2015. október 8., csütörtök

Száll a kakukk fészkére - Orlai Produkciós Iroda(OPI)/Belvárosi Színház


Rácsok. Kerítések. Korlátok. A legmasszívabbak odabent vannak, láthatatlanok. Szögesdrót-dömping. Gondoskodom róla, hogy hermetikusan elzárjam magamat magamtól is. Aláaknázom agyhártyámat/szívburkomat… Véletlenül se találkozhasson egyik gondolatom, érzésem a másikkal, énem az énemmel. Tudat, lélek meg szellem se osztódhasson tovább.
A kérdésfeltevést, a vitát már akkor lezárom, mielőtt elkezdeném. Létlényegem kasztrálását kipipálhatom, gond egy szál se, irány az időtlen idétlenség.
Így viszont: bármikor, bárhonnan fújjon is a szél, légkakas turbináim nem ismernek lehetetlent. Ez aztán a mindenkorhoz igazított (korszerű) bioenergia-termelési láz! Káros kibocsátás minimális. Na, ja!
Dalolva öncsonkító egyénektől – tőlünk – megtermékenyítés/megtermékenyülés immár soha nem várható?
Akkor hát mi végre is (lenne), újra meg újra próbálkozni? Ugyan már!
Vajon a McMurphyk, a Bromden törzsfők – időről-időre - miért is kísértik meg a lehetetlent?  Azt hiszik a balgák, hogy ők soha nem (lesznek) képesek, bármi történjék is, önmaguk önkéntes ivartalanítására?
Jól van, jó kutya. Csaholj csak. Te tényleg úgy véled, hogy most (vagy máskor) itt-ott tenmagad meg/avagy ezekkel/azokkal bármit/akármit is elérhetsz?  

Orlai Produkciós Iroda(OPI)/Belvárosi Színház Ken Kesey(regényíró)/Dale Wasserman(adaptáló)/Zöldi Gergely(átültető)/Znamenák István(organizátor): Száll a kakukk fészkére.
2015. október hatodika; 166 évvel ezelőtt – aradi vértanúk…
Az OPI sajtóbemutatójára igyekszem, útközben (a Dunántúlon) sms érkezését észlelem, de az üzenetre az előadás kezdete előtt tudok rápillantani. Dermedés: elhunyt Göncz Árpád (1922-2015).
Dupla gyásznap.
Kiszállok a kocsiból, kora esti csúcsforgalom. Emberek, tudjátok már? S ti, alkonyi fények? Villamos, busz, taxi: miért nem álltok le? Parkoló-pénzt (titokban, mert jóindulatú) váltó postásnő a Rákóczi út-Puskin utca (majdnem) találkozásánál: hölgyem…!? Az elmúlt huszonöt esztendő legemberibb államférfija ment el, aki szolgált népet, kontinenst, glóbuszt – McMurphy mert lenni vészkorszakban, embert csak azért is újjáépíteni akaró a második világégés után, forradalmár, majd a letiprás után eszmementő (Nagy Imre kéziratát külföldre csempésző), utóbb emiatt életfogytiglanit kapó… S aztán 1990-től 2000-ig a köztársaság elnökeként neki elhittük, hogy lebonthatók a bennünk, a közöttünk feszülő rácsok, kerítések, korlátok.
Ma már tudjuk…(?)

Száll a kakukk fészkére. Mi folyik bennem s itt? Mi lesz velünk?
Szabó Kimmel Tamás (Randle P. McMurphy), a jó életbe, ő is elhiteti, hogy nincs lehetetlen. Akkor sincs, amikor a kilátás(talanság)ok olyanok, amilyenek – éppen most. De hiszen „mindig ma van”. Önmagát megteremtő és szétosztó. Bődületes energiákat mozgósító, több dimenziót, síkot, réteget is értve mindezen.
Miképpen is állok én magammal? Szűkebb-tágabb körben: a többiekkel? Már megint ezeket feszegetik bennem; jaj, lassacskán az agyamra megy(ek)...
De vajon nem ezen múlik-e a világom/világunk sorsa?
Péterfy Bori (Rached főnővér) bomba jó. Kemény, mint a vasököl. Oda csap, ahová… – ismerős. Aztán amikor a már kiterített lázadó/forradalmár holt teste mellé (szinte odakéredzkedik) beigazítja magát a hordágyon, megsimogatja, átöleli, akkor talán (de ebben nem, ebben sem vagyok biztos, csak sejteni vélem) arra is rádöbbenhet(ünk), hogy valahol azért ő maga is érző lény. Lehetett valamikor. Hol, mikor, miért becstelenedett meg, hol/mikor/miért rontottuk el a „nővéreinket”, miképpen váltak sátáni szolgálóvá?
Befalazhatjuk magunkat, olykor (gyakran?) nincs is más mód/lehetőség; Bromden törzsfőnök, Kocsis Pál nagyon is tudja ezt. Ám egyszer csak – igaz inspirátorok/iránytűk kerestetnek! – nyitni kell. Nincs kecmec. Alig várjuk már.
Bővebben kéretik kinek-kinek tájékozódnia legelébb a belső faliújságján, aztán megtenni az első lépéseket a táguló világ(egyetem) felé. (Hogy ezt milyen gyerekjáték bepötyögni a laptopba…)

Jelmez Cselényi Nóra, díszlet Znamenák István/Szalai József. Hol kint, hol bent, hol így, hol úgy; jelentéshordozó minden apróság, nem picuri meg főleg. Klappol ez is, az is; passzentos minden.
Mindenki. Makranczi Zoltán (Dr. Spivey főorvosként) "beolvas" nekünk, miképpen ne legynük lekvárok/nyámnyilák!
A Belvárosi Színház ruhatár mellőli faláról – bocsánat e bevillanásért! – elcsakliztam/lecsippentettem volna az aznapi szereposztást, mert a „betegek” – közülük a legtöbb önkéntesen kivonuló/száműzött önmagából is – váltott szereposztásban „futnak”. Így nem pontosan tudom, kiket is láttam. Illetve tudom, „csak” a neveket nem. Ezer-ezer bocsánat! De, hogy ki lógna ki a sorból – a művészi alkotás rendjébe ki ne illene (illett volna) bele; ilyen (újfent) nem akadt.

Október hatodika – ebben a mostani kedd újra megerősített - nekem azt is jelenti, bármekkora is volt/lehet a fájdalom, a keserűség, a kilátástalanság, akkor sem volt/akkor sincs hiába!
A rácsokat, a kerítéseket, a korlátokat, a legmasszívabbakat is – kint s bent – előbb-utóbb…
Ugye?!

                                                                 2015. október 7-8.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése