Életfelvevőnk fókuszában ki
is áll(hat)na többnyire, mint saját magunk. Pereg a film(ünk). A valóságos meg a
képzeletbeli/álomszerű, vágyakkal teli. A vetítőnkben aztán nem is kevésszer
nagy a keveredés, az összevisszaság. Nem mindig tudjuk, nem is akarjuk
eldönteni, mikor, melyik forog. S előre, vissza. Most állítsuk le ezt a
jelenetet! Itt. Nem, kicsit korábban. Szakad a celluloid, töröl a masinamemória,
avagy csak úgy tűnik?
Epizodisták főszereplővé
avanzsálnak a mozinkban, mert ezt szeretnénk, s amikor pedig nem, akkor is
(éppen) lejátszhatnak bennünket. Ha kedvünkre van, ha nincs. E nagy földi
kaland persze ennél jóval egyszerűbb, máskor meg tényleg belegabalyodunk ebbe
az egészbe, a körénk így-úgy szövődő (snitt)háló/zato/kba. Ember legyen a
talpán…
A Weöres Sándor Színház
legújabb bemutatója, Woody Allentől a Játszd újra, Sam! a színünk és a
fonákunk. Hogy a csudába lát belénk ennyire ez a krapek, mármint WA, aki
egyébként nyolcvan esztendős lesz idén (december elsején), mint a mi Törőcsik
Marink (ő november huszonharmadikán), akinél sokoldalúbb, mélyebb, érzőbb
kortárs színésznő alig-alig akad e bolygón (mi ne tudnánk?), s ez még akkor is
evidencia, ha kevesebben ismerik e labdacson – mit mulasztanak ezzel!!! -, mint
WA-t. S ha már a kornál tartunk: Görög László (Allen Felix) meg ötvenkettő lesz
februárban (ha már olyan igen precízek akarunk lenni /nem akarunk/: harmadikán).
Nem láttam a Szamba (1996) óta, bár hallottam felőle, jókat; akképpen
ágyazódott belém, hogy fajsúlyossá vált, megérett, mint a nemes borok.
Hát, most kortyint/ott/unk
belőle, és – nem csalatkoztunk, sőt! Te jó ég, de klassz lett! Pontosabban
semmi különöset nem mutat ebben a romantikus vígjátékban Görög László, „csak”
belesűríti az életünket a fickójáéba (utoljára életkorról: negyvennégy éves a
krapek, némi „föllel”), fikcióiba szintúgy, és, ne kerteljünk: ez azért pofátlanság.
Hogy jön ő ehhez? Mit kavar be nekünk/nálunk? Mi köze hozzánk? Mi meg ahelyett,
hogy a friss(?) eseményeken kérődznénk – például menekültügy(eink) és az ENSZ
meg az Európai Unió; átverte az egész világot a VW – ezen a fránya „dinnyénken”
(ismerős /i/gazság) az is gyanús, ami/aki nem gyanús; hja, hogy ráadásul vizet
(még hozzá sósat) találtak a Marson, szedhetjük a sátorfát, mert hamarosan
áttehetjük, mármint áttehetik a kivételezettek a székhelyü(n)ket a vörös
planétára(?); az sem kizárt, hogy napokon belül új magyar fizikai
Nobel-díjasunk lesz az atomok milliárdnyinál még kisebb részecskéinek
kibogarászásáért… -, szóval mindezek helyett kénytelenek vagyunk önmagunkon
rágódni. Görög László – Woody Allen meg Béres Attila színi rendező és más inspirálónak/konspirálónak köszönhetően – a képünkbe vágja, hogy a filmünk nem csak, hogy rólunk (nem) szól, hanem, kérem szépen, tessék átvizsgálni lénye(ge)det sajgó talptól zsibbadó fejbúbig, kapcsolatrendszeredet; nincs elodázás, nincs gatyázás, semmi tutyimutyi. Rovancsolás, revízió, felülvizsgálat indul!
Casablanca (1942). Ha e filmalkotás
etalon s iránytű, már pedig Allen Felix számára (is) az: kor, kór, világőrület,
menekülés a pokolból, szerelem és barátság, ember az embertelenségben, s még mi
minden (mint ebben a pár röpke évezredben), akkor a Játszd, újra Sam!
szombathelyi változata, olvasata is az. Annyira hétköznapi, privát és közben
annyira, hogy is nevezzem (bazi nagy szóval): egyetemes.
Vannak jelzései, amik
valójában ukázokká szigorodnak bennünk, melyek végrehajtása ellen ugyan eleinte
berzenkedünk, majd szinte észrevétlenül engedelmeskedünk immár a saját
késztetésünk miatt/szerint. Fokozatosan rájövünk, hogy megkaptuk azt a
bizonyos kezdő lökést, és most már a mi
térfelünkön pattog a labda. Archívumunk áttekintésével beindul(t) a ráncba
szedés folyamata. A hiányok föltárása kínos; de legalább annyira, valahogyan,
mégis csak, simogatja is a bensőt. Hiszen én erre eddig nem is gondoltam, erről
a vetületről sejtelmem nem volt, vagy ha igen, korábban csak legyintettem,
ugyan már, fals érzésféle csak! Ha a saját filmünkért/sorozatunkért (szappanoperánk buborékmentesítéséért) felelősek vagyunk, már pedig vastagon azok vagyunk, akkor (másképp mondom) az életkötetünkért/létkönyvtárunkért pláne… Tényleg annyira személyes az egész, s ez a titok, vagy legalábbis a megoldás vágya és iránya: mégis közösségi. Nincs rejtély, mert nem lehet rejtegetnivaló(nk).
Egy fából faragtak bennünket.
Humphrey Bogart (Oscar-díjas
filmsztár, 1899-1955) személyesen jelent meg a Weöres Sándor Színházban. Egy
liter whisky után hihető is lehetne ez akár. De, szárazon is (szinte) az:
Szerémi Zoltán, és nem froclizás (ez sem), nem csak bravúros, hanem varázsló
is. Bámulatos. Lenyűgöző. Edvi Henrietta hatféle nő, százféle tónus. Szín. Ész.
Nő.
Nem ad ki cáfolatot erről
Bánfalvi Eszter sem, Orosz Róbert pedig ezüstmisés Thália papja. Ari-Nagy Barbara dramaturg valamit nagyon-nagyon tud, akárcsak Horesnyi Balázs díszlettervező. Az előadás (nyilvános főpróba) alatt számomra „láthatatlan” ruhák (tehát passzolt minden mindennel/mindenkivel!) miatt Pilinyi Márta jelmeztervezőt is az alkotócsapat jelentős láncszemének érzem/vélem, akárcsak – visszautalva az aktorokra – Fekete Lindát és Móri Csabát.
Életfelvevőnk… - de, csapó
áll! Sok-sok kamera, több dimenzió kéretik még és még a filmemhez; a
filmünkhöz! Könyörgöm, játsszuk újra, emberek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése