Rend van a fejedben? Maga az ördög
kérdezi ezt, akinek az a küldetése, hogy próbára tegye azokat a vissza- s megtérőket,
akik nem alvilágiak. Visszakérdezni lehetne – no, és a tiédben? -, de nem
igazán érdemes, mert a sátán egész lénye maga a sötétség. Jóllehet a
legtöbbször megtéveszt/ő/, hiszen a mézesmadzagot húzza előttünk (angyali
ábrázatot mímel, mintha segíteni is szeretne nekünk/rajtunk; ki ne ismerné). Ráharapunk-e,
vevők vagyunk-e rá?
Időnként, bizony, igen.
A visszatérő, Alejandro
González Inárritu filmje ismét olyan alkotás, amely Emmanuel Lubezki operatőr
képeivel egyetemben bele-beleboronál (nem dönget!) bennünket a romlatlan, még vegyszermentes,
manipulálatlan anyaföldbe. Miközben behatol a sejtjeinkbe is; ha hagyjuk. És
miért ne hagynánk? Ha már egyszer olyan végtelenül profi az egész, úgy, ahogyan van. Nem
lehet, nem szabad – nem való – lerázni magunkról,
mint kutya a bolhát. Mert ha már ennyi energiát (meg pénzt) fektettek bele, s
szinte moccanatlanul leköt 151 percen át - esetemben ezt történt -, akkor ez a gyógymód/terápia
valóban széles spektrumú.
Valamennyien visszatérők
vagyunk valamikor/valahová. Legföljebb nem foglalkozunk ezzel. Legyintünk.
Nincs rá időnk. Kit érdekel? Az a mérhetetlen közöny, amivel saját magunkhoz meg
egymáshoz viszonyulunk koordinátáinkat illetően, már-már elképesztő, elkeserítő.
Kezdünk megszűnni önmagunk szemében (is), mint természeti teremtmények. S társadalmi felsőbbrendűségi tudatunk kisatírozza (sok más mellett) azt az érzetet, ami arra utal(na): honnan is jöttünk? Nem feltétlenül Évára és Ádámra gondolok, avagy Darwinra, hiszen mindezek is csak, mondhatni, részegységek, állomások és nem célok.
És olyan, mint cél, talán nincs is a világegyetemben. Mégis, mi lehetne/lenne a végállomás (ebben) a nagy körfogásban? Hiszen vissza-visszatérünk ide-oda, ilyen, avagy olyan összetételben.
Talán mindez így/együtt - az ismétlődés, a feltámadás - maga a program.
Akkor hát minden mindegy lenne, hiszen csak részleges az összes megjelenési formánk, a mindenség kalapjából ki-kihúzzák a galaxis menetrendszerű lottósorsolásán: van másik alakzatod, /halmaz/állapotod! Meg harmadik, negyedik, ötmilliárdnyid…
De akkor hol van az én felelősségem?
Majd úgyis korrigál(hat)ok.
Ám: az aktuális
kölcsön-matériánkban vajon miképpen válhat ismét a lélek, a szellem fizikailag is
(fából vaskarika?) szinte meglapogathatóvá: földim, de jó egymást
megölelni! Jó – Napot!
Miként ismer az anyag a léttükörben újra s újra önnön magára?
Addig, ameddig erre nincs
(sincs) hitelt érdemlő felelet, addig marad az itt és most: ez az egy földi
életünk van. Hogy rizikós? Az. (Maga az állítás is, persze.)Hogy mi felelünk a
tetteinkért, azok következményeiért? Bődületes teher. S nem kisebb frázis:
ettől szép.
Hugh Glass/Leonardo DiCaprio,
ha úgy teszik, vigaszfigura az élet nevű panoptikumunkban. Nincs olyan akadály,
amin ne vergődne át, még a sírgödörből is kimászik, pedig már… De miért is adnánk föl, ha - pedzegettük: momentán - mindössze egyetlenegy esélyünk van „idelent”?!
John Fiztgerald/Tom Hardy; a saját bejáratú gonosza/sátánja mindenkinek megadatik/kijár. Vannak szintek, eltolódások, hangsúly variációk – de Lucifer elleni küzdésből senki sem kap fölmentést. Nincs kiskapu.
Rend van a fejedben? Az ördög
frocliz; neki éppen az a küldetése, hogy próbára tegyen. Nekem meg a vissza-visszatérés:
a fényre, hogy e világunkban se, sohase legyek alvilági.
2016. január 17-18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése