Hegedűs a háztetőn, Menyasszonytánc - az Ígéret Földje bennünk (is) van

                                    Gordon Zsuzsa (1929. július 6. - 2015. január 31.)  
                                    kétszeres Jászai-díjas, érdemes művész emlékére

Hegedűs a háztetőn. Mit s hogyan muzsikál a mi sors-violinistánk az élet-héjazatunkon? Azt, s annyit hallunk-e ki/meg belőle, amelyet és amennyit az emberiség javára, egyben a saját építésünkre/épülésünkre is kamatoztatni remélünk/tudunk? S vajon miféle (csapat)játékosok vagyunk e golyóbison örökkön-örökké zajló ki- meg bevándorlási létmusicalben? Átjárja-e testünket, lelkünket, szellemünket Theodor Herzl (Herzl Tivadar, 1860-1904: honfitársunk, ő hirdette meg a zsidó nemzetállamot Izrael földjén a XIX. század végén) szavai? „Még senkinek se jutott az eszébe, hogy ott keresse az Ígéret Földjét, ahol valóban leledzik, pedig olyan közel van – bennünk, magunkban.” (Az idézet Shlomo Avineri Herzl című kötetéből való – Corvina Kiadó, Budapest, 2015, fordította Bart István.)

A budapesti Vígszínház mindmáig műsoron lévő Hegedűs a háztetőn című lélekcsiszoló előadása – rendező Eszenyi Enikő, premier: 2010. március – sok mindent aktivizál bennünk. Tevje, e tejesember Hegedűs D. Géza. Eszünkbe jut, persze, a filmbéli megszemélyesítő, az izraeli Hajim Topól (1935 - művészneve: Topol; Globen Globe-díjas, Oscar-jelölt, mindkettő: 1972), s természetesen a mi Bessenyei Ferencünk (1919-2004; korszakos aktor). HDG úgyszintén amiatt (is) érvényes, mert ő sem más, mint önmaga. S egyáltalán nem mellékesen: a lényébe bújhatunk. Húzzuk a kordé(nka)t.

Merre tart/fordul szekerünk rúdja? Hogyan is áll a szénánk? Istenem, magától értetődően, tiéd – csakis a Tiéd – az ítélkezés joga/tiszte. Aljasság, rejtve, előled nem marad(hat). Ebben ne kételkedjen senki; nálad kizárva például ügyek titkosítása ennyi s ennyi évtizedre/évezredre (ilyen fogalom hiányzik a te szótáradból). Meg felmentés sincs. Üt az igazság, az elszámoltatás órája (előbb vagy utóbb).
Golde Halász Judit. Csudaszív. Mikor Tevje kérdi tőle: „Szeretsz engem?”. „Hogy én téged?” Máris lecsapódik a pára a szemsarokban, elevenebb a pulzus, satuban a torok. S persze beugrik Goldeként Törőcsik Mari (1935 – minden idők legsikeresebb honi színművésznője; nyolc filmjének tapsoltak Cannes-ban, s tízszer ennyi rendező hevert csak eddig a lábainál, rajongók millióiról – e gyurmán – nem beszélve), megspékelve Gregor József (1940-2006, feledhetetlen dalszínész) Tevjéjével. A Vígben Jente és Celje nagymama: Kútvölgy Erzsébet, akinek az aurája nem ismer határokat. Az első emeleti páholyban megérintett, átölelt; s nincs kétségem afelől, hogy a legendás teátrum előtt szaladó 4-es, 6-os villamoson utazók szintúgy érzik/érzékelik életerejét, energiamezőjének sugárzását, s viszik magukkal útravalóul; elemózsiaként, rejtett tartalékként bárhol, bármikor elő-elővehető/aktivizálható.
Senki ne vegye rossz néven a meg nem említést, ámbár átlag felettinél nem adja alább egyetlenegy csapattag sem. Ám Harkányi Endrét s Rabbiját még muszáj – mert külön jólesik – megemlíteni. Igen, töprengők (is) vagyunk, de nem vesszük/vétetjük magunkat halálosan komolyan; ne tudnánk, hogy a humor némi (kissé rájátszott) habókossággal meghintve túlélni segít? Huncutul kacsintani egymásra, önmagunkra; ez lehet az egyik legfőbb szeretetzálogunk.
S a bölcsek köve keresőjátékból miért is rekesztenénk ki bárkit, bárhol is? Ugyan már! Hogy lehetne ilyesmit még csak képzelni/feltételezni is?!

Menyasszonytánc. Budapesti Operettszínház. Túl a kétszázadik előadáson. Meglehet, a darabtemetőn (legalábbis időlegesen), azaz az utolsó előadáson – 2016. január huszonötödikén – legfőképpen azon lehetett töprengeni, vajon az ellenségkeresés mióta dívik e gyurmánkon? Avagy mindig jelen volt a világegyetemben is, ezért nem tudunk elszakadni tőle millió esztendők óta idelent sem? Miképpen kéne el- és befogadni egymást; a bajt elsőként nem a másságban s másokban keresni, hanem legelébb magunkban?

Jávor Ferenc Fegya kompozíciója hol sodró, hol drámai, hol lírai; a klezmer zene repít, máskor megrendít. Megpendít bennünk valami jót; talán-talán még mindenkiben valahol, mélyen pislákol egy bányalámpa, mely léghuzatra, oxigénre vágyik.
Felismerésre: ez a bolygó legyen egyszer s mindenkorra metálgáz-, zsarnokság-, megfélemlítés-, önkény-, terror és robban(t)ásmentes övezet!
Az idén születésnapos, legendás Lehoczky Zsuzsát (1936), a szintén ragyogásáért szeretett Felföldi Anikót (1938), a Sopronban teátrumot is teremtő, svejki (kis)emberségünket/esendőségünket fölmutató Mikó Istvánt (1950 – az én szememben ő már régóta Kossuth-díjas, amiként Felföldi Anikó is!) boldogság egy színpadon látni. S még jó néhányakat, akiket csak azért nem említünk, mert igazából a szerepük valahogyan nem írattatott meg. Amennyire átjár bennünket a Budapest Klezmer Band gyönyörűséges muzsikája, picurkát elszomorodunk amiatt, hogy a szövegkönyv híján van pengés kidolgozásnak s még inkább: feszességnek. Talán éppen ezért nincs ott maga a darab a földkerekség színpadain (mint a Hegedűs!), jóllehet a Fegya-csapat bárhol képes nézőközösséget gyúrni/kovácsolni/varázsolni.

Leon Uris A zarándok című regényében (Partvonal Könyvkiadó, 2013 - Budapest, fordította Szántó Judit) ekképpen ír /389. oldal/:

„- Ó, Jézus, segíts! – kiáltottam. – Mi az igazság a mennyekben?
- Az igazság az, hogy Allah csak egy van. Ő maga a jó és egyszersmind maga a rossz is, és mindkettőből egyforma arányban juttatott minden embernek. Azért kaptál tőle lelket és szellemet, hogy önmagadban vívd meg a harcot, és amire jutsz, az csak a tiéd, és csak téged elégít ki. Ragaszkodj a lelkedhez – ne add oda senki másnak. Találd meg a magad válaszát, és akkor a szabadságot is megtaláltad.
- Ez mind közül a legirgalmatlanabb fejtörő!
- Úgy lehet, egy szép napon majd megfejted.”
Izrael felé tartva pedig Theodor Herzl (tíz napot töltött ott 1898-ban) így elmélkedik naplójában: „Különös, hogy ez a kietlen ország milyen érzelmeket vált ki az emberekből: az öreg, dél-afrikai német lelkészből, a bűzös fedélközegben utazó orosz muzsikból, a Konstantinápolyból velünk utazó arabokból, belőlünk, cionistákból, vagy a szegény román zsidó asszonyból, aki a beteg lányához megy Jeruscholajimba.”
A „Jövőre, Jeruzsálemben!” ősi óhaját mostanság még fájdalmasabban játssza a jó (élet)hegedűs az itteni  (lét)háztetőn(kön). Pedig „...oly közel van – bennünk, magunkban.”
                                                         2016. január 30-31.