Károlyi Béla (Kolozsvár, 1942) hírneves tréner immár a Magyar Sportújságírók Szövetsége életműdíjasa. Sárvári vendégeskedésekor, 1998-ban rögzítettük vallomását.
„A sors úgy hozta, hogy a hatvanas években kis román bányavárosban, nyomorúságos körülmények között próbáltunk valami olyat csinálni, amit addig senki más még nem…”
Akaraterő, önbizalom
"Szegény bányászgyerekeknek
nem lehetett más reményük, mint hogy valamit kapjanak, amitől úgy érzik:
képesek valamire. Hihetetlenül jó volt a kezdés, s ez bennünket is
megerősített; képesek vagyunk nagyon fiatalokkal, korán, kiváló eredményeket
elérni. Akaraterőre és önbizalomra volt szükség. S természetesen szakértelemre
és fanatizmusra. Odaálljunk, még akkor is, ha úgy látszik, hogy az a hegy túl
nagy, nem lehet ledönteni, de mégis megpróbáljuk…”S egy kalapácsvetőből, diszkoszvetőből, aki utóbb meg válogatott kézilabdás, miként lesz tornaedző?
„A feleségem tornász volt már gyerekkorától, az egyetemei csapat egyik erőssége. Tulajdonképpen rajta keresztül szerettem bele igazából a tornába. Így kettős szerelem volt. (Nevet.) Az egyik az ember, a másik a sport. S miután jó erőben voltam, az edző megkért, segítsem dobigálni a lányokat.”
Hamar jöttek az első eredmények. Már ’66-ban országis ifjúsági válogatott versenyen nyert a Károlyi-csapat, ráadásul úgy, hogy senki meg sem közelítette a teljesítményüket. Bébi-csapat, mondták, hiszen a nagy, tizenhat-tizenhét évesek mellett tényleg kicsik voltak, nyolc-kilenc-tizenegy évesek. De két év múlva már a felnőtt bajnokság ajtaján kopogtattak. 1873-74-ben pedig teljesen dominánssá vált a szerepük a román tornában, nem akármilyen körülmények közepette, mivel az akkori Securitate csapatát, a Dinamót, államilag, politikailag, pénzügyileg is kiemelten támogatták.
Az első nagy nemzetközi eredményük 1972-ben Várnában született, barátság kupán, igen erős mezőnyben. Károlyiék kilenc-tízéves növendékeikkel berobbantak, megverték az oroszokat. Ekkora meglepetést senki nem várt. Persze akkoriban az oroszok egy balesetnek vélték, véletlennek. A németek viszont komolyan vették.
„De még ők is azt gondolták, hogy a következő évre mi eltűnünk. Csakhogy mi visszajöttünk ’73-ban, s még jobban agyonvertük a mezőnyt mind egyéniben, mind csapatban. Akkor felébredt Kelet-Európa, nem lehetett nem észrevenni: valami történik. De még mindig nem jött a nagy bizonyítás, nem voltak a tanítványaink felnőtt fokon.
A nagy robbanás 1975-ben Norvégiában, az Európa-bajnokságon történt, ahol Nadia egy szerencsés véletlen során kenterbe verte az akkori olimpiai és világbajnokot, Turistyevát. Ez valójában az előjátéka volt a következő olimpiának. Az akkor tizenkét és fél éves Nadia Comaneci négy aranyérmet szerzett, s ez egyben azt is jelentette, hogy valami nagy baj van az oroszoknak a konyháján, s egy moldovai kis tornaiskolában hihetetlen meglepetésekre készülnek. Ez aztán bebizonyosodott ’76ban, bár én a mai napig is úgy érzem, hogy akkor sem hoztunk ki mindent magunkból. Mi nem néztük mások eredményét, azt tudtam, mire képesek a mieink. Ha akkor megengedték volna, hogy a teljes ifjúsági gárdával menjünk el, mint ahogyan azt meg is érdemelték volna, akkor talán minden idők legnagyobb eredményét tudtuk volna elérni. Bár így sem lehetett ok panaszra: Nadia egyéni összetettben az olimpia legnagyobb pontszámát érte el, nem beszélve a tízesekről, amelyeket kapott, mert ilyesmire addig még nem volt példa az olimpiai torna történetében.”
Nem akármilyen volt az 1980-as moszkvai…
„Csúnya volt. Mindenekelőtt az előző évi amerikai vébé revánsa volt, ahol egy lesérült Nadiával, öt emberrel agyonvertük az oroszokat csapatban és egyéniben is. Azonban nem vártam annyi csalást, olyan mocskos munkát, mint ahogyan az történt. Amikor a dolog már annyira elfajult, megállítottam az olimpiát, negyven percig állt a verseny. Olyan volt az egész, mint egy piaci alkudozás. Ennek ennyit, annak annyi pontot adunk, ide kicsit kevesebbet, oda többet… Az ABC amerikai meg néhány nyugat-európai televízió előtt nem fogtam be a számat, mert ilyen disznóságot a sportban nem lehet elviselni. Mikor hazaértünk, vártuk a nagy ünneplést, mint ami szokott lenni, a nagy tam-tamot. De senki nem volt a repülőtéren. Az autóbuszunk egyenesen haza, Dévára vitt vissza bennünket. Másnap visszarendeltek Bukarestbe, a központi bizottsághoz; két órát várakoztattak (erre korábban soha nem volt példa). Azt a minisztert, aki a mi pártfogónk volt, addigra már le is váltották. Már beindult a propaganda ellenem, holott én tartottam a gyerekeket össze. (Közben a Nicu, a Ceausescu fia már összeszűrte a levet a Nadiával. Én voltam az egyetlen akadálya annak, hogy ne lehessen Nicunak teljesen nyitott, egyenes útja a csapatban ahhoz a lányhoz, akire fájt a foga…) Hazaárulónak bélyegeztek, aki elárulta a román-szovjet barátságot.”
„Kiküldtek bennünket egy amerikai bemutató sorozatra, amely húsz várost érintett. (Felajánlottak a szövetségnek félmillió dollárt.) Jóllehet én már a cirkusz után beadtam a lemondásomat, de ők tudták azt, hogy a csapat nélkülem hiába megy, úgy nem lehet eladni. Közben azt sem sejtettük, hogy az irigy, féltékeny szövetségi vezetők gyűlölnek bennünket, ásták a vermünket. Négy szekust rendeltek ki mellénk a turnéra. A román nagykövet, a szövetség és a szekusok háromszögében alig lehetett mozogni. Az utolsó nap tücsköt-bogarat összehordtak rólunk, hogy mi paktálunk az amerikaiakkal, terveink vannak, meg ez meg az, holott az égadta világon nem volt semmi ilyesmiről szó. Koholmány volt. Hála Istennek, az utolsó nap volt egy fogadás a nagykövetségen, ahol a román nagykövet annyira hülye volt, hogy kimutatta a foga fehérét: majd meglátják, mi lesz otthon… Ekkor aztán megtudtuk, hogy hány az óra. A szövetség képviselőjével is konfliktusba keveredtünk, utána világossá vált: nincs visszaút, azaz ha van is, azt jelenti, úgy eldugnak, hogy a napot sem látjuk. Akkor határoztunk: maradunk.
Ugyanakkor meg nem értettem: miért fordul mindenki ellenünk? Amerikában sem kaptunk semmiféle segítséget, mindenki ellenségnek látott bennünket, s én is minden embert ellenségnek láttam ott. A nyelvet nem tudtuk, őrlődtem, hajtogattam: te hülye, hogy csinálhattál ilyet? Miért kell úgy élni, mint a kutya? Miért kell a rakparton rakodóként szenvedni, miért kell a feleségemet egy szerencsétlen barakkban, motelszobákban dugdosni? Aztán házakat festettem, tetőket javítottunk egy mexikói csoporttal. Egyszer csak egy szerencsés pillanatban összefutottam egy szőke, amerikai tornásszal a Los Angeles-i reptér előtt. Egymásra néztünk, megszólítottam, megismert, a nyakamba borult. Mindenki azt kérdezi, hol vagy? – mondta. Várj csak, folytatta, telefonálok az edzőmnek, hajaj, milyen boldog lesz! No, annak az edzőnek a segítségével eljutottunk Oklahomába, az ő klubjában dolgoztunk a feleségemmel, mint edzők, alkalmazottak. Fél év múlva Houstonból eljött két üzletember azzal, hogy tornaközpontot akarnak építeni. Szívesen alkalmaznának bennünket. El is mentünk, de a nagy tervből nem lett semmi. Négy hónap múlva közölték: ez a vég. De mi lesz velünk? – kérdeztem tőlük, de ez különösebben nem érdekelte őket. Megint az utcán kötök ki? – kérdeztem magamtól, de nyomban feleltem is: inkább elvágom a nyakamat, de oda nem megyek! Egyedüli esélyként a tornaterem tulajdonosának könyörögtem, hogy maradhassak. Egy hónapot kértem. Megígértem mindent: amit keresni fogok, az utolsó centig neki adom. Nem volt olyan ajtó, amin be ne kopogtam volna egy kicsi, kézzel írott információval, ami a tornateremről szólt, s arról, hogy mi a kicsiket tornáztatjuk. Hatvan gyerek gyűlt össze, velük kezdtünk el dolgozni. Az igazi reklámot ők, a pindurkák jelentették. Elmesélték, hogy forgatjuk őket a foglalkozásokon, élvezték a mozgást, a kézállást, hányták a cigánykereket. A hónap végén már száznál is többen lettek.”
„A tandíjukból kifizettük a terem tulajdonosát, akkor kértünk még egy hónapot. Már kétszáz gyerek járt hozzánk... 1982 végén megnyertük a kicsikkel az amerikai ifjúsági bajnokságot. Ezt az égvilágon senki sem várta. Egy fekete, Dajan nevű leányka, aki Chicago környékéről érkezett az anyukájával hozzánk, bajnokságot nyert. ’83-ban már megnyertük a felnőtt viadalt, besepertük az első három helyet. Az év második felében elmentünk Japánba, és ugyancsak a kicsi Dian Durham nyerte a világkupát, és az akkoriban már feljövő Mary Lou Retton lett a második. Egy hónapra rá, a Los Angeles-i előolimpián az első két helyet szereztük meg. Erre a mozzanatra oda kellett figyelni. Az olimpián a kicsi Mary Lou úgy agyonverte a bandát, hogy az csuda. Gyönyörű verseny volt! Azért is, mert Szabó Kati, az utolsó generációnknak a gyermeke, akit mi neveltünk Európa-bajnokká, ő mint világbajnok jött oda, nagy esélyesként. Ebből a csodálatos küzdelemből szenzációs tornaverseny született. Mary Lou volt a legelső amerikai, aki olimpiai aranyérmet nyert egyéni összetettben. De a társa, Julien McNamara is aranyat szerzett korláton, ezüstöt pedig talajon. Boldogan mentünk haza Houstonba, akkor már bizakodva nézve egy szép jövő felé. Hozzám mindeni bejöhetett, próbáltam átadni azt, amit tudtam. Az utolsó olimpiánk a ’96-os volt, bár én már ’92-ben Barcelonában bejelentettem, hogy abbahagyom az aktív válogatott edzősködést, visszamegyek a tömegtornába. De a tanítványaim könyörgésének engedtem, levettek a lábamról. Felejthetetlen edzések következtek, olyanok, mint korábban soha. Az az elektromosság, izgalom, rivalizálás az orosz Svetlana (aki áttelepült) és Kim Semesca között! Ha az egyik csinált valamit, rögtön a másik is csinálta utána. Jaj, de gyönyörű, dinamikus, élvezetes edzések voltak! Ők ketten mágnesként húzták a kicsiket is magukkal. Az egész banda úgy dolgozott, mint a motor. ’94-ben megint mindenkit megvertünk az országban. ’95-ben világviszonylatban szintén ott voltunk az első helyen.”
„Aztán jött 1996, Atlanta. Nekem volt egy nagy, utolsó álmom. Életemben minden volt: vb, Eb, sok-sok olimpia. De egyetlenegyet soha nem nyertem még addig: csapatversenyt olimpián. És rádolgoztam. Úgy, ahogyan Amerikában még soha máskor nem. Ott nagyon nehéz csapattal foglalkozni, a gyerekek nem léteztek együtt igazi csapatként. Összeszedtem őket hathéttel az olimpia előtt, mindennap próbaversenyt csináltam. Izgattam, piszkáltam őket: mi vagyunk a csapat! Ki a legjobb tornász a világon? Kik lesznek azok? Alaposan felspannoltam a nagyravágyásukat: együtt mi vagyunk az erő, nézzetek ránk, nem létezik, hogy megverhetnek bennünket… Belevertem a fejükbe: képesek vagytok csapatban nagy eredményt elérni. Úgy teljesítettek, mint a motor, mint amerikai csapat még soha. Egyik a másik után, növekvő pontszámokkal, addig, amíg – a gikszer be nem ütött.
Utolsó szer az olimpián, több mint fél ponttal vezetünk az oroszok előtt, a románok előtt hét tizeddel. Első ember felmegy: gyönyörű ugrás. Még hozzátesz a vezetéshez egy tizedet. Második gyerek: ugyanúgy ugrik. Harmadik: még jobban megnyomja. Megint hét tizeddel vezetünk! Mint a buldózer, megyünk előre! Negyedik gyerek: öt századot rátesz az előnyre. S ki az ötödik? A kicsi Mocano (román, de már kint született Amerikában), a saját nevelésem. Kétszer ront egymás után, kétszer is fenékre ült. Olyan irtózatosan nagyon akart, élete legnagyobb ugrását akarta, így túlperdült, túlfordult. Mintha leforráztak volna. A teremben lévők mindaddig üvöltöttek, hatvanötezren már fölálltak, tapsolták az olimpiai bajnokcsapatot, de hirtelen síri csend lett. Jégzuhany. Ebben a szívdermesztő pillanatban az utolsó emberünknek kellett volna ugornia. És felmegy a gyerek, én már éreztem, hogy itt nagyon nagy baj van. Mondom neki: nézz rám, nézz rám! S a gyerek néz, látom, hogy a szeme keresztbe áll (persze, hogy tudtuk, hogy az oroszok a sarkunkban vannak), minden felelősség rajta van. Akkor nekilendül, s ugyanazt csinálja, mint a társa, de nemcsak, hogy odaveri a saját fertályát, de látom, hogy a bokája fordul maga alá. Kifordult bokával nyekk. Jön vissza, kezdi húzni a lábát. Jesszusom! Odajön, de éreztem, hogy megint csak engem figyel. Ez olyan, mint amikor a kicsi gyerek bajban van, s az anyjához rohan. Kérdezte a szemével: Béla, most mi lesz? Kopogtam a szaladásának a ritmusát, s biztattam: nem sántítasz, nem húzod a lábadat! Dobbants oda, hallgasd a ritmust! Hallod a ritmusát? Ha megvan: van egy esély. A többi már automatika. Az bent van az agyban, nem kell birizgálni, nem szabad bántani. Nézz rám: te meg tudod csinálni! Meg tudod csinálni? Rám néz: igen. Még egyszer megkérdeztem. Ismét: igen! A Szűz Máriáját neki! Nem akartam, hogy az a síri csend az idegeire menjen. Megfordult a gyerek, a zöld lámpát nézte, kigyulladt, rajt, mész! Rit-mus, rit-mus! Büm-büm-büm-büm… Paff! Beállt! Egy lábra. Egyetlenegy lábra. A gyereknek már szinte nem is volt egyik lába, amikor leért. 9,75. Huhu! Olimpiai bajnok a csapat! Odarohantam hozzá, fölkaptam a kicsit…
A nagy örömben ünneplésben, üvöltözésben öleltük egymást a gyerekekkel. Egyszer csak valahogyan elvesztettem a Kerryt, akit már az orvosok elláttak, hordágyra tették. Közben én is intézem a dolgokat, pár szót váltok ezzel-azzal, ölelgetjük egymást, de szól a hívó: jöjjenek már a csapatok eredményhirdetéshez! Felállnak a gyerekek, hatalmas hangorkán, hirtelen odanézek, látom, te jó ég, csak öt gyerek van ott fen! Hol van Kerry? Megpördülök, a valahol nagyon távolban, a terem másik végében látok egy kicsi kis kezet… Te Jóisten, ezt a gyereket viszik. Árkon-bokron, poklon át mentem, ott feküdt, pityergett: Béla, Béla! Én pedig: mindenkit megölök, ha nem adjátok nekem! Felkaptam, nyomás vele vissza, beértem az utolsó csapattagot, föltettem a kicsimet a dobogóra, a többiek mellé, akik segítették, hogy meg tudjon állni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése