„A jó nem tart sokáig, nem vettük észre jöttét, nem láttuk, amikor itt volt, csak a hiányára figyelünk föl, amikor már elment” írja José Saramago (1922-2010) Nobel-díjas portugál prózaíró, költő az 1717 és 1730 között épült mafrai kolostor megalkotása kapcsán született regényében. Luzitániai barangolás után valóban el-elmereng az ember azon, hogy a gyönyörű országban megélt boldog pillanatok fénysebességgel illantak el. Miközben persze beépültek szívbe, kobakba, olyan emlékképeket hagyva örökül, melyeket, amiként azt mondani szoktuk, senki nem vehet már el tőlünk.
Portugália több okból is vonzó, nem utolsósorban azért, mert
szinte megszámlálhatatlanul sok temploma, kegyhelye van, melyek a vallásos áhítatot
és a belső elmélyülést szolgálják. Hugues Demeude útikönyvíró állításának
igazságáról saját magunk is meggyőződhetünk országszerte, azaz nap, mint nap
seregnyi helybéli járul lelki táplálékért, feltöltődésért a templomokba, az ott
élők - akiknek kilencvenöt százalékuk katolikus - hűek maradtak egyházukhoz,
mely az elmúlt évszázadokban, legfőképpen a zivataros időszakokban, mert
ilyenekből is kijutott jócskán (no, kiknek, hol nem?), szóval az egyház volt a
meg- és összetartó kapocs. Ma is érződik a tartás, a hagyományok, az értékek
tisztelete, a nyílt tekintet, az odaadó segíteni akarás. Mindezek a domináns
jegyei a portugáloknak, ami természetesen nem jelent azt, hogy a rossz arrafelé
ismeretlen fogalom. Máig nem felejthető, hogy a foci kontinens döntőjének
idején halálosan megkéseltek - a pénzéért - egy angol szurkolót; a rendőri
jelenlét a nyári turistaszezonban arra (is) figyelmeztet, hogy Portugáliában
sincsenek nagyobb biztonságban értékeink, mint idehaza. Idekívánkozik egy másik
Saramago-idézet: „… a pénznek ugyanis változik az értéke, nem úgy az embereké,
akik mindig ugyanannyit érnek, mindent vagy semmit”.
Amikor a lisszaboni Sé katedrálistól letekintünk a városra,
a fenséges Tejo folyó aranybarna vizére, a déli városrészre és Almadára, sok
minden más is eszünkbe juthat. Például Szent Antal, akit állítólag itt
kereszteltek meg 1195-ben. Páduával máig tart a vita, kié is Szent Antal. A
legegyszerűbb lenne lezárni azzal: mindenkié… A gyermekeké, pedig legfőképpen.
A Sétől csúzli lövésnyire fekvő Szent Antal templom – mellette kúszik a San Fransisco-i
villamos ikertestvére - kiválóan alkalmas helyszín fogadalmak tételére, hogy
aztán utóbb, visszatérve családostul, hálát lehessen mondani Szent Antalnak a
közbenjárásért. Megpillantva a Tejo túlpartján ránk (is) vigyázó Krisztus
Király-szobrot (a Rio de Janeiró-i hasonmása, vagy éppenséggel az a hasonmása
emennek) az a meggyőződésünk is fölerősödhet, hogy előbb-utóbb „… e világon minden kiegyensúlyozódik s
kárpótlást nyer”. (Saramago). A nagy felfedezések idején épült Szent
Jeromos-kolostor (I. Mánuel király 1502-ben kezdte építtetni) pompás, gazdag
üvegablakai, kétszintes kerengőjének csúcsívei, boltívei, pedig elkápráztatják
a látogatót, aki korábban talán azt hihette, őt nem lehet már meglepni
semmivel. De, bizony, meglehet. Ámul, bámul: mire képes a hit.
S a fővárosból kilépve is… Batalhai Santa Maria da Vitoria-kolostor
épületegyüttese (I. János király 1385-ös fogadalma nyomán 1388-ban kezdték
építeni, jó száz esztendeig készült): szobrait, csak a főbejáratot vagy száz
díszíti, kőcsipkéit, kerengőjét fürkészve a gazdagság fogalma átértékelődik bennünk.
Egyébiránt az UNESCO a világörökség részének nyilvánította.
Bragaban, a Portótól úgy ötven kilométerre észak-keletre
fekvő, mintegy százezer lakosú városban,
írdd és mondd, harmincöt templom van. Nem portugál rekord ez, ám Braga az
ország 6. századba visszanyúló keresztény hagyományának úgymond a fővárosa. Ősi
katedrálisa léleklobbantó.
Mint mindenütt errefelé, a Jézus-ábrázolás itt is „sokkolóbb”,
mint mifelénk. Hatalmas üvegkoporsóban
látható a Jézus-szobor - a kivérző Krisztus-test -, szinte belénk mar a
fájdalom. Elementáris hatása a gyerekekre még erősebb. Időről-időre az ember
leül, és csak úgy van. Mereng, sóhajt. Aztán valami végtelen nyugalom telepszik
belé.
Utóbb, fürkészve Portugália nemzeti ünnepeinek dátumát,
kiderül, a kilencből öt vallási kötődésű. Ez sem lehet véletlen. Májusban
emlékeznek az első fátimai zarándoklatra (12-13-án), lisszaboni népünnepély
Szent Antal tiszteletére, Szent János-napi ünnep (mindkettő júniusban), augusztus
15-én Nagyboldogasszony, december 8-án a Szeplőtelen fogantatás ünnepe.
A portugáliai portyázás emlékfilmjének lepergetése után a jó öreg Saramago megint bevillan: „Azt mondják, a rossz hamar múlik, bár a vele járó fáradságból ítélve olykor az ellenkező tűnik igaznak, ám a felől már semmi kétség, hogy a jó nem tart örökké”.
2010 – restaurálva/újjáélesztve: 2016. július 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése