Öreg. A kriptakulcsot keresi. Csisz el, csosz el, bocskor. Inában van már a lotyogó nadrág. Másodszor gyermek. Kikopott már a sátoros ünnepekből. Hosszú belet húztak neki.
Svájcban mennyire/mennyiben
lehet más(képp) öregedni, mint másutt? A helvétek/helvéciaiak vajon
foglalkoznak-e azzal – naná, hogy nem -, hogy miket tartunk felőlük?
Sémák. Svájc: sterilitás.
Semlegesség. Széf-ország, mennyország! Hogyan kell dőzsölni más pénzéből?! Úgy,
ahogyan ők. Egyszer kóstoltam bele – Saint Moritz-ban történt - és picit zavarba jöttem. Szinte nyomasztott (nem riasztott) a gazda/g/ságuk. Mindig azt vallottam, hogy én tényleg soha nem voltam/vagyok irigy. Ez többnyire igaz is. De ott, akkor nem volt teljesen érvényes. (Hát, ezen a gyónáson túlestünk volna…)
Ifjúság, olasz-svájci-angol-francia filmdráma, rendezte Paolo Sorrentino. 118 perc. Nagyjából ennyi ideig voltam én is anno (1995-ben?) a krumplik/ketyegők honában. Mennyire hitelesek – kézfej a szíven - a benyomásaim? Semennyire.
És Sorrentino filmjéről? Hááát…
No: a saját életemről? Hu-juj! Annyi azért legalább ez esetben bizonyos: az összes eddigi (jelen-földi) időmet /ön/magammal töltöttem. (Még szerencse, hogy jár alvásidő; ki-kipihenhetem belőlem magamat, úgy-ahogy.) Hogy ez milyen ítéletformálásra jogosít/hatna/, más kérdés.
Az Ifjúság – ez is egy olvasat - azért is készülhetett Svájcban, mert az idő meg az öregség, szóval a külső-belső kakukkos óráink viszonyrendszere ott lenne a leginkább „fülön csíphető”?
Belátom, képtelenség/badarság. Ugyanakkor minden előfordulhat. Akár még ez is. („Ha meglátsz egy kislányt és víg táncot lejtsz, / ez már Svejc, ez már Svejc, ez már Svejc!”, dalfoszlány soproni gyermekkoromból.)
De ne kerülgessem a forró kását: többet tudok-e immár magamról, időkoordinátáimról az Ifjúság után, mint annak előtte?
További morfondírozásomnál hasznosabb/értelmesebb lenne kinek-kinek megkukkantania Sorrentino intervallum-kóstolgató desszertjét.
S további mellébeszélés helyett: nekem hogy tetszett az Ifjúság? Szorosan leszűkítve a kivételes Sorrentinora meg az annyira szerethető, tisztelhető, becsülhető Michael Cain-re, a szintén példaképnek tekinthető Paul Dano-ra, a megbabonázó Rachel Weisz-re, az imádnivaló Jane Fonda-ra és Virtuóztársaikra: nem is tudom…
De, hogy bele-belepiszkál(t) az óraművembe/időszámításomba, nem hagy(ott) (h)idegen, erről azért dödögésem-dadogásom valamicskét sejtethet.
Kedvenc Magyar szókincstáram
(Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1988 – főszerkesztő: Kiss Gábor) arról is regél az
öreg címszó alatt: töpörtő az orcája. Meg: túl van már az innenen. (Vajon hol/merre
is lehet az onnan/on/? )
Egyébként, a kriptakulcs nálam
még ne merészelje keresni a gazdáját! (S nem csak azért, mert az
„Óperenciás-tengerben” lubickolnak majdan hamvaim…) 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése