A népet sorozatosan át lehet
vágni. Csak meg kell találni a módját annak (előbb-utóbb meg szokták), miképpen
lehet félcédulásként bánni a tömeggel. Koholmány zuhatag, ellenségkreálás, hisztériakeltés,
meg még egy-két spéci boszorkányfogás/ördögcsalétek, és boldog lesz mindettől (legalább
is úgy hiszi) az istenadta sokadalom. Egyszerűen imádják az alfelet – meg a
„másfelet” – nyelvcsapásaikkal kényeztetni, remélve, hogy csurran-csöppen nekik
is valami. Hát, meg is kapják, amit érdemelnek.
Dagonyázunk a langymeleg
trutyiban. Hány millió éve is?
William Shakespeare Makrancos
Kata avagy a hárpia megzabolázása – Szombathely, Weöres Sándor Színház,
rendező: Alföldi Róbert – másodszori, immár őszi vizitje után a teátrumból
kijőve ekképpen mereng a tinédzser: akkor most mindenki sáros?
No, ez az ifjonc kapiskál
valamit, konstatálja a papa (magam lennék az). A tantusz – lépcsőházi ember
lévén – azonban később esik le (persze mérget azért korántsem vennék rá, hogy
bele is trafálok a kör közepébe). Egy valaki azért mégis tiszta immár. Kata.
Kiállhatatlan, gőgös perszóna volt, aki megtehette, s meg is tette helyzeténél
fogva (is): mindenkit lenézett, lekezelt, megalázott. Aztán besétált a sors(?)
kelepcéjébe és móresre tanították. Vért izzadt, kénköves poklokon ment
keresztül, vezekelt bűneiért, hogy aztán azt is példázza: „Tévútról is van
megérkezés” (Hidd el! - Katona Klári). Meggyalogolt. Megtisztult. Ha úgy
tetszik, belátó, még inkább nyitott lénnyé szelídült. Nagy árat fizetett érte,
ezerszeresen megbűnhődött. De letelt a börtönidő, szóval kijöhetett a fényre,
hogy immár ő maga is sugározhasson. Végre vége a kínszenvedéseknek, spongyát
rá, elérkezett (elérkezhetett volna) a makulátlan boldogság ideje. Ám nem. Újra megalázza, megbecsteleníti, porrá zúzza ugyanaz(?) a Petruchio, „szeretett pár(j)a”.
Miközben a nép, a nemzet szótlanul tűri. Asszisztál a porba tiprásában, a degradálásában. Torz farkas-, falkasereg-ivadékok hordája.
Mindenre, mi sátáni, képesek vagyunk.
Ennyire irányíthatók, programozhatók lennénk? Nézzünk csak körül. Mi készül, már megint?
Ordas időkben ismét nem állunk ki azok mellett, akiket gazság sújt?! Szolidaritás: merre bujkálsz bennünk? Hol vagy segítő szándék?
A rendkívüli Bánfalvi Eszter (Kata) átélteti velünk, amiken át kell(ett) mennünk botladozásaink (hüm) során. Na, jó, magunk előtt is buktunk már. Hatalmasakat. Fizet(t)ünk is érte. Megérdemeltük a büntetést. Máskor meg nem, s akkor is, csak azért is karanténban tartottak/tartanak bennünket. Igazat mondani/írni sokszor nagyobb bűn, mint maszatolni, beállni, tapicskolni a jobb- vagy a baloldali sorba/mocsárba, dicstelen himnuszokat zengeni.
Függetlennek lenni, maradni, akkora vétek? Az értékfüggőség ma (is) talmi?
Bánfalvi Eszter művészi kvalitásai egyébiránt arra is inspirálnak, hogy bele-belegondoljunk: miképpen szabad, érdemes mostanság – mindenkor - hivatást gyakorolni. Igen, úgy (kellene), miképpen ő.
A sokrétűen tehetséges Bányai Kelemen Barna (Petruchio) színi arcai kifürkészhetetlenek. Érdek pofaváza alatt/fölött/mellett nem csak sötét tónusok sejlenek, de alighanem afféle alak, akinek majd’ mindenki be tud(na) dőlni. Hízelgése, színlelése annyira megtévesztő, és ugyebár, a jóhiszemű halandó szemellenzős tud lenni, s el akarja hinni, hogy most végre nem fogják becsapni… S aztán, picurka ideig így is tűnik. Aztán zutty, megint csak rá kell(ene) jönnünk: az orrunknál fogva vezettettek bennünket.
A hatalom szeretete – nem a szeretet hatalma… (Illésék – Bródy).
Alföldi Makbettje 2 óra 20 percen át – szakadatlanul – elénk, olykor meg ránk (mert megérdemeljük) zúdítja a diktatórikus rezsimek szennyét. Lankadatlanul, kíméletlenül. Szinte olyan töményen, ahogyan azt kapjuk/kaptuk eleitől fogva. Mai (nincs min meglepődni: alpári) nyelven, aktuális ki- meg beszólásokkal egyetem(es)ben. Na, ja. Nem kímélnek bennünket, mondhatni égi s földi deszkákon sem.
De talán (jó, sajnos/szomorú, nem az, de mondjuk…) játék ez az egész, a türelmünkkel. Addig és addig maradsz birodalmi alattvaló, amíg végre rá nem döbbensz: hiszen te hagytad/hagyod magad bedarálni, szétcincálni, majd újra összerakatni, hogy a tulajdon jó édes anyád sem ismer(ne) már rád. Elfajzottként belenézünk a tükörbe, és még mindig azt hajtogatjuk/hazudjuk, hogy jé, mi tiszták marad(t)unk, miközben kisistenként mindenre, ami nemtelen, kaphatók vagyunk; birtokocskáért, média és minden egyéb befolyásolásáért. Kényünk kedvük szerint szortírozhatjuk embertársainkat: te közénk való vagy, téged meg lehetetlenné teszünk. Takarodj, és mindenki más – éppen azért, mert más – kerülje is el nagy ívben a környékünket.
Alföldi még mindig nem unt
bele a legrosszabb énünk ostorozásába. Elképesztő, hogyan bírja. És lesújtó,
művészi-emberi igyekezetének most még mennyire – még mindig - nincs a
humanitási affinitásunkat fölpörgető hatása...
Lepattog rólunk minden. De a néző, a saját csendjében, remélhetőleg, el-eltöpreng a látottakon, hallottakon, azon is, hogy hiszen bennünket megint alaposan átvernek idekint, ezeken a XXI. századi élet-teátrum korhadó falécein. S hogy ne zuhanjunk alább, mélyebbre (ha egyáltalán van még ilyen), csak-csak kapiskáljuk, hogy bár a hatalom természete soha nem változik(?), s bár vannak finomabb (uram, egek!) változatai is, előbb-utóbb saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat, hogy megfoghassuk azok kezét, akik évezredek óta az árnyékos oldalon lenézettként, megalázottként menekülni kényszerülnek új hazát/házat vizionálva, képzeletükben építve önmaguknak, szeretteiknek.
Meg kell találnunk a módját annak, miképpen lehet/kell félcédulásként bánni a mindenkori hatalommal, miképpen lehet/kell sorozatosan átvágni, hatástalanítani.
Ez aztán az igazi női/férfi, közhasznú munka.
2015. október 1-2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése