2015. október 12., hétfő

Jelenetek 2 házasságból - Koltai Róbert rendezése a Weöres Sándor Színházban


Jeleneteket azt tudunk csinálni. Mindahányan. Nem-független. Még csak meg sem kell szólalnunk. Akkor is zajlik – a jég az élettengerünkön, nyáridőben is. Mélyben, magasban, középen? Nézőpont(y) kérdése.
Minden stimmel, minden tökéletes, mintapár, mint a hal. Ezek vajon hogy csinálják? Micsoda, hogy, szétmentek?
És mi? Velünk mi volt/van/lesz?
Hitestárs, oldalkocsi, hátizsák; s ki tudja, mennyi további leleményes népnyelvi variáció fejezi ki találóan a házasságot, mint olyat. Amire mindenki vágyik – valahol, vagy ha mégsem (lehet, hazudik), akkor olyan a viszonya vele, mint az emberiségnek (na, a hétből cirka úgy öt-hat milliárdnak) a focival (az összes férfinak meg a nőkkel): ért hozzá. Van róla véleménye. Többnyire vaskos. Felszínes meg közhelyes. Ámbár ha ki-ki alaposabban beleás(na) a témába (miért is – ne – tenné?), érintettség ide vagy oda, megtudja, hol lakik az Isten. Mert az emberpár motívumban (de szép!) minden, de minden benne rejtezik. Természet, genetika, biológia; társadalom, szociológia, pszichológia – hadd ne…!

 
Két egyfelvonásos komédiát teremtett a szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília Termének játékterébe – Móricz Zsigmond művei alapján - B. Török Fruzsina s a színész-rendező Koltai Róbert. Az asszony beleszól „habkönnyű krimi-komédia a ’30-as évekből”, s a Rab oroszlán „keserédes tragikomédia”.
Mindkettő abszolút alkalmas arra, hogy megszólítsa a figyelőt/szemlélődőt: kispajtás(nő), nálatok odahaza hogyan is zajlik az élet? Nem igazán lehet sasszézva kitérni e nyílvessző (Ámor, hol vagy?) elől. Talán nem kellene fárasztani kinek-kinek saját (igaz, még csak el-elkezdődő) számadásával a nagyérdeműt…
Ami viszont nyomban világos: négy elementáris erejű színészi jelenlétet regisztrálhatunk. Varga Dóra (Ilonka) és Kálmánchelyi Zoltán (Imre, a bűnügyi újságíró) játéka nem, pontosabban: nem „csak” bravúros alakítás/megformálás/domborítás, a csudákat! Karnyújtásnyira tőlü(n)k/magunkkal lélegezhetünk, élhetünk velük, együtt. Más kor (ugyan már, hiszen az alapproblémák nem változtak – azok a harmincas évek; ja-ja, juj-juj!); de mi ők vagyunk, vagy ők mi, egy kutya. Ha a szín-játéknak van és lesz még létjogosultsága (van s lesz!), akkor mindezek miatt: él és éltet. Amíg a halál el nem választ bennünket (deszkapártiakat) egymástól...

 
Bálint Éva (Juluka) és Koltai Róbert (Vágrándy Aladár); miképpen lehet túlélni (egyáltalán: lehet-e?) azt, ha valamelyikünk olyan ostobán fölhergeli magát a másik vélt vagy valós mellék-vágya, elbizonytalanodása, még önmagának sem bevallott ki-kikacsintása, megingása, esetleg, huss, mi lenne ha… érzemény-suhogása miatt?
S aztán persze egy-egy kifakadás-zuhatagba vajon hány év/évtized el-, visszafojtott keserűség préselődhet(ett) bele? Nem is az a baj, hogy bármi esetleg megtörténhet(ne), hanem leginkább az, ami velünk, mi kettőnkkel  nem történt meg (legalábbis eddig még soha). Ember(pár)  legyen a talpán…
Bálint Éva és Koltai Róbert kettőse meg-megbirizgálja a bensőt. S olyan jó közben meg utána azt is nyugtázni: úgy látnak belénk, hogy miközben rávilágítanak a hiányosságainkra, mégsem pirítanak le bennünket (elegendőnek tartják, ha – majd – mi tesszük meg ezt magunkkal), de fölskiccelnek valami olyasfélét, hogy ne, csak azért se adjátok föl. 
Bizonyos jeleneteket persze nem lehet, nem fogtok, de ne is akarjatok megúszni; ám ha figyeltek földi s égi jelekre, no, meg legfőképpen egymásra, meglátjátok, rendbe jönnek a dolgaitok, lesznek még (Bródy/Illés/Koncz után szabadon), s lám, máris vannak szép napjaitok.

 

                                                             2015. október 12.

 

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése