Nem különbözünk - avagy a kozmosszal kokettál Molnár Eszter (Eszter Heidenwolf)

Molnár Eszter SZÍNbólumok című festménytárlata április ötödikéig tekinthető meg a körmendi Városi Kiállítóteremben.

Megnyitóbeszédem rövidített változata:

A körmendi származású Molnár Eszter (Eszter Heidenwolf) ötvöz festőként. Kombinál, összeolvaszt, eggyé sűrít – szerkeszt, fogalmaz, javítgat. Naivan, őszintén. S egyben mesterien, művészien. Földrészeket átívelő képi világot teremt. S korántsem csak kontinenseket köt össze. Kinyit, kiszabadít bennünket magunkból, a horizontunk határtalanná válik, miközben magunkra tudunk csodálkozni. E körmendi-kanadai – hamarosan meg talán indonéz (is) – leány, hogy végül is melyik tejútrendszeren inneni, avagy túli?  De, hát, nem mindegy?

Igazából sosem tanult festeni. Ám mióta az eszét tudja, ecsetel/pepecsel.

Egyetemen „kergetőzött” egyetemes érvényű műfajokkal (kultúra – irodalom, színikritika), aztán megvillant: Kanada képe. Montreali mosókonyhából varázsolt műtermet; gályapadból laboratóriumot, Németh László után szabadon… Majd kitelepedett a Notre Dame templom elé. Festett, amit látott: a teret, az épületeket, az embereket, a hangulatot, a jeleneteket. És egyszer csak, köré gyűltek az emberek. Nézték. Gratuláltak. Kicsikét zavarba jött. De aztán nap, mint nap kiköltözött, s nem hagyta otthon a teremtényeit sem. A turistákat valami csudaság meg-megérint(h)ette, merthogy nem bírtak tőle nem vásárolni. Ahány világtáj és földrész, annyifelé jutott belőlük.

Mit ad isten, a montreali Budapest Étterem (is) megéhezett Eszter alkotásaira; a vendégseregnek – különösképpen az ötvenhatos magyaroknak, de más náció tagjainak - sem feküdte meg a gyomrát. Sőt. Egy alkalommal, amikor a piktornő az égi áldás (inkább trópusi esőhöz volt hasonlatos) elől a vendéglőbe kényszerült bemenekülni, festékesen, átázva, csatakosan, a pincér Esztert meglátva, volt oly’ kedves közhírré tenni, hogy a falakon látható képek, íme, az ő alkotásai! Tapsvihar tört ki, bravózni kezdett a publikum. Mindenki az asztalához invitálta.

Máskor meg megállt mellette egy férfiú, azzal, hogy egy művészeti fesztivál szervezője, ahol muzsikusok és formáló művészek együtt lépnek fel, mintegy reflektálva egymásra. S bizony igen szeretné, ha Eszter lenne az egyik képzőművész. Így hát két hónapon keresztül minden vasárnap zenére festett – élőben - a fesztiválon.

Miközben valami azt súgta, hogy vegye a nyakába a vidéket! Életút-jelzője – intuíciója - az inuit indiánokhoz irányította. S miután más indus civilizációk is éltek/élnek a környéken, elkezdett ezek – illetve a motívumaik - után is kutatni. Lenyűgözte a vadon közeli, spiritualitással (lelkiséggel, szellemiséggel) átitatott életük. Találkozott most is alkotó művészekkel, akik témáikat a természetben és az alapvető emberi értékekben lelik meg.  

Ráérzett, hogy az ősi magyar művészetben, a motívumainkban ugyanezek szerepelnek.  A növények, az elemi erők, a szeretet; az összefonódást kifejező rajzolatok, minták, mint a család és az anyatermészettel való harmonikus együttélés szimbólumai. Rádöbbent: olyan képeket szeretne létrehozni, melyek pozitív – egyetemes/értékes - témákat sugároznak. Amikben egyszerre benne vannak a kultúrák sokaságának alkotórészei, merthogy: nem különbözünk.

Különösen közel került hozzá a mandala, ami – túlzás vagy sem - a mindenséget jelképezi. A mandala szó szanszkrit eredetű, valójában kört jelent.  (Különféle anyagokra készítik – fára, selyemre, üvegre, vászonra; a számtalan alakzat, színskála sugároz. Bioenergiával bírnak, olyan rezgéseket bocsátanak ki, melyek harmonizálják a lelkünket, a testünket a színek s formák által.)

Leszűrte magában: az ember nem önmagában van a világon, uralkodóként, hanem valamennyi erő - legyen természeti, avagy bennünk lévő, kölcsönhatásban áll egymással, s minden, de minden ettől a körkörös folyamattól lesz olyan, amilyen. Ezekre figyelve s egymás elfogadásával lenne sokkal élhetőbb az univerzum annál, mint amilyen most.

Hivatásának tekinti, hogy motívumokat gyűjt glóbuszunk (ég)tájairól, s ezeket sűríti képpé. Indonézia a következő „vágyállomása”. Hogy ötvöző művészként összeolvasszon, eggyé gyúrjon, elegyítsen, kombináljon; szerkesszen, fogalmazzon, javítgasson. Fessen. Újrateremtsen. A kozmosszal kokettáljon.  

Molnár Eszter képtárlata április ötödikéig látható a Régió Egyesület és a Körmendi Kulturális Központ jóvoltából a Batthyány-kastélyban lévő Városi Kiállítóteremben.

/A Vas Népében - picit muszáj volt a terjedelemből ("néha" sokat "beszélek") lecsípnem - néhány nappal később./