartoznak. S az együttműködők össze-összekapcsolódnak, s ezek – indirekt módon – adják majd az igazi előnyt. Ahogy szoktam volt fogalmazni: úgy kezdenek gondolkodni az emberek, hogy nem az a jó, ha a szomszéd tehene megdöglik, hanem az a jó, ha az övé is tejel, mert akkor az enyém is jól fog tejelni. Ez teljesen más szemlélet. Persze nem kell azt hinni, hogy most itt van – megint – a Kánaán, hiszen fél év alatt nem is lehet ezt elérni. Meggyőződésem, hogy hosszú, kitartó munkáról van szó.

Egyébiránt vannak nagyszerű soproni barátaim, akik évek óta azt mondják, kérem szépen, hogyha Bayreuth Wagner, Salzburg pedig Mozart nevével kapcsolódott össze, akkor megteremtjük, hogy Liszt Ferenc a miénk. Teljesen igazuk van. S vajon tudja-e a szélesebb közvélemény, hogy Liszt útlevelében, az illetékessége mellett az volt beírva: Sopron? Az egész világot így járta végig Isztambultól Szentpétervárig, Lisszabontól Párizsig. Igaz, hogy németül beszélt, tudott persze franciául is – ez a nagyszerű zeneszerző meg akart tanulni magyarul, ám nem sikerült neki -, de esze ágában sem volt német rapszódiákat írni… Kell ennél több?

De nem lehet azonnal „Liszt-kugeleket” gyártani. Legelébb el kell érni azt a szintet, hogy a világ is már asszociáljon Liszt neve hallatán Sopronra. Keményen dolgozni kell; jó az irány, de a gyümölcs, később érik meg. Ugyanúgy a kékfrank esetében is. Hiszen egyedül vagyunk, nem kapunk semmiféle támogatást. Ezért ez rögösebb út, de már látunk eredmény-csírákat. Ott van például az idegenforgalmi haszon, ha viccesen mondják is: „Ezek az őrültek kitaláltak egy újabb szimbólumot! Nem csak Tűztornyuk, Fertő-tavuk s gyönyörű műemlékek, szép hegyek, völgyek sokasága van nekik, hanem kieszeltek egy újabb attrakciót!” S ha valaki, legyünk őszinték, hazavisz emlékbe kékfrankot, az a szövetkezetünknek jó, mert mögötte ott van a mi forintunk.

S persze nem az tesz boldoggá, hogy nekünk pénzünk van, hanem valami egészen más. Miért is van szükség – helyi – pénzre? Azért, hogy erős legyen a gazdaság. De a gazdaság nem a cél, hanem az eszköz. Igaz, nagyon fontos része - de akkor is csak a szolgálólánya - a kultúrának.
S ha kultúra meg ars poetica, akkor ismét Reményik Sándor egyik versének – a Ne ítélj címűnek - a sorai villannak agyamba: „Istenem add, hogy ne ítéljek - / Mit tudom én, honnan ered, / Micsoda mélységből a vétek, / Az enyém és a másoké / Az egyesé, a népeké. / Istenem add, hogy ne ítéljek.
…És végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, / De egyre inkább csak igen. / Mindenre ámen és igen. / Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. / Ámen. Igen. És a gonosztól van / Minden azonfelül.”.

                                                                                                                   /Szenkovits Péter – 2011; Labline/